.

Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 10. rész

 

Mindent teljes erőbedobással

 

Zenészportrék III.

Képes múltidézés Böszörményi Gergellyel, a vásárhelyi évekre koncentrálva

 

Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 9. rész

 

9. Az összetört tükrök csillogása

 

Zenészportrék II. Képes múltidézés Demeter Géza lemezlovassal, a zenével való kapcsolatáról, a diszkó hódmezővásárhelyi megjelenéséről, és a műfajnak a város zenei életébe való beágyazódásáról

 

„Vadásztuk” a zenét

1962-ben, mikor serdülőkorba léptünk kezdtem el a gimnáziumot Vásárhelyen, a Kossuth Zsuzsanna Általános Gimnáziumban, mi voltunk az első fiú osztály. Akkor kezdett kialakulni a zenei érdeklődési körünk. A hatvanas évek elején a Beatles, a Rolling Stones, Animals, Yardbirds stb. voltak a meghatározó együttesek a világ zenei életében. Egy átmeneti korszak volt az 1960-as évek zenéje, Elvis Presley, Chuck Berry, Bill Haley és a rock and roll korszak lett leváltva a rock/beat korszakkal. Mivel a magyarországi zenei szolgáltatás a médiában nem volt valami világhírű, sőt inkább visszafogott volt, ezért kénytelenek voltunk a recsegő, ropogó Szabad Európa Rádiót (továbbiakban SZER), vagy a novi sadi (újvidéki) rádiót (a jugoszlávok ezen a téren már előrébb jártak, mint mi) hallgatni. Nagy szerencsénk volt, hogy viszonylag jó minőségben tudtuk fogni a novi sadi rádiót, és ott Szkopál Bélának a Futótűz című műsorát. Ezeken kívül a Radio Luxembourg listáját, a Bilboard, New Musical Express, Rolling Stone magazin listáit hallgattuk éjszakánként. Kréter Karesz barátomnak volt egy Calypso márkájú magnója, ami akkoriban nagydolognak számított, azzal „vadásztuk” a számokat, aztán nem mindig jött össze, mert recsegett, ropogott, ugyanis zavarták. A zenei érdeklődést ez nagyban befolyásolta, ha volt olyan szám, amit szívesen hallgatott az ember vissza tudta pörgetni, nem kellett még egy hetet várni, vagy 5 napot, hogy a következő kalózadásból „letudja vadászni”. És ott volt nem utolsó sorban Cseke László műsora, a Teenager Party, amelyet Münchenből sugároztak (SZER).

 


Szkopál Béla, a Rádió Novi Sad legendás műsorvezetője
(Forrás: Fáskerti Sándor YouTube videója)

 


BRG CALYPSO M8 (1962)

(Forrás: magnomuzeum.hu)

Klubok nem voltak, a strandon nőtt fel ez a generáció (a Nagy Generációnak is szokták volt nevezni). A strandon a hangszórókba mindig ment a zene, de csak ritkán lehetett olyan számot hallani, amiről érdemes volt beszélni. A társaságon belüli kommunikáció volt inkább az, ami a zenét széleskörűbbé tette bizonyos társaságokon belül. Ezek voltak a meghatározó elemek, amelyeket nyilvánvalóan az ember magába szívott, mint a szivacs, 15-16 évesen már nagyon érdekelt a zene. Szerencsére beindult Magyarországon is a zenei élet, akkor jöttek az Illés, az Omega, a Metro, a Hungária, az Echo, az Atlantis, zenekarok. Ha igényesebb zenére vágyott az ember, akkor fel kellett mennie Pestre, de néha jöttek le zenekarok Vásárhelyre is, a Metrótól elkezdve az Omegán át koncertezni, akkor a Petőfi kultúrház (Petőfi Művelődési Központ, továbbiakban PMK) tele volt. Később jöttek azok a korszakok, amikor megnyílt Budapesten az „ifipark” (Budai Ifjúsági Park), akkor már nagyobbak voltunk, 17-18 évesek, szabadabb mozgásunk volt, mert akkoriba még nehezen engedtek fel Budapestre koncertre. Így alakult ki a zenei ízlés, igen erősen befolyásolva a nyugatról „ide lopott” zenétől. Kialakult a zene iránti érdeklődés, és ahogy tudjuk a vásárhelyi zenekarok is az 1960-as évek végén elkezdték, és keményen nyomták ezeket a külföldi számokat, mert saját zenei ízléssel, saját zenei költeményekkel még nem volt olyan nagy tapasztalatuk, meg egyébként is ezek voltak a népszerű számok. Centralizálva, Budapestről jött ez az irányzat, nem kicsinyítve ezzel a vásárhelyi zenekarok az érdemeit. A zenekarok komoly versenyt vívtak egymással, hiszen megbízással játszottak, a KISZ ház (Ifjúsági Ház, továbbiakban IH) volt a megrendelő, például a diákbálakon, bár ez utóbbiakat főleg a szegedi zenekarok uralták, mert előrébb voltak felszerelésben, technikában, talán korábban kezdték, nagyobb lehetőségeik voltak.
Az Albert testvérek, ketten voltak Albert Jóska és Albert Jenő. Ők játszottak a Békében az ötórai teákon, a néhai Almási Pista is velük játszott, meg Diviki Sanyi is. Ők is inkább tánczenét játszottak, a rock and rolltól elkezdve a lasú „combos” számokig. Fúvósokra épült a zenekar, nagyon nagy sikerrel játszottak. A Tiszavirágban Háry Feri és Lányi Lajos zongorázott. Vincze Gyuri a Sarokházban szállt be zongorázgatni, az szórakoztatózene volt, este egy sör vagy fagylalt mellett például, Hátul a sarokban volt az orgona, onnan ment a zene. Volt egy Olasz nevezetű orgonista is, aki a Tiszavirágban szórakoztató zenét játszott. Volt két-három cigányzenekar, akik a szórakoztatóiparból éltek, tudtak bánni a hangszereikkel. A Békében az éttermi részben volt a színpad, az étterem teraszán játszott a cigányzenekar, Oláh Toncsi és zenekara. Voltak a fúvós alapokra épülő szalonzenekarok. Nem mindennap játszottak, ők is dolgoztak, nem profi zenészek voltak, abban az értelemben, hogy nem abból éltek, ötórai tea az biztos volt, a hét többi napján nem emlékszem, hétköznap nem is jártunk úgy föl, én a Rákóczy utcában nevelkedtem, a Csúcsban, annak idején úgy mondtuk, hogy „mögyünk föl a városba”. Ez inkább a hétvégékre volt érvényes, amikor tényleg volt megmozdulás péntektől kezdődően. Szombat munkanap volt, akkor még nem volt ilyen, hogy szombaton nem dolgoztak az emberek. Még rendesen nyomták három műszakban, a Mérleggyárban, a Porcelángyárban, a Majolikában, a Hódgépnél.
Népszerű szórakozási forma volt a mozi. Három mozi volt Vásárhelyen: Kert, Béke, Terv, valamint a vándormozisok a kultúrházakban, akik jöttek a kis 16 mm-es vetítőjükkel, vetítették a populáris, vagy olyan filmeket, amiket esetleg moziban nem, vagy már régen nem lehetett látni, ezeket elővették. A Rákóczy és Jókai utca sarkán volt a Párt ház, oda a Flóri nevű vándormozis jött ki minden héten egyszer, felépítette a gépet. Fapadokon ültünk ott, ami gyerekként nagyon nagy élmény volt.

 

Belevágunk a diszkóba

1970-ben behívtak a „birodalmi véderőhöz” katonának. Nem felejtem el, ebben az évben jelent meg a Steam együttesnek a Nana hey hey kiss him goodby című száma. Én mikor bevonultam nyáron itt Vásárhelyen, a nyári gyakorlósapkámnak a simlijébe belevéstem ezt, hogy „Nanaheyheykisshimgoodbye”, ennek is vége lesz valamikor. Két év telt el mire vége lett, de a sapkám az kibírta az ismert Steam szám címével.

 


Steam -Na Na Hey Kiss Him Goodbye vinyl borítója, 1969
(Forrás: www.discogs.com)

Aztán mikor 1972-ben leszereltem még Böszörményi Gergely barátunk itthon volt Vásárhelyen, készült Pestre felvételizni a közgázra. Fel is vették, el is ment Pestre. Mivel ő volt a legeslegelső disck jockey Vásárhelyen, itt maradt a város „árván”. Akkor határoztuk el Putyival (Mucsi József), hogy folytatni kellene ezt az utat, és talán kiterjeszteni, mert akkoriban már kezdett a magyarországi zenei élet is mozgolódni. Elsősorban a pesti diszkósok Cintulától elkezdve, B. Tóthig, ők voltak a menő diszkósok. Vidéki viszonylatban nem is tudok arról, hogy nagyobb mozgolódás lett volna, például egy győri vagy debreceni viszonylatban, annak ellenére, hogy egyetemi városok. De nekünk itt volt ez a kis mikrokozmosz, ami kialakult Vásárhelyen, hozzánk Szegedről, Szentesről, Makóról, Orosházáról jártak át diszkóba, mert náluk nem volt. Aztán innen jöttek a meghívások, a környező városokat jól bejártuk. Pl.hosszú ideig diszkóztunk Szegeden a Royalban is! Mentünk, ahová hívtak, volt olyan kocsmáros, aki bevétel után fizetett, volt, aki fix összeget fizetett, persze ezek nem olyan pénzek voltak, amikből olyan jól lehetett volna élni, csak ilyen kiegészítés volt. Hat körül kezdtünk a Hódikötben, a Strimpfliben (Hódiköt Kultúrház, akkor még Harisnyagyárnak nevezték) tíz, tizenegy körül fejeztük be a Békében (akkor még nem úgy volt, mint most, hogy tízkor kezdődik a buli). Nyitva volt éjfélig, amit kerestünk el is ettük-ittuk. Könnyen jött, könnyen ment jelszóval, minek is gyűjtöttük volna? Egy részét azért visszainvesztáltuk. Kis 45-ös fordulatszámú bakelitlemezekről játszottunk, amelyek Magyarországon nagyon nehezen voltak beszerezhetők. Jugoszlávia felé volt egy kis határátlépő a vásárhelyi körzetből, és ahányszor csak alkalom adódott átugrottunk a piacra, lemezboltokba, akkor vettük a mi körülményeinkhez képest új számokat. Ebben volt Sweet, Slade, Doors... 1972-es, 1973-as számok, amik nem is kimondottan diszkó számok voltak, hanem tánczenék. A klasszikus diszkózene, ami a 70-es évek elején indult be igazán, a funky és a soul alapjaira épülve, még kis hazánkig nem jutott el. Ezeknek a számoknak óriási sikere volt akkoriban, mert valami új volt. Természetesen az élőzenére is nagyon jól lehetett szórakozni, meg volt a varázsa, sőt most újra meg van, reneszánszát éli. Emlékszem volt, olyan, hogy ötórai tea volt a Béke szállóban, az egyik vásárhelyi zenekar játszott, mi diszkóztunk a Hódiköt kultúrházában. A zenészek mondták, akik haverok voltak tulajdonképpen, mert a zenei életben nem volt olyan nagyon nagy zenei mozgás, Vásárhelyen mindenki ismert mindenkit egy korosztályon belül. Mondták, hogy „mi a fenét diszkóztok ti akkor, mert a Békében ötórai tea lesz abban az időpontban, nálatok úgysem lesz a kutya sem”. Mondtuk, megpróbáljuk, első két-három alkalommal a vasárnap délután még olyan lötyögős volt, de aztán egy-másfél hónap múlva már úgy volt, hogy a zenészek is ott voltak a Hódiköt előtt az utcán, bebocsájtásra várva. Volt egy befogadóképessége a helynek, amint a létszámot meghaladta, akkor nem lehetett beengedni a népet, hanem kint álltak a sorban. Amikor kimentek, akkor jöhettek be újak. Ott jött össze a város fiatalsága. Akkor még mi, itt vidéken meghúzódhattunk, nem volt még a szórakoztatóiparnak az ellenőrzése olyan nagy betűkkel írva. A pestieknek nyilván nehezebb volt a diszkós vizsgákkal, ők szemelőt voltak. Amíg én diszkóztam itthon a közelünkben sem voltak az ellenőrző szervek. Putyinak meg van a vizsgája, ő az 1970-es évek végén vagy jó közepén csinálta meg.
Én nem vallom magam disc jockey-nak, én csak inkább egy lemezlovas vagyok, aki lemezt rak föl, és megpróbál embereket szórakoztatni vele, több kevesebb sikerrel, ezt már a közönség ítéli meg, hogy kiről mit tart.

 


A technikus, Putyi és Demeter a Tiszavirág presszóban, valamikor 1972-1973-ban.
Pultként a Tiszavirág bárzongorája szolgált, aminek a zongoristák kevésbé örültek
(Forrás: Demeter Géza)

„Sötét, büdös, hangos”, de a miénk!

Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy mi voltunk a videó diszkó őse. Volt egy barátunk, aki hobbifényképész volt. Mikor a lemezvásárlás miatt kint voltunk Jugóban, vettük a Bravo nevű zenei újságokat is, mert ebben benne voltak azoknak a zenekaroknak a képei, akiknek a számait mi játszottunk. Kifényképezte ezeket a zenekari képeket, és negatívra, diára felrakta, és mi a diavetítővel a háttérben, ahogy játszottuk a számokat állandóan nyomattuk a képeket. Természetesen volt ebben trükk is, mert csinált nagyon sok képet a fiatalokról is, akik táncoltak. A jövő hétre, a következő diszkóra már kész volt a fénykép, és bedobtunk egy-két ilyen képet óriási sikerrel, ez az újrafelismerési effektus: „nézd már, ott van Kati, ott van Zoli, akkor még másik csajjal....stb”. Ezekkel próbáltuk kicsit fellazítani a történetet a zene mellett. Nem azt mondom, hogy klub esték vagy klub délutánok voltak, mert az barokkos túlzás lenne, de azért volt ilyen könnyedebb része is, hogy ne csak szigorúan a zene legyen. Ez a három-négy óra az tömény buli volt, tömény tánc volt. Én akkor a könyvesboltban dolgoztam, a Lenin utcán. A könyvesboltnak volt egy triciklije, amit kölcsönkértünk Putyi anyukájától, aki történetesen a könyvesbolt főnökasszonya volt. Azon a három kerekű triciklin volt az összes diszkószerelés, ami a mai világban elképzelhetetlenül hangzik. Volt egy erősítő, egy keverő, MOKÉP hangszórók, azokat felpakoltuk a triciklire, és toltuk le a Könyves utcán a Hódikötbe, ahol a srácok beszerelték ezeket, Technikusaink voltak, akik jobban otthon voltak ezekben a dolgokban. A mi dolgunk a zeneszolgáltatás volt, meg az összekötő szöveg „felmondása”. Fényorgonát, ill. diszkógömböt úgy csináltunk, hogy 2-3cm-esre eltört tükördarabokat ragasztottunk össze, úgy, hogy mindkét oldala tükör volt, közötte cérnaszál. Egy 30 cm átmérőjű fakorongra felaggattuk ezeket a dolgokat, és felraktuk a plafon alá. A meleg levegő fölfelé száll, ami miatt ezek a gömbök mozgásba lendültek. Az egyik technikusunk a fotocellák – melyek az ilyen jellegű ajtók működését biztosították – kis ágyúival fellőtte a fényt ezekre a mozgó üvegdarabokra, ami csillogott-villogott, szórta össze-vissza a fényt. Ez volt a mi diszkótányérunk, a diszkógömbök őse (?). Akkoriban jött az a mondás: tudod mi a jó diszkó? 3 jellemzője van, „sötét, büdös, hangos”. Ez volt a diszkó jelszava akkoriban, 1972-1973-ban. Neoncsöveket vettünk, felszerelték nekünk deszkalapra, azokat befestettük, de a festék ráégett a neoncsőre, ami volt olyan büdös... Nem volt ilyen óriási technika, hogy Selmer, Fender, Marschall, hangfalakban sem, keverőkben sem. Kezdetleges Csehszlovák Tesla sasszé lemezjátszóink voltak (2 db), egy kis kezdetleges erősítő, NDK-s és MOKÉP hangszórók, azok megtöltötték zenével a kisebb termeket, a nagyteremben már komolyabb felszerelés volt a későbbi időkben. A Tiszavirágban, a Sasban, vagy az IH-ban csináltunk A4-es lapokra plakátokat, saját kézzel, filctollal, hogy „didzsi lesz”. A Kossuth téren a nagy fa még mindig meg van, amire szögeltük ki a színes filctollal megírt plakátokat. Az 1970-es évek legeleje, tényleg a hőskor volt. Tulajdonképpen ennek nem mi voltunk a varázsa, hanem az emberek egymáshoz való hozzáállása.