Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 12. rész
„Hogy is volt, régen volt”.
Képes beszélgetés Háry Ferenccel
A hangszerek mögött Bad Bergzabern-ben (Németország), ahol 1990 és 2016 között élt és zenélt Háry Ferenc
(Forrás: Háry Ferenc)
Akik az 1960-as és 1970-es években megfordultak Hódmezővásárhely szórakozóhelyein, azoknak valószínűleg ismerősen cseng Háry Ferenc neve. Kiváló zongorajátékával vonzotta a szórakozni vágyókat a Béke étterembe, a Tiszavirág presszóba, vagy éppen a Pepsi bárba. Tehetségét kamatoztatta többek között a Petőfi Művelődési Központban (továbbiakban PMK), a Tánciskolában, és a Zeneiskolában is. A megélhetés, valamint a kalandvágy többször elszólította szűkebb pátriájából, de mindig visszatért. Az 1958-ban Makón letett érettségi vizsga után Steiner Béla a vásárhelyi Zeneiskola akkori igazgatója figyelt fel rá, majd Vásárhelyre hívta tanítani. Közben beiratkozott a szegedi konzervatóriumba, gordon szakra, amit 1963 fejezett be. Mellette a PMK mindenes zongoristája lett, kísérte a Vásárhelyi Népi Együttest, valamint a balettiskolában és a Petőfi utcai tánciskolában is játszott. Másodévesen már gordont tanított a vásárhelyi Zeneiskolában (1959-1966). Következő évtől a továbbképző szolfézs osztályt, majd az ifjúsági szimfonikus zenekar vezetését is rábízta Steiner Béla. Karmester az Orvosegyetem Művészegyüttesében. 1960 végén – 1961 elején elhagyta a PMK-t, és a Béke étterem zenekarának (Rózsavölgyi Árpád („Pöci”) zenekara) zongoristája lett. Következő évtől a Tiszavirág presszóban lépett fel Beló Palival (dob) duóban, továbbra is végezte a konzervatóriumot, tanított a Zeneiskolában és magántanítványai is voltak. 1963-tól 1966-ig az Állami Zeneművészeti Szakiskola Tanárképzőjére járt gordon-szolfézs szakra. Visszatért a Békébe, ahol Lepény István zenekarában zongorázott, majd szintén a Békében a Pepsi bár megnyitása után annak állandó zenésze lett. Létrehozta a Háry-triót, amely számos felállásban működött az elkövetkező évtizedekben. A vidéki és a külföldi zenélések megszakításaként többször visszatért a Tiszavirágba és a Pepsi bárba.
A Béke Szálló galériája, ahol kialakították a Pepsi bárt 1973-ban
(Forrás: Vásárhelyi múltidéző Facebook oldala)
A Háry trió a Pepsi bárban.
Balról jobbra: Paku Péter (dob), Háry Ferenc (zongora), Ferkovics Jenő (basszusgitár)
Közben ORI-nál (Országos Rendező Iroda) hivatásos zongorakísérő működési engedélyt szerzett, hangszerelt a vásárhelyi Helyőrség fúvószenekarának, zongorát tanított az OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ) szegedi Tánczenei Stúdiójában. 1977 végétől a Szeged Bár állandó muzsikusa, ami miatt családjával át is költöznek a megyeszékhelyre. A város zenei életében való aktív részvétel mellett 23 évet Németországban, 2 évet Norvégiában, 2 évet Finnországban töltött zenéléssel. Röviden ennyit a gazdag életútról, aminek további részleteire derül fény az alábbi beszélgetésben. Ha valakiben még ezután is kíváncsiság bújna meg, ajánlani tudom Háry Ferenc 2012-ben megjelent könyvét, amelyben életét és zenei pályáját összegezi (Zene három műszakban, Bába, Szeged).
Háry Ferenc 2012-ben megjelent könyvének borítója
(Forrás: Sulyok Csaba)
Nagy öröm volt számomra, hogy 2021 nyár végén szegedi otthonában fogadott Háry Ferenc, és beszélgethettünk Vásárhely egykori zenei életéről, arról „hogyan is volt?”. Életének számos epizódja szóba került, amelyek közül leginkább a Hódmezővásárhelyhez kapcsolódó történésekről faggattam. Mivel 1959-től kezdve a vásárhelyi Állami Zeneiskola tanára volt, kíváncsi voltam a véleményére, emlékeire az akkoriban egyre inkább kibontakozó könnyűzenész-képzés polémiával kapcsolatban. A Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 8. részében már egy 1960-as cikksorozat alapján próbáltam felfejteni a kérdést. Az abban leírt megállapítások megerősítésében, kiegészítésében vártam segítséget Háry Ferenctől, amit meg is kaptam. A Csongrád Megyei Hírlap 1960 október-november havi számaiban folyó vitát röviden összefoglalva: Papp Zoltán újságíró „Hol tanuljon a tánczenész?” címmel indított vitát a lap „Időszerű jegyzetek” rovatában. Felvetései a szórakoztatózenészek képzettségének milyenségét, valamint a zeneiskolák ebben való felelősségét firtatták. Négy cikk jelent meg összesen a vita során, amiben Papp vitapartnere a Zeneiskola akkori igazgatója, Steiner Béla volt.
Papp Zoltán a zeneiskolák feladatának tekintette a vendéglátós szektorban tevékenykedő zenészek képzettségének emelését.
Háry Ferenc: „a zenetanároknak fogalmuk sem volt a tánczenéről. Mikor én a zeneiskolában tanítottam, és néha egy-egy órára bementem zongorázni, csak nézte a tanárnő, aki a kolléganőm volt, hogy ezt ő nem tudja megcsinálni. Viszont ha le van írva a tánczene, hát az borzalom. A tánczenét nem lehet úgy előadni, ahogy le van írva, az rettenet, egy tánczenésznek egy fájdalom hallgatni. Odatettem neki a kottát, na, játszd el, hát katasztrófa volt, borzasztó volt. Amúgy meg játszotta a Mozart szonatákat, brillírozott. Másrészt, honnan veszel te olyan zenetanárt, aki könnyűzenét oktat? Mert ahhoz, hogy egy zenészpalánta zenésztanárrá váljon 12 évnek el kell telni, és akkor még nem biztos, hogy tud tánczenét játszani. Akkorra lesz egy virtigli [igazi, valódi] zenetanár, aki a hangszert ragyogóan okítja, de lehet, hogy egy Ciao, ciao Bambin-át nem tud eljátszani. Ezért jött létre a Tánczenei Stúdió, az ezt a célt szolgálta. Tehát kérdés volt, hogy kik tanítsák a könnyűzenészeket, miután az eddigi zenészek is egymástól tanultak. A tánczenét én sem tanultam, egyszerűen jött valahogy. Mindig is azt mondom: erre születni kell! Igazából meglehet az alapokat tanulni, a technikát, de, hogy az virtigli, jó tánczene legyen, ahhoz születni kell.
Azóta rengeteg klasszikus zenei művet feldolgoztak a tánczenében, ill. a jazzben. Nincs ez már manapság, hogy klasszikus zene - tánczene, ill. aki ügyes az otthonosan tud mozogni, mindkét zenei ágban. Kell egy bizonyos intellektuális alap, hogy valaki megtudja az ocsút a búzától különböztetni. A jó tánczenét könnyű felismerni, a jót mindenki szereti, mindenki elfogadja. Az más kérdés, ha nincs olyan alap intelligenciája, ami miatt nem tudja megkülönböztetni, az már az ő baja, azért fogy a selejt is.”
Az 1960-as vitából nem derült ki a közönség, a vendégek véleménye, hogy vélekedhettek ők a könnyűzenéről?
Háry Ferenc: „A közönség részéről „eszi, nem eszi, nem kap mást” esete volt. Olyan előfordult, hogy „bezzeg a Háry Feri…”, mert nálam telt ház volt, szó szerint verekedtek, hogy bejussanak, máshol meg kongott az ürességtől, ez csak jelentett valamit.
A Steiner Béla működése nyomán aztán beindult a tánczenészek képzése, létrejött a OSZK Tánczenei Stúdiója Szegeden. Én is jártam, egy órán voltam – az első órán –, mert kötelező volt mindenkinek. Eljátszottam két-három számot, mire ezt mondták: „én neked nem tudok tanítani semmit. Ne haragudj, végeztünk.” B kiváló, mindjárt megkaptam elsőre. Nem is kellett soha vizsgáznom. Aztán én váltam vizsgáztatóvá, egyrészt, mint zenetanár, másrészt utána A kiváló voltam. Ciki volt ám azért, mert gondold el a zenészeknek azt mondani, hogy te nem tudsz semmit. A cigányok megsértődtek, vagy megfenyegettek. Vigyázni kellett, mert nekik ez kenyérkérdés volt. Ha nem kapott kategóriát, akkor az baj volt. Aztán úgy oldódott meg, hogy kötelezték őket, hogy tessék tanulni, hogy jöttek-e tanulni az megint más kérdés.”
Háry Ferenc a Tiszavirág presszóban az 1960-as évek elején
(Forrás: Háry Ferenc)
A vitában azt is a zeneiskolák szemére vetette Papp Zoltán, hogy nem lehet tanulni pisztonon, szaxofonon, harmonikán.
Háry Ferenc: „Ez valamiért adott volt, én nem is hallottam, hogy erről vita lett volna. A harmonika eleve tánczenére készült. Voltak nagy művészek természetesen a klasszikus zenében, de az volt a kevesebb. A harmonikán rengetegen játszottak, nagy divatja volt egy időben a harmonikán való tanulásnak, sokan tanultak. Én is tanítottam egy ideig, majd le szakadt a vállam, én nem szerettem harmonikázni. A piszton különleges technikát kíván. Ha szépen fújják az nagyon szép, de ha nem, akkor borzalmas a tánczenében, az tülkölés akkor.”
A könnyűzene minőségének javításában, valamit az egész zenei ág megítélésében fontos az, hogy a zeneiskola tanárai hogyan viszonyultak ehhez a zenéhez.
Háry Ferenc: „Egyrészt tiltották, ha lehetett. A konziban én voltam egyedül, aki mert tánczenét játszani. Például olyan volt, hogy ha játszottam, akkor tömeg gyűlt össze a teremben. Egy leste, hogy az igazgató nehogy jöjjön, mert Báthori István igazgató úr nem nagyon csípte a tánczenét, de volt olyan tanárom, aki méltányolta, Aracsi László tanár úr és Vántus István zeneszerző. Utóbbi volt a zeneszerzés, és az összhangzattan tanárom, ő azt mondta: „ez is egy műfaj”, sőt eljött a Szeged Bárba meghallgatni, odakiabált: „ezt a műfajt is ilyen jól kell csinálni”, ezt is lehet művészi színvonalon művelni, nem csak „tinglitangli” módon. Tehát voltak olyan tanárok felső szinten is, akik elismerték, hogy ennek van létjogosultsága. Én büszke vagyok rá, nekem a legmagasabb kategóriám volt, ami létezik, „A” kiváló zenekarvezető voltam. Kiszin Miklós [az OSZK vezetője] mindig velem példálózott, hogy itt a Háry tanár úr, ezt is lehet magasszínvonalon csinálni.”
A vitából az rajzolódott ki, hogy a vendéglátásban foglakoztatott zenészek képzettségét illető kritika nem volt alaptalan. Mennyire volt jogos a kritika?
Háry Ferenc: „Minden szórakozóhelyen zenészek játszottak. Az más kérdés, hogy a cigányzenészek képzetlenek voltak, meg a tánczenészek legtöbbje is. Ezért hoztuk létre aztán Szegeden is a Tánczenei Stúdiót, ahol én is tanítottam. Akiket én oktattam azok megállták a helyüket, mert nem tinglitanglit tanítottam, az alapokat megkapták. Volt olyan, aki bejött, mondta: „Azért jött, hogy tanítsam meg neki a Chao, chao Bambinát”. Mondom: „édesapukám, ide csak akkor gyere, ha meg akarsz tanulni zongorázni. Én zongorát tanítok, nem számokat.” Többet nem jött. Tehát, akit én tanítottam azok nem voltak éppen világklasszisok, de megtanultak zongorázni, és színvonalasan előadták a számokat. Rengetek kutyaütő rossz zenész volt, az biztos. Akkor volt egy kategorizálás: A, B, C kategória, illetve ideiglenes kategória. Utóbbit tulajdonképpen mindenki megkapta, aki befizette a belépődíjat. De azzal aztán vagy el tudott helyezkedni, vagy nem.”
Steiner Béla kifejti az egyik cikkben, hogy a zeneiskolában nem konkrét dalokat tanítanak, hanem „stílust”, ami „elméleti, gyakorlati, ízlésbeli elemekből” áll. Hogyan zajlott ennek a „stílusnak” a tanítása?
Háry Ferenc: „Elmondtam a zenészeknek: apukám, hát nem érted, hogy először tanuld meg az alapokat, és aztán bármit el tudsz játszani! Ez nehéz volt, nagyon nehéz volt. A stílust is csak a számokon keresztül tudjuk megtanulni. A Tánczenei Stúdióban is úgy csináltuk, hogy minden egyes stílusnak volt példaként egy száma.”
A szocialista ideológia kultúrpolitikája mindenütt megjelent, azonban sok múlt azon is, hogy a helyi intézményvezetők miként értelmezték a központi direktívákat.
Háry Ferenc: „Próbálták megrendszabályozni, hogy mit játszunk. Nyugati számokat játszottunk, mert a magyarok csapni valóan rosszak voltak. Viszont a hatalom az meg kifejezetten tiltotta ezt. A tánciskolában egyszer boogie boogie-t játszottam azt hiszem, a nyomozó úgy hátba vágott, hogy majd leestem a székről, pedig akkor éppen nem is nyugati szám volt, hanem magyar. Kemény dolog volt, de én valahogy mindig megúsztam, nem vertek meg, nem csuktak le. Rajongott értem a közönség, az sokat számít, nem mertek hozzám nyúlni, azért ciki lett volna, hogy hol a Háry Feri? elvitték... Amiket én játszottam, azokat más nem merte játszani, belecsempéztem a műsorba a nagy slágereket. Én akkor kitűntem ezzel. Nekünk a tánczenei részleget egy virtigli tánczenész, Lepény Pista bácsi vezette.”
A tánciskola zenekara Hódmezővásárhelyen az 1960-as évek elején. A kép bal szélén Háry Ferenc (zongora)
(Forrás: Háry Ferenc)
Milyen volt a légkör a vásárhelyi Zeneiskolában?
Háry Ferenc: „Szerencsére Steiner Béla annyira nyílt és befogadó volt, azáltal hogy ő maga is játszott tánczenét. Nála nem volt az, hogy a tánczenész alacsonyabb rendű. Sokra becsülte, pláne a jókat, hát a rosszakat irtotta, jogosan. A tánczenét az én környezetemben mindig megbecsülték Csongrád megyében, azáltal, hogy ilyen emberek irányították.”
Milyen volt a kapcsolatod Steiner Bélával?
Háry Ferenc: „Mint az apámat úgy szerettem, meg ő is engem, nem kollegiális viszony volt köztünk, mint zenetanár és a főnöke, hanem nagyon szoros barátság. Őneki köszönhetek mindent. Béla bácsi, hogy fölfedezett Makón, attól kezdve a kezét le nem vette rólam, amíg élt. Mindig mellettem állt, támogatott.”
Péczely Attilát is személyesen ismerted.
Háry Ferenc: „Attila bácsi hatalmas zenetudós volt, Kodály barátja. A Zeneiskolában tanított, szeretett engem, az utcán tanított, sétáltunk és ott magyarázta az összhangzattant nekem. Akkor nem is sejtettem, hogy milyen emberrel sétálok én az utcán.”
A zenészeknek kellett fizetniük a tanfolyamokért?
Háry Ferenc: „Erre már nem emlékszem. Én kaptam óradíjat, a helyiséget az OSZK biztosította, volt zongora, Szegeden a körút sarkán volt a Postás kultúrotthon, abban működött [a Tánczenei Stúdió].”
Kicsit elkanyarodva a Zeneiskolától. 1961 januárjában megjelent egy cikk a Muzsika folyóiratban ami – bár a neved nincs leírva, de a hely alapján egyértelmű, hogy rólad (is) van szó benne – elég lesajnáló képet festett a vásárhelyi zenei életről (részletesebben az ominózus cikkről: Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 3. rész).
Háry Ferenc: „Nem igaz, hogy nem játszottam tvisztet. Én játszottam Vásárhelyen először tvisztet.”
Olvastam, hogy cigánybálat is szerveztél Vásárhelyen.
Háry Ferenc: „Az óriási fegyvertény volt, gondold el magyarként, sikerült az összes cigányt beszerveznem. Mentem házról házra szinte, személyesen mindenkivel én beszéltem, én kértem meg. Akkora cigánybál volt, hogy még azóta sem, meg azelőtt se a megyében.”
Zenével a közönség szórakoztatásáért
(Forrás: Háry Ferenc)
Hogy emlékszel vissza Vásárhely zenei életére?
Háry Ferenc: „Nagy élet volt Vásárhelyen, a Tiszavirág presszó kultikus helynek számított. A Tisza étterem szintén nagyon fölkapott hely volt, mindig nagyon jó zenekarok jöttek Pestről, Szolnokról. A Béke étterem szuper elegáns volt. A Pepsi bárt az én kedvemért csinálták a Béke galériáján, megkérdezte akkor az igazgató, hogy elvállalom-e, akkor csinálnak nekem egy bárt, jó is volt, jól ment!
Nagyon híres volt a Vásárhelyi Népi Együttes, nekik csináltam nagyon jó zenéket. A Petőfi utcai tánciskolában volt a próbaterem, Lutor Gyula volt a koreográfus, európai szinten. Mentek Párizsba, mentem volna én is, én voltam a zeneszerző, meg a karmester. Én már nem mehettem, mert behívtak katonának! Behívtak, ők elutaztak aznap vagy előző nap, hát erre nem hazaengedtek...
A Rózsavölgyi Árpád polihisztor volt, nagyon jól zongorázott, nagyon jól trombitált, nagyon jól hegedült, bőgőzött, dobolt. Azt hiszem két hegedűs is volt a zenekarában, a szaxofonos is tudott hegedülni. Nagyon jól szólt, de akkor követelmény is volt, hogy egy ilyen 5-6 tagú zenekar ne csak tinglitanglit játsszon. A sörzene során koncert minőségű zenét kellett játszani.
Vásárhelyen Oláh Toncsi bácsiék a Békében játszottak, valamint a Lépcsősben játszottak. Gaudi Tacsi János cigányzenekara, a zeneiskola mögött volt egy kocsma, ők ott játszottak.
Diviki Sándor (dob, Albert zenekar, Lidó) civilben fodrász volt, a sarkon volt egy nagy fodrászüzlet [most OTP-fiók]. Krámli Pista (dob, vásárhelyi Piramis, Európa Group, New Nevada) tanítványom volt a zeneiskolában nagybőgőszakon. Burai Karcsinak (dob, Nevada) az apukája éveken keresztül volt dobosom a Tiszavirágban, a fiát nagybőgőzni tanítottam a zeneiskolában. Vincze Gyuri, Hegedűs Endre (zongoraművész) és Kóródi Paku Pisti (zongoraművész) is tanítványaim voltak a zeneiskolában.”
Hogy jutottál hozzá a zenékhez?
Háry Ferenc: „Lekagylóztam, magnóról leírtam, az angol szöveggel néha bajban voltam. Egyszer – már nem tudom hol játszottunk - kaptunk egy angol énekesnőt, és ott énekeltem nagy gizdán [büszkén, nagy képpel] angol nótákat. Mondja az angol csaj: „Te milyen nyelven énekelsz?”
A munkakönyvedben mi szerepelt munkahelyként?
Háry Ferenc: „Vásárhelyen zongorista voltam a PMK tánciskolájában – ez volt a főállásom, a zeneiskolai tanítás kisegítő állás volt, csak óradíjas voltam 8 évig, nagybőgőt és szolfézst tanítottam. 1961-ben otthagytam a PMK-t és a Vendéglátó Vállalthoz szerződtem, mint zongorista. 1966-ban lediplomáztam, búcsút mondtam a Zeneiskolának és a Vendéglátó Vállaltnak, és külföldre mentem muzsikálni – 27 évre. ”
„Ezt a hosszú, mozgalmas zenész-életet csak úgy tudtam végigcsinálni, hogy mindig, mindenütt, jóban-rosszban mellettem állt, és támogatott a Feleségem, akinek ezért örök hálával tartozom. Közben – nem mellékesen – felnevelte a fiunkat, aki diplomás tanár lett. 16 éve hazaköltöztünk Németországból, azóta nyugdíjas vagyok, csak a „Régi Zongoristák Klubjában” koncertezem Szegeden.”
Háry Ferenc feleségével „édes kettesben”
(Forrás: Háry Ferenc)
A szegedi Régi Zongoristák Klubjának öt tagja, balról jobbra: dr. Csanádi Lajos, dr. Mózes János, Várnai Szilárd, Háry Ferenc, dr. Polgár Gyula
(Forrás: https://www.ihrendezvenykozpont.hu)