Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 9. rész

9. Az összetört tükrök csillogása

Zenészportrék II. Képes múltidézés Demeter Géza lemezlovassal, a zenével való kapcsolatáról, a diszkó hódmezővásárhelyi megjelenéséről, és a műfajnak a város zenei életébe való beágyazódásáról

„Vadásztuk” a zenét

1962-ben, mikor serdülőkorba léptünk kezdtem el a gimnáziumot Vásárhelyen, a Kossuth Zsuzsanna Általános Gimnáziumban, mi voltunk az első fiú osztály. Akkor kezdett kialakulni a zenei érdeklődési körünk. A hatvanas évek elején a Beatles, a Rolling Stones, Animals, Yardbirds stb. voltak a meghatározó együttesek a világ zenei életében. Egy átmeneti korszak volt az 1960-as évek zenéje, Elvis Presley, Chuck Berry, Bill Haley és a rock and roll korszak lett leváltva a rock/beat korszakkal. Mivel a magyarországi zenei szolgáltatás a médiában nem volt valami világhírű, sőt inkább visszafogott volt, ezért kénytelenek voltunk a recsegő, ropogó Szabad Európa Rádiót (továbbiakban SZER), vagy a novi sadi (újvidéki) rádiót (a jugoszlávok ezen a téren már előrébb jártak, mint mi) hallgatni. Nagy szerencsénk volt, hogy viszonylag jó minőségben tudtuk fogni a novi sadi rádiót, és ott Szkopál Bélának a Futótűz című műsorát. Ezeken kívül a Radio Luxembourg listáját, a Bilboard, New Musical Express, Rolling Stone magazin listáit hallgattuk éjszakánként. Kréter Karesz barátomnak volt egy Calypso márkájú magnója, ami akkoriban nagydolognak számított, azzal „vadásztuk” a számokat, aztán nem mindig jött össze, mert recsegett, ropogott, ugyanis zavarták. A zenei érdeklődést ez nagyban befolyásolta, ha volt olyan szám, amit szívesen hallgatott az ember vissza tudta pörgetni, nem kellett még egy hetet várni, vagy 5 napot, hogy a következő kalózadásból „letudja vadászni”. És ott volt nem utolsó sorban Cseke László műsora, a Teenager Party, amelyet Münchenből sugároztak (SZER).

Szkopál Béla, a Rádió Novi Sad legendás műsorvezetője
(Forrás: Fáskerti Sándor YouTube videója)

BRG CALYPSO M8 (1962)

(Forrás: magnomuzeum.hu)

Klubok nem voltak, a strandon nőtt fel ez a generáció (a Nagy Generációnak is szokták volt nevezni). A strandon a hangszórókba mindig ment a zene, de csak ritkán lehetett olyan számot hallani, amiről érdemes volt beszélni. A társaságon belüli kommunikáció volt inkább az, ami a zenét széleskörűbbé tette bizonyos társaságokon belül. Ezek voltak a meghatározó elemek, amelyeket nyilvánvalóan az ember magába szívott, mint a szivacs, 15-16 évesen már nagyon érdekelt a zene. Szerencsére beindult Magyarországon is a zenei élet, akkor jöttek az Illés, az Omega, a Metro, a Hungária, az Echo, az Atlantis, zenekarok. Ha igényesebb zenére vágyott az ember, akkor fel kellett mennie Pestre, de néha jöttek le zenekarok Vásárhelyre is, a Metrótól elkezdve az Omegán át koncertezni, akkor a Petőfi kultúrház (Petőfi Művelődési Központ, továbbiakban PMK) tele volt. Később jöttek azok a korszakok, amikor megnyílt Budapesten az „ifipark” (Budai Ifjúsági Park), akkor már nagyobbak voltunk, 17-18 évesek, szabadabb mozgásunk volt, mert akkoriba még nehezen engedtek fel Budapestre koncertre. Így alakult ki a zenei ízlés, igen erősen befolyásolva a nyugatról „ide lopott” zenétől. Kialakult a zene iránti érdeklődés, és ahogy tudjuk a vásárhelyi zenekarok is az 1960-as évek végén elkezdték, és keményen nyomták ezeket a külföldi számokat, mert saját zenei ízléssel, saját zenei költeményekkel még nem volt olyan nagy tapasztalatuk, meg egyébként is ezek voltak a népszerű számok. Centralizálva, Budapestről jött ez az irányzat, nem kicsinyítve ezzel a vásárhelyi zenekarok az érdemeit. A zenekarok komoly versenyt vívtak egymással, hiszen megbízással játszottak, a KISZ ház (Ifjúsági Ház, továbbiakban IH) volt a megrendelő, például a diákbálakon, bár ez utóbbiakat főleg a szegedi zenekarok uralták, mert előrébb voltak felszerelésben, technikában, talán korábban kezdték, nagyobb lehetőségeik voltak.
Az Albert testvérek, ketten voltak Albert Jóska és Albert Jenő. Ők játszottak a Békében az ötórai teákon, a néhai Almási Pista is velük játszott, meg Diviki Sanyi is. Ők is inkább tánczenét játszottak, a rock and rolltól elkezdve a lasú „combos” számokig. Fúvósokra épült a zenekar, nagyon nagy sikerrel játszottak. A Tiszavirágban Háry Feri és Lányi Lajos zongorázott. Vincze Gyuri a Sarokházban szállt be zongorázgatni, az szórakoztatózene volt, este egy sör vagy fagylalt mellett például, Hátul a sarokban volt az orgona, onnan ment a zene. Volt egy Olasz nevezetű orgonista is, aki a Tiszavirágban szórakoztató zenét játszott. Volt két-három cigányzenekar, akik a szórakoztatóiparból éltek, tudtak bánni a hangszereikkel. A Békében az éttermi részben volt a színpad, az étterem teraszán játszott a cigányzenekar, Oláh Toncsi és zenekara. Voltak a fúvós alapokra épülő szalonzenekarok. Nem mindennap játszottak, ők is dolgoztak, nem profi zenészek voltak, abban az értelemben, hogy nem abból éltek, ötórai tea az biztos volt, a hét többi napján nem emlékszem, hétköznap nem is jártunk úgy föl, én a Rákóczy utcában nevelkedtem, a Csúcsban, annak idején úgy mondtuk, hogy „mögyünk föl a városba”. Ez inkább a hétvégékre volt érvényes, amikor tényleg volt megmozdulás péntektől kezdődően. Szombat munkanap volt, akkor még nem volt ilyen, hogy szombaton nem dolgoztak az emberek. Még rendesen nyomták három műszakban, a Mérleggyárban, a Porcelángyárban, a Majolikában, a Hódgépnél.
Népszerű szórakozási forma volt a mozi. Három mozi volt Vásárhelyen: Kert, Béke, Terv, valamint a vándormozisok a kultúrházakban, akik jöttek a kis 16 mm-es vetítőjükkel, vetítették a populáris, vagy olyan filmeket, amiket esetleg moziban nem, vagy már régen nem lehetett látni, ezeket elővették. A Rákóczy és Jókai utca sarkán volt a Párt ház, oda a Flóri nevű vándormozis jött ki minden héten egyszer, felépítette a gépet. Fapadokon ültünk ott, ami gyerekként nagyon nagy élmény volt.

Belevágunk a diszkóba

1970-ben behívtak a „birodalmi véderőhöz” katonának. Nem felejtem el, ebben az évben jelent meg a Steam együttesnek a Nana hey hey kiss him goodby című száma. Én mikor bevonultam nyáron itt Vásárhelyen, a nyári gyakorlósapkámnak a simlijébe belevéstem ezt, hogy „Nanaheyheykisshimgoodbye”, ennek is vége lesz valamikor. Két év telt el mire vége lett, de a sapkám az kibírta az ismert Steam szám címével.

Steam -Na Na Hey Kiss Him Goodbye vinyl borítója, 1969
(Forrás: www.discogs.com)

Aztán mikor 1972-ben leszereltem még Böszörményi Gergely barátunk itthon volt Vásárhelyen, készült Pestre felvételizni a közgázra. Fel is vették, el is ment Pestre. Mivel ő volt a legeslegelső disck jockey Vásárhelyen, itt maradt a város „árván”. Akkor határoztuk el Putyival (Mucsi József), hogy folytatni kellene ezt az utat, és talán kiterjeszteni, mert akkoriban már kezdett a magyarországi zenei élet is mozgolódni. Elsősorban a pesti diszkósok Cintulától elkezdve, B. Tóthig, ők voltak a menő diszkósok. Vidéki viszonylatban nem is tudok arról, hogy nagyobb mozgolódás lett volna, például egy győri vagy debreceni viszonylatban, annak ellenére, hogy egyetemi városok. De nekünk itt volt ez a kis mikrokozmosz, ami kialakult Vásárhelyen, hozzánk Szegedről, Szentesről, Makóról, Orosházáról jártak át diszkóba, mert náluk nem volt. Aztán innen jöttek a meghívások, a környező városokat jól bejártuk. Pl.hosszú ideig diszkóztunk Szegeden a Royalban is! Mentünk, ahová hívtak, volt olyan kocsmáros, aki bevétel után fizetett, volt, aki fix összeget fizetett, persze ezek nem olyan pénzek voltak, amikből olyan jól lehetett volna élni, csak ilyen kiegészítés volt. Hat körül kezdtünk a Hódikötben, a Strimpfliben (Hódiköt Kultúrház, akkor még Harisnyagyárnak nevezték) tíz, tizenegy körül fejeztük be a Békében (akkor még nem úgy volt, mint most, hogy tízkor kezdődik a buli). Nyitva volt éjfélig, amit kerestünk el is ettük-ittuk. Könnyen jött, könnyen ment jelszóval, minek is gyűjtöttük volna? Egy részét azért visszainvesztáltuk. Kis 45-ös fordulatszámú bakelitlemezekről játszottunk, amelyek Magyarországon nagyon nehezen voltak beszerezhetők. Jugoszlávia felé volt egy kis határátlépő a vásárhelyi körzetből, és ahányszor csak alkalom adódott átugrottunk a piacra, lemezboltokba, akkor vettük a mi körülményeinkhez képest új számokat. Ebben volt Sweet, Slade, Doors... 1972-es, 1973-as számok, amik nem is kimondottan diszkó számok voltak, hanem tánczenék. A klasszikus diszkózene, ami a 70-es évek elején indult be igazán, a funky és a soul alapjaira épülve, még kis hazánkig nem jutott el. Ezeknek a számoknak óriási sikere volt akkoriban, mert valami új volt. Természetesen az élőzenére is nagyon jól lehetett szórakozni, meg volt a varázsa, sőt most újra meg van, reneszánszát éli. Emlékszem volt, olyan, hogy ötórai tea volt a Béke szállóban, az egyik vásárhelyi zenekar játszott, mi diszkóztunk a Hódiköt kultúrházában. A zenészek mondták, akik haverok voltak tulajdonképpen, mert a zenei életben nem volt olyan nagyon nagy zenei mozgás, Vásárhelyen mindenki ismert mindenkit egy korosztályon belül. Mondták, hogy „mi a fenét diszkóztok ti akkor, mert a Békében ötórai tea lesz abban az időpontban, nálatok úgysem lesz a kutya sem”. Mondtuk, megpróbáljuk, első két-három alkalommal a vasárnap délután még olyan lötyögős volt, de aztán egy-másfél hónap múlva már úgy volt, hogy a zenészek is ott voltak a Hódiköt előtt az utcán, bebocsájtásra várva. Volt egy befogadóképessége a helynek, amint a létszámot meghaladta, akkor nem lehetett beengedni a népet, hanem kint álltak a sorban. Amikor kimentek, akkor jöhettek be újak. Ott jött össze a város fiatalsága. Akkor még mi, itt vidéken meghúzódhattunk, nem volt még a szórakoztatóiparnak az ellenőrzése olyan nagy betűkkel írva. A pestieknek nyilván nehezebb volt a diszkós vizsgákkal, ők szemelőt voltak. Amíg én diszkóztam itthon a közelünkben sem voltak az ellenőrző szervek. Putyinak meg van a vizsgája, ő az 1970-es évek végén vagy jó közepén csinálta meg.
Én nem vallom magam disc jockey-nak, én csak inkább egy lemezlovas vagyok, aki lemezt rak föl, és megpróbál embereket szórakoztatni vele, több kevesebb sikerrel, ezt már a közönség ítéli meg, hogy kiről mit tart.

A technikus, Putyi és Demeter a Tiszavirág presszóban, valamikor 1972-1973-ban.
Pultként a Tiszavirág bárzongorája szolgált, aminek a zongoristák kevésbé örültek
(Forrás: Demeter Géza)

„Sötét, büdös, hangos”, de a miénk!

Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy mi voltunk a videó diszkó őse. Volt egy barátunk, aki hobbifényképész volt. Mikor a lemezvásárlás miatt kint voltunk Jugóban, vettük a Bravo nevű zenei újságokat is, mert ebben benne voltak azoknak a zenekaroknak a képei, akiknek a számait mi játszottunk. Kifényképezte ezeket a zenekari képeket, és negatívra, diára felrakta, és mi a diavetítővel a háttérben, ahogy játszottuk a számokat állandóan nyomattuk a képeket. Természetesen volt ebben trükk is, mert csinált nagyon sok képet a fiatalokról is, akik táncoltak. A jövő hétre, a következő diszkóra már kész volt a fénykép, és bedobtunk egy-két ilyen képet óriási sikerrel, ez az újrafelismerési effektus: „nézd már, ott van Kati, ott van Zoli, akkor még másik csajjal....stb”. Ezekkel próbáltuk kicsit fellazítani a történetet a zene mellett. Nem azt mondom, hogy klub esték vagy klub délutánok voltak, mert az barokkos túlzás lenne, de azért volt ilyen könnyedebb része is, hogy ne csak szigorúan a zene legyen. Ez a három-négy óra az tömény buli volt, tömény tánc volt. Én akkor a könyvesboltban dolgoztam, a Lenin utcán. A könyvesboltnak volt egy triciklije, amit kölcsönkértünk Putyi anyukájától, aki történetesen a könyvesbolt főnökasszonya volt. Azon a három kerekű triciklin volt az összes diszkószerelés, ami a mai világban elképzelhetetlenül hangzik. Volt egy erősítő, egy keverő, MOKÉP hangszórók, azokat felpakoltuk a triciklire, és toltuk le a Könyves utcán a Hódikötbe, ahol a srácok beszerelték ezeket, Technikusaink voltak, akik jobban otthon voltak ezekben a dolgokban. A mi dolgunk a zeneszolgáltatás volt, meg az összekötő szöveg „felmondása”. Fényorgonát, ill. diszkógömböt úgy csináltunk, hogy 2-3cm-esre eltört tükördarabokat ragasztottunk össze, úgy, hogy mindkét oldala tükör volt, közötte cérnaszál. Egy 30 cm átmérőjű fakorongra felaggattuk ezeket a dolgokat, és felraktuk a plafon alá. A meleg levegő fölfelé száll, ami miatt ezek a gömbök mozgásba lendültek. Az egyik technikusunk a fotocellák – melyek az ilyen jellegű ajtók működését biztosították – kis ágyúival fellőtte a fényt ezekre a mozgó üvegdarabokra, ami csillogott-villogott, szórta össze-vissza a fényt. Ez volt a mi diszkótányérunk, a diszkógömbök őse (?). Akkoriban jött az a mondás: tudod mi a jó diszkó? 3 jellemzője van, „sötét, büdös, hangos”. Ez volt a diszkó jelszava akkoriban, 1972-1973-ban. Neoncsöveket vettünk, felszerelték nekünk deszkalapra, azokat befestettük, de a festék ráégett a neoncsőre, ami volt olyan büdös... Nem volt ilyen óriási technika, hogy Selmer, Fender, Marschall, hangfalakban sem, keverőkben sem. Kezdetleges Csehszlovák Tesla sasszé lemezjátszóink voltak (2 db), egy kis kezdetleges erősítő, NDK-s és MOKÉP hangszórók, azok megtöltötték zenével a kisebb termeket, a nagyteremben már komolyabb felszerelés volt a későbbi időkben. A Tiszavirágban, a Sasban, vagy az IH-ban csináltunk A4-es lapokra plakátokat, saját kézzel, filctollal, hogy „didzsi lesz”. A Kossuth téren a nagy fa még mindig meg van, amire szögeltük ki a színes filctollal megírt plakátokat. Az 1970-es évek legeleje, tényleg a hőskor volt. Tulajdonképpen ennek nem mi voltunk a varázsa, hanem az emberek egymáshoz való hozzáállása.

A Piramis zenekar hirdetése a Kossuth téren, az 1960-as évek végéről. A háttérben az egyik fa lombja látható, aminek a törzsére felkerült a „didzsi lesz” A4 plakát

(Forrás: Demeter Géza)

A „veszélyes póló”

Kóródi Paku István zongoraművész barátom kint él Liechtensteinben! Amerikában kezdte a karrierjét, előttünk lépett le Magyarországról, az öccse itthon maradt. Most is jár haza Vaduzból, koncerteket ad Magyarországon. De akkoriban (1972-1973) még Clevelandban tanult. Küldött haza az öccsének egy narancssárga, sasos, amerikai címeres USA pólót. Az öccse Peti kb. az én figurám volt. Elkértem tőle a diszkóra, mert az buli. Láttuk a képeket, hogy a zenekarok is ilyen színes cuccokban voltak, próbáltunk mi is színesebben öltözködni, mint a hétköznapi emberek itthon. Ami azt jelentette, hogy nem festettük ugyan magunkat, de próbáltunk kis színt vinni az amúgy szürke hétköznapokba!! Volt Beatles ingünk (fekete-piros pettyes ing, kerek gallérral) meg „Pop Art”-ingek, szinte sikoltozó színekkel. Bordó Lewis-farmer......stb. Ennek a pólónak a rövid története csak annyi, hogy a Hódiköt kultúrházában többször bújtam az asztal alá, amikor bejöttek a rendőrök. Az emberben benne volt ez a félelem, vagy tartás, vagy fegyelem – nem is tudom, minek nevezzem – de valószínű félelem is volt benne, hogy mit szól? Levesz a színpadról a rendőr, ha meglátja, hogy amerikai trikóba vagyok? Pedig 1972-1973 volt. Akkor már tudták a többiek, hogy itt vannak a rendőrök – Géza lebukott az asztal alá az amerikai pólójában – mindenki fordult az ajtó felé, ahol tényleg ott állt a rendőr és a munkásőr.

Fellépések a falvakban

Általában balhésabb bulik voltak, mert jött velünk a slepp, hogy ez 8, 10, 15 embert jelentett, az attól függött, hogy milyen messzire mentünk, kinek volt autója. Akkoriban még nem volt mindenkinek autója, hanem összeültek. Én mentem például Békéscsabára Bergendy koncertre Trabant kombi csomagtartójában egy vacsoráért! „Aki hátra megy, az kap egy vacsorát a Békében, amikor visszaértünk”. Az útviszonyok is mások voltak, és a Trabant csomagtartó sem volt olyan kényelmes... Falun általában kocsmában voltak a bulik, vagy kultúrházban. Gyakran verekedésbe fulladt a történet, mert a falusi gyerekek azt gondolták, nehogy már a városiak… Ezek (városiak) meg dacból, megmutatjuk mi ezeknek… Akkor még meg volt a falu és a város között az a határ húzva. Nem azért, mert lenézték a falusiakat, csak meg volt az első pár sör, meg volt az indok (vagy egy csaj, vagy a sok pia), általában úgy kellett szétszedni őket. Volt olyan, hogy félbeszakadt a buli a verekedés miatt, „nem mentek ki a hóra”, hanem megpróbálták bent elintézni a semmit.

A társadalom rétegeződéséről

Vásárhely annak idején egy mezőgazdasági város volt. Az ipari fejlődéssel egyre többen feladták a parasztizálást, az új generáció pedig ment ipari tanulónak, ezzel változott a város képe is. Azzal, hogy inkább az ipar felé hajlott a népesség, nyilván az életszínvonal is és a város kulturális élete is fejlődött, növekedett. Annak idején a mezőgazdaságban dolgozók kint voltak reggeltől estig a földeken, hazajöttek, akkor nem jártak el annyira, legfeljebb elmentek a sarki kocsmába, a Jókai utcán a Danyikóba, vagy a Bandulába. Megitták a korsó sört, és mentek haza a lovaskocsival.

„A Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat által üzemeltetett Kistabán vendéglő, a "Bandula" a Marx (ma: Pálffy) utcán az 1980-as években.”

(Forrás: Vásárhely Anno. Fényképezte: Laurencz Dénes. Jogtulajdonos: MNL CSML Hódmezővásárhely)

Ez változott, és ennek nyomán alakultak ki az éttermi szórakoztató egységek, mint a Béke, ami már előtte is volt, csak nem volt akkora népszerűsége. A Tiszavirágban csak egy rendes presszó működött, aztán később, ahogy volt rá igény, beindult ott egy éjszakai bár is, ahogy később a Békében a Pepsi bár! Valamilyen formában ez is egy „kulturális fejlődés” volt, egy városias jelenség, mintsem az agrárvilág szüleménye. Az 1940-es, 1950-es években szocializálódott generáció fokozatosan elkopott, a parasztizálók nem is nagyon jártak a városban, így nem is volt konfliktus az átalakuló városi közeggel. Voltak nyilvánvalóan különböző intelligenciájú emberek, mint a mai világban is vannak, de akkor valahogy ez a munkásosztály nem nagyon keveredett, mert a mezőgazdaságban dolgozók nem nagyon jártak ilyen helyekre, ők megmaradtak a kiskocsmáknál délután, vagy hétvégén. A város központi részébe nem nagyon jártak, néha-néha betévedtek a Tiszába, az Alföldi szállóba, vagy Sport vendéglőbe Az emberek jobban maguk között voltak.
Az 1960-as évek végen, az 1970-es évek elején is megvolt még a társadalmi rétegződés, ami a zenekarok közönségében is megmutatkozott. A Piramis zenekar volt, amelyik a szalonosabb zenét játszotta, a Nevada volt az, amelyik a „vadabb” zenét nyomta. A közönség is így oszlott meg. A Piramisban csörgődoboztam, bemondójuk voltam, haverok voltunk. A társadalmi különbségek lassan kezdtek eltűnni, nem volt külváros, nem volt belváros, kezdett összeállni a város, mint egység. Persze egy Újváros, vagy egy Tabán külső része nehezebben mozdult a diszkóra, vagy Piramisra, mint a Nevadára. Ők nyomták a Stonest, a Cream-et, Jimmy Hendrix-et, vagy, akár a Beatles vad Revolution-ját. Ezek a számok nyilván nem diszkóra, (hol volt az még?) szánt dalok voltak, hanem elsősorban lemezre. Fellazítani egy kicsit a zenei stílust, változtatni az egyirányúságon. Böszörményi Gergely vagy Radics Feri kiválóan énekelték el ezeket a számokat, élték azt a zenét, amit a zenekaruk játszott! Ez nekünk a diszkó szempontjából nem volt probléma, szívesen jártunk/jártam Nevadára. .Persze volt klikkesedés, rétegződés. Az ipari tanulóké, az un. melós osztályé volt a Nevada, míg a Piramisra inkább a diákság, a gimnazisták, egyetemisták jártak. Ők voltak azok, akik a konszolidáltabb zenét játszották. Eljátszottak egy Adamót, egy Creedence Clearwater Revival-t, vagy épp egy Kinks-et. Jó, táncolható zenét játszottak, de meg kell jegyeznem, hogy a Nevada sem igénytelen zenét nyomott, hanem inkább keményebb, rockosabb számokkal rukkoltak elő! Az a korosztály akkor teljesen másba nőtt bele, mint a parasztizálásba. Egyik iskola típus követte a másikat, mindenkinek adott volt a választási lehetőség: mezőgazdasági vonal, ipari vonal, művészeti vonal (Szeged)... Más volt a kulturális igény, más volt a rétegeződés. Tudni kell, hogy abban az időben a gimnazisták vitték a prímet a kultúra terén a kórusokban, a zenekarokban.

„A Bethlen Gábor Gimnázium gimnazista leányainak felvonulása 1966. május 1-én a hódmezővásárhelyi Tanácsháza elé.”

(Forrás: Vásárhely Anno. Jogtulajdonos: Németh László Városi Könyvtár)

A zenészek összetétele is más volt, a Nevadánál sokkal nagyobb volt a hangulat, mint a konszolidáltabb Piramisnál. Ott még meg volt ez a rétegződés, de később eltűntek ezek a dolgok, mert a fiatalság nem látta értelmét, hogy elkülönüljenek egymástól, a haver az haver lett, akármilyen osztályból jött, akármilyen foglalkozása volt, az emberség kérdése volt ezután. A társadalmi rétegeződés, hogy úgy mondjam eltűnt, már akkor kezdett eltünögetni mikor még itthon voltam. Aztán, hogy hazajártam, a Békébe voltak a diszkók, akkor már ott voltak azok a társaságok is, akik korábban kerülték egymást, azok is együtt buliztak. Most is vannak, akik bulizni mennek el, és akik balhézni mennek el, ez volt is, van is, és lesz is szerintem. Megitta a maga sörét, két kevertet és erős volt, de ez nem von le annak az értékéből semmit, hogy a diszkók egy új korszakot nyitottak az ifjúság szórakozása terén. Ez nem nyugat majmolás volt, hanem egy trend, amit felvettünk annak idején, úgy a zenekarok, mint a diszkósok. Tulajdonképpen egy normális folyamat a világban, hogy ami jó azt nem szégyen vinni tovább, fejleszteni esetleg, vagy megmaradni azon a szintén, ahol az adottságok vannak. Vagy kinőjük, és beszerelünk egy keverőt, meg hangfalat, fényorgonát, vagy pedig hozzuk a két Tesla hanglemezjátszót a hónunk alatt, és feltesszük a Bergendy Jöjj vissza vándor című számát. A diszkóba vegyesen jártak.
Kint egyáltalán nem volt ez probléma, Nyugaton a zenei ízlés teljesen más volt, könnyebben hozzájuthattak a dolgokhoz, magától érthető volt. Itthon sokkal nehezebb volt kialakítani egy diszkót, vagy olyan zenei repertoárt, amivel sikerül megcéloznunk egy zenei közönséget.

Nem mindenkinek egyformán nagy a táncparkett

Vásárhelyen bálokat játszott a Molnár Gyula féle D+C. A Nevadát nem nagyon hívták diákbálra, mert nem azt a zenét játszották. A Piramis később játszott, de addig „szigorúan szegedi kézben” volt ez. Ott voltak azok a nívósabb zenekarok, akiket szívesebben hívtak, szélesebb repertoár, jobb szereléssel, jobb technikával, profibb hozzáállással. Ott már voltak olyan zenészek, akik csak ezzel foglalkoztak, profi zenészek voltak, nem csak valami mellett csinálták a zenét. Az itteni zenekarok tagjai dolgoztak, iskolába jártak. Krámli Pityesz az, aki profi zenész volt akkor, ő külföldön is játszott, hivatásos vendéglátós zenészként.

Hozzászólás Szilágyi Györgynek (IH vezetője) 1973-ban, a Csongrád megyei Hírlapban tett nyilatkozatára (5 perces interjú. Egy mendemondáról. Csongrád megyei Hírlap Vásárhelyi kiadás, 1973. június 5., 5. p. Bővebben: Vásárhelyi Látóhatár Rovatok Esszé/Tanulmány: Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 6. rész. A Böszörményi zenekartól a Putyi diszkóig).

Tudvalevő, hogy nem a Piramis volt a hely (IH) házigazdája, hanem a Nevada. Teljesen más közönség volt, az IH-at jobban lelomolták, mint a Békét. A Béke esetében azt lehet mondani, hogy eltelt felette az idő, évtizedekig nem történt semmi, ami nyilván nem szépíti a megcsavart alumínium kanalak, elhajlított kávés tálcák (a kávék alatt nem porcelán tálcák voltak), eltört üvegek előfordulását. De ezek a mai napig is előfordulnak egy zenés-táncos rendezvényen, ez nem pusztítás volt. Az IH igazgatója nyilván a Párt embere volt, de nem mondom azt, hogy 1973-ban még dekadensek számított a diszkó vagy egy koncert, elsősorban nyugati zenét játszottak és nem magyar népzenét, népdalokat, ez is benne volt. Az tény, hogy a Tiszavirágban a hely szűke nagyon-nagyon adott volt, viszont a Tiszavirágban volt rendezőség, volt beléptető. Szilágyi Gyuri féle megszólalás egy ürügy lehetett inkább, mint tény, mert egy házi buliban is előfordul, hogy eltörik egy pohár, felborul egy boros üveg, de szerintem ez nem így működött. Valószínűleg kitalálták, hogy ne kelljen rendezni, ne kelljen takarítót berendelni, stb. Volt ennek olyan érzete is, hogy nem nagyon szerették a beat-et. Ő meg aztán olyan ember volt, hogy kulturális vetélkedőket csinált, Ki mit tud?-okat szervezett, szellemi vetélkedőket, amikre szükség volt, szükség lenne.
A paletta a mainál sokkal nagyobb lehetőségeket rejtett magában ezekkel a helyiségekkel. Bár a Tiszában csak tavasztól-őszig lehetett bulit tartani, belül romos volt. A hatvanas években a Tisza még szállodaként is üzemelt, aztán hagyták azt is tönkre menni. A Sas is, mint Béke volt Béke Szálló annak idején, de aztán itt is megszűntek ezek a dolgok. A nagyterem Európa második legnagyobb oszlop nélküli bálterme, egy kincs, ami itt van a fejünk felett, de ezt sem használják ki. Akkor a diszkó mellett, a Nevada, a Piramis, a Sygma együttesek léteztek, ezeken kívül voltak a PMK-ban, komolyzenei koncertek, én emlékszem Ki mit tud? is volt ott. A kulturális élet sokkal bővebb volt, mint a mai világban. És ez nem a diszkó bűne, diszkó nincs is már. Akvárium nevű étterem volt a Pelikán helyén, Putyi ott is diszkózott sokat. Mikor már jártam haza Németországból voltak a Pepsi bárban olyan diszkók, hogy divatbemutatókkal egybekötve, amik feldobták az egészet. Vincze Gyuri játszott a Pepsi bárban. Kréter Károllyal a Sarokházban volt az első közös fellépésük. Kréter katona volt, ő dobolt, pedig gitáros-énekes volt, de annak idején a gyerekek rugalmasok voltak, Gyuri is gitározott, pedig zongorista, orgonista volt. A zenei életben ezek Vásárhelyi viszonylatban nagyon számítottak. Aki tulajdonos, vagy szervező volt nyilván másként látták, mint, akik bementek egy ilyen rendezvényre. Lányok hazakísérése, a tabániak megverték a tarjániakat, újvárosiak a csúcsiakat, voltak ilyen konkurens társaságok is, akik azért ha összeakaszkodtak jött a rendőrség. Ezeken felül valamilyen kulturális értéke is volt ennek, nem csak az utána való „gyere már ki a hóra” verekedés.

A beatzenekarok reakciója a diszkó megjelenésére

Ez magaslabda volt nagyon az ilyen vidéki, helyi zenekaroknak, akik csodálatosan szórakoztatták a közönséget, de a technika fejlődésével nem tudtak úgy lépést tartani. Akkor azt mondták volna, na, most ebben a számban mi van? Próbáljuk meg ezt a szólót, ezt az akkordot. Beálltak egy sémára, és azt nyomták, ami bejött a közönségnek, csak amikor a közönség is látta, hogy más is van, akkor lett a diszkó a zenekarok konkurenciája, úgy a technikában, mint a zenei stílusokban sokkal szélesebb lett a paletta. A kisebb zenekarok ezzel nem tudtak lépést tartani, a magyar zenekarok sem, az Omega, és az LGT talán. A „nevadások” voltak, akik legjobban ellenezték a diszkót eleinte, de aztán ők is ott voltak, és ugyanúgy táncoltak, mint a „piramisosok”.
5 évig nem jöhettem haza disszidensként. 1979-ben jöhettem először, és az egyik operatőr kollégámnak vittem ki Lokomotív kazettát. Autóban mikor mentünk forgatni valahova, akkor beraktam, most figyelj ide! Ezek nem angolul énekelnek! Ezek magyarul énekelnek, a zene az fantasztikus. Ő felismerte a zenét, azt a zenét, ami a Lokomotívra jellemző volt, egy tipikus Somló basszus, vagy Somló hang, Karácsony szóló, vagy Presser orgonajátéka. Ezek mind nemzetközi vonalon odavertek. Én Aachenbe voltam kétszer az egyetem alulájában Omega koncerten (Omega redstars úgy hívták őket Nyugaton), rá egy hétre Osibisa koncert volt, ugyanott, szóval volt ott mozgás. Vagy Hollandiába Rolling Stones Black and Blue (1976) nagylemezüknek koncertje volt 15 kilométerre, Roy Stuart koncertre át Hollandiába, Kölnbe Rolling Stonesra még egyszer, ott azért más volt a zenei élet, nyilvánvalóan az már egy világszínvonalú történet volt. Megmondom őszintén az Omega miatt nem szégyelltem magam, hogy magyar vagyok. Népszerűségüket látván, a közönség reakcióit látván, milyen pozitív benyomást tett a közönségre az Omega. Akkor meg is jelent újságban is, az Aachener Nachrichtenben, hogy „az új hullám keletről jön”. Akkor voltak ők nagyon nagyok, NDK-ban, Lengyelországban, kelti blokkban is, ezért volt, hogy „keletről jön”.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van”

Az 1960-as évek vége az még kemény volt. Én 1966-ban érettségiztem, akkor kezdtem el úgy mozogni, Pestre járni, erre-arra koncertekre. És akkor bizony még rendőrszigor volt, nem az, hogy verekedtek, de ott voltak, „rendőrség prezent” volt, ijesztgetés, elrettentés végett.
Volt akkor még fegyelem, meg rendőrjárőr. A rendőrség általában a munkásőrökkel, vagy katonai rendészekkel jöttek. Nem verekedtek, nem verték szét a népet, csak nagyon ritkán, amikor már tényleg nem volt más lehetőség, verekedő csoportokat szedtek szét. Tiszavirágba is, ha megjelentek ezek a „vegyesfölvágott” járőrök, kicsit azért megállt a levegő. Ott is volt mindenféle ember, munkakerülőktől elkezdve, diákokon át mindenféle, a munkakerülés annak idején bűn volt, benne volt a személyigazolványába, hogy KMK (közveszélyes munkakerülés). Ha igazoltatás közben valakit elkaptak teljesen máshogy kezelték, ha benne volt a személyi igazolványába, hogy pl. mérleggyári dolgozó.

A felszabadulás ünnepe 1964. április 4-én a Felszabadulási emlékmű (Iván-szobor) előtt. A hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János Munkásőrzászlóalj díszelgése a Beloiannisz téren (1969-től Lenin tér, ma: Hősök tere).

(Forrás: Vásárhely Anno. Jogtulajdonos: Tornyai János Múzeum)

1974. május 17-én én elmentem Magyarországról, akkor csináltunk egy úgynevezett „búcsú bulit” a Hódiköt kultúrházában. Akkor elbúcsúztunk, bár nem tudta senki, hogy mi nem fogunk visszajönni, mert az útlevél elvonással járt volna. Na, majd jövünk, majd jövünk… Egy órahosszát volt élő zene, egy órahosszát diszkó. A PRT nevű zenekar játszott, aminek Boncz Géza is tagja volt annak idején, ő volt a szövegírójuk, meg a showmen, a hülye bemondásaival. Nagyon jó bulik voltak, mert ők hozták Szegedről a közönségüket, a vásárhelyi közönség adott volt nyilván. Volt buli, az egész környék idejárt a falvakból, városokból. Másnap mentünk a Sallai Peti barátommal Pestre a repülőtérre izgulva, akkor repültem először. Nagyon érdekes, hogy amikor kimentünk Németországba, a barátommal együtt politikai menedékjogot kértünk. Többek között hivatkoztam a diszkóra is, hogy többször beavatkozott a rendőrség. Ugyan ezek nem voltak politikai rendezvények, de nem vették jó néven annak idején, hogy az ifjúság felhőtlen szórakozásába csapott át az este. Mikor elismerték a politikai menedékjogot, ezt is beleszámítottak. Nem üldöztek, az nagy túlzás lett volna, de azért volt egy szabadságkorlátozás, pedig nem volt itt olyan nagyon nagy diktatúra, csak volt fegyelem. Akkor, az 1970-es évekbe már kezdődött – ami Nyugaton divatos kifejezés volt a Kádár-időszaknak az 1970-es évekbeli kinti meghatározására – a gulyáskommunizmus. Ide jártak az NDK-sok (Német Demokratikus Köztársaság) nyaralni, itt vették a farmereket, amiket itt lehetett kapni, itt vásárolták a lemezeket. Amiért mi Jugóban jártunk, ők azért jártak ide hozzánk. Volt ennek jó oldala is persze, de bele gondol az ember a „nagy szabadság” vissza/megnyerésével kemény időket éltünk, de hozzászoktunk, abba nőttünk bele. Nem volt itt olyan félelmetes diktatúra, mint ahogy sokan beállítják, nem az, hogy be kellett állni a sorba, ha kicsi kilengése volt az embernek. A Gergelynek (Böszörményi Gergely) ilyen szakálla volt, ekkora haja volt (jó hosszút képzeljünk el), énekelt minden vasárnap, tudták a rendőrök, hogy ki ez, mi ez. De soha nem volt egy őrjöngése, nem rúgott be, nem vert szét lámpákat az utcán, békén hagyták, békés polgár volt annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy San Franciscoból ideszakadt.

Számozott disco club igazolvány az 1970-es évek végéből, amely a Hódiköt kultúrházának diszkó rendezvényeire biztosította a belépést.

(Forrás: Demeter Géza)

Az első évek német földön

Eltelt egy-két félév, az iskolába, ahová jártam (nyelviskolába sikerült bejutni ösztöndíjjal) nem volt diszkó. Mikor elkezdtem úgy valamennyire „krattyogni” németül, akkor megemlítettem az iskolavezetőnek, hogy a kulturális rendezvények keretén belül lehetne-e esetleg egy olyat, hogy csinálnánk diszkót? Jó, hát menjünk le a pincébe – volt üzemi étkezdébe – ott még van is valami elektronikus berendezés, mert volt korábban az iskolának zenekara. Ott olyan zenekari felszerelés volt: csöves erősítők, Fender, Selmer hangfalakkal, amiről mi csak álmodtunk. Az ember a tévében látta, esetleg képen. A Beatles a Rolling Stones játszott Fenderrel, Selmerekkel. Akkor ott összeállítottuk a cuccot az egyik haverommal, aki technikailag sokkal jobban kiismerte magát, mint én, jó, akkor én vagyok a zeneszolgáltató, te leszel a technikus. És végül ő lett a technikus, meg a kocsmáros is, kezünkbe vettük a dolgot, ő a pultos részt, én a zenét csináltam. Mivel ez a kisváros Geilenkirchen közel volt a holland határhoz, adva volt a lehetőség, úgy, mint mikor Magyarországról átjártunk jugóba lemezekért, most át tudtunk menni Hollandiába. A hollandok sokkal előrébb voltak, mint a németek ilyen vonalon. Előre bocsájtom, még mindig bakelitről beszélünk, ez 1976-1977-ben volt. Bakelitek, kislemezek ideje volt ez, és nagyon jól ment a buli, iskolai buliknak indult, de kisváros volt Geilenkirchen, járt a helyi fiatalság is. Ott jött be aztán a zenei irányzatok között, a tánczene mellé a diszkó. Azt tudni kell, hogy Németországot annak idején a győztes hatalmak felosztották egymást közt. A Német Demokratikus Köztársaság (továbbiakban NDK) mint olyan „rossz fennhatóság alá került”, a NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) belga, angol, és amerikai fennhatóság alá, Geilenkirchen amerikai rész volt, közelben egy amerikai reptér, támaszponttal. Ez azt jelentette, hogy a diszkóba betévedtek amerikai katonák is, és volt egy srác, aki elég jól beszélt már németül. Azt mondta „hoznék be lemezeket”, nekik saját üzleteik voltak bent a laktanyában, megvoltak az amerikai lemezeik. Akkor jöttek be Kung Fu Fighting [Carl Douglas, 1974] és társaik még Amerikában is, mi a legújabb zenéket játszottuk ott is, nagyon nagy sikerrel, két évig.

Geilenkirchen (Forrás: Wikipédia)

Nem mindegy mi kerül a tű alá…

Olvastam egy hirdetést, hogy az egyik környékbeli diszkóba disc jockey-t keresnek. Addigra valamennyire beszéltem már németül, kicsit angolul is. Elmentem jelentkezni a diszkóba, ilyen próbajátékként. Ide járnak fiatalok, ők hallottak arról a diszkóról is, ahol mi diszkóztunk a haverommal Geilenkirchenben. Übach-Palenberg nevű kis falu volt ez, de ott már olyan diszkók voltak: beépített pultokkal, beépített hangszórókkal, nem úgy, hogy triciklivel vitték oda a felszerelést minden egyes alkalommal, napi szinten volt beépítve a fix technika. Mondták: Játszak valamit. Itthon akkor nagyon ment a The Witch Queen Of New Orleans (1971). Én felraktam azt a zenét, nagyon jó, nagyon jó, de tudja, hogy ez már egy négy éves szám? Ezen ált és bukott az egész, tulajdonképpen, hogy felraktam egy négy éves zenét. Én még akkor nem mertem nekik egy olyat játszani, amit már Geilenkirchenben játszottunk a diszkóban, pl. Johnny Wakelin - In Zaire (1976) nagyon nagy szám volt, nem raktam föl, hanem The Witch Queen Of New Orleans-t raktam föl. Mondták: jó-jó köszönjük szépen. Ők már sokkal előrébb voltak, főleg az a környék. Akkor már rámentek a soulra, a funkyra, rámentek arra a diszkózenére, amit Diana Ross, Donna Summer - a lányok is akkor léptek be a körbe - a Modors, meg ilyen zenekarok, akiket aztán nagyon nagy előszeretettel játszottunk. Különösen akkor, amikor az amerikaiak beléptek, és a Bill nevű amerikai katonasrác hozta a lemezeit a benti boltjából, a kaszárnyából. Jöttek a helyi fiatalok is, hogy honnan veszitek ezeket az új számokat? Hát van….

Johnny Wakelin – In Zaire (1976, Vinyl). (Forrás: www.discogs.com)

Így lettem hangtechnikus

Utána Földrajz-testnevelés szakra jártam az Aacheni egyetemre. Az egyetem mellet szintén volt egy hely, egy görög étterem, ahol diszkóztam, heti két alkalommal, de ott már Commodores, Stemstaison szólt, a 1970-es évek vége felé jártunk, akkor már tényleg jött a diszkó zene. Nem beszélve a Boni M-ről, amely Németországban alakult együttes volt, és világsikert futott be két-három hónap alatt a számaival. Beindult az ABBA, akik annak idején elég nyálas zenével kezdtek, de aztán kialakult, hogy csak diszkó számaik voltak, az már a 1970-es évek jó közepe, inkább vége, amikor ez a zenei irányzat elöntötte a világot. Volt ilyen zenekar, hogy OsBons, Crazyvorksis óriásit hasítottak, az előbb említett Sveet, Sled, David Bowie, Alice Cooper School's Out-ja például, Alice Cooper már kilógott nálunk is a sorból a kifestett, kisminkelt fejével, óriáskígyójával mikor fellépet, már határeset volt, de voltak számai (pl. Wizard) amiket játszottunk.
Később az egyetem mellett elkezdtem filmezni. Előtte pont Putyival jelentkeztem a színház és filmművészetire, nem vettek fel bennünket. Nem színésznek akartam menni, hanem rendező szakra. Második évben már behívtak a másodikra, a harmadikra már nem – ilyen szűrővizsga szerű volt. Kint a diszkóhoz kötődik, hogy a filmes szakmába hogyan kerültem bele. Walter Scheel volt az akkori szövetségi elnök. Eljött az iskolába látogatóba, a sleppjével, megnézi, hogyan folyik a nyelvoktatás ebben a nemzetközi iskolában, ahol a nyelvet tanulták a külföldi diákák – Olaszországból, Spanyolországból, Amerikából, keleti blokkból is nagyon sokan. Mikor napközben ezt leforgatták, jött velük a kölni Westdeutscher Rundfunk, a BBS után a legnagyobb tévétársaság Európában. Walter Sche-el két-három órahosszát voltak ott a sleppjével, de a tévés csapat maradt, mert estére diszkó volt, kíváncsiak voltak hogyan szórakozik a fiatalság. Volt az iskolai, kulturális rész, és az esti program. Jöttek lámpákkal, ezzel-azzal, dolival (tolókocsival), kameramen ült benne. Jött mindig az egyik felvételvezető, hogy te játszd már le ezt a számot még egyszer, játszd már le ezt a számot még egyszer. Figyeljetek már ide! Ilyen nincs, már a közönség is kezdett… háromszor-négyszer egy számot lejátszani. Később kiderült, a vágóképekhez kellett, mert ugyanannak a számnak kellett menni alatta, és nem akartak hangugrást. Akkor még nem tudtam, aztán, hogy később a szakmába kerültem már tudtam mire megy ki az egész. Jött a haverom – a technikus, aki csinálta a pult részt – mit akarnak ezek, már harmadjára játszod? Az operatőr megszólalt: Ti magyarok vagytok? Kiderült, hogy Nagy József nevű operatőr volt, aki annak idején még vietnámi operatőr volt, az egyik nagyon híres német újságnak (Wernher von Zahn) volt a háborús övezeti tudósítója. Felkínálta: akartok egy kis mellékest keresni a stúdióban? A haverommal elmentünk kábelt húzni, a suli mellett az első félévet ott elbohóckodtuk, kerestünk az iskolai ösztöndíj mellé egy kis pénzt, én aztán ott ragadtam. De az a diszkós korszak véget is ért nyilvánvalóan, mikor az utolsó két év jött az egyetemen, már nem is volt idő rá, meg nagyon igény se, le is maradtam utána a zenéről. Más irányzat érdekelt jobban, mert bele lehet ebbe is fáradni, unni nem, mert a zenébe soha nem lehet beleunni, de bele lehet fáradni az éjszakázásokba. Olyan volt pl., hogy éjjel kettőkor kész voltunk, mit csináljunk gyerekek? Ugorjunk el Amszterdamba (Kölntől Amszterdam másfél óra autóval)! Elmentünk Amszterdamba éjszaka, délelőtt visszamentünk, elszórtuk a pénzt, amit kerestünk akkor. Vagy ugorjunk át Londonba. Hajnalra odaértünk az első komphoz Dunkirkbe vagy Calaisba, Belgiumon kellett csak átmenni a franciákhoz. Délelőtt Londonban voltunk, tartott a pénz két napig, aztán visszamentünk, összedobtuk a pénzt benzinre. Szép élet volt, jó élet volt, az is a diszkónak a tartozéka volt, könnyen jött, könnyen ment. Ezek a dolgok az emberben mély, és örök nyomot hagynak, milyen szerteágazó történetek vannak az ember éltében, amik a diszkó révén jöttek.
A filmezés itthon nem sikerült. Megszereztem a tanári diplomát, de utána én egy napot nem tanítottam. Miután bekerültem a filmesekhez, ott megcsináltam másfél év alatt a filmes továbbképzést (segédoperatőr), aztán átmentem „hangosnak”, mert adva volt egy kicsit a hanggal való kapcsolat. Huszon évet dolgoztam hangtechnikusként, a világ minden táján, Madagaszkártól elkezdve Új-Zélandig, Ausztráliától elkezdve Pápua Új-Guineáig. Tulajdonképpen az is egy diszkó utáni történet, hogy hogyan kerültem a szakmába, és a szakmán keresztül milyen helyekre kerültem el. Ez sorsdöntő is volt.

A DJ sikerének titka

A DJ sikerének titka a kor zenei ízlésének ismerete, és hogy az embernek tetszen az, amit játszik. Nagyon-nagyon kevés kivétellel játszottam, olyan zenét, ami nem tetszett. Itt a vásárhelyi zenei életben, és kint Németországban is azokat a zenéket játszottam, amiket én is szerettem, én inkább a keményebb vonal felé hajlottam, Suzi Quatrotól elkezdve, Sveet-et, Sled-et, olyanokat, akik odacsaptak a húrokba, én az ABBA-t soha nem szerettem. Végül aztán a Gimi, gimi-t eljátszottam, most is játszom, ha zenés est van. Szerintem ennek a titka az, hogy a közönség ízlését találjuk meg a populáris zenében. Én nem játszottam soha – ellentétben egy-két kollégával – slágerlistákat, se a Billboard-ot, se a magyarokat (Ifjúsági Magazin). Én azt néztem, hogy mire lehet táncolni? mi az, ami népszerű?, és azért legyen neve is a zenekarnak, mert arra jobban mozdult a nép. Emlékszem, amikor Németországban nehezen indult egy-egy buli, hogy az ember erőlködött, felrakott ezt, felrakott azt, felrakott amazt, nem mozdultak, három-négy pár táncolt, halálom, ha látom, hogy a közönség nem mozdul. Egy éven keresztül, ha egy számot beraktam arra biztos felállt a nép és megmozdult, ez volt a Boney M Daddy Cool-ja. Ennek a számnak volt egy olyan varázsa - mai napig is van - hogy megmozdulnak rá, pedig egy bugyuta zene. Frank Farian volt a menedzserük, aki létrehozta a Boney M-et – a Daddy Cool-ban is állítólag ő beszéli a „She's crazylike a fool” részt – ezzel úgy eltalálta, hogy aztán később Dieter Bohlen, meg akik csinálták a következő zenei irányzatot kint, azok is ő tőle koppintottak sok mindent.

Boney M. - Daddy Cool (1976-os kislemez).
(Forrás: https://en.wikipedia.org)

Én ennek a híve vagyok, hogy az embernek legyen meg az a rálátása a közönségre, hogy mit igényel a közönség, látjuk azt, hogy mire mozdul, akkor nyert ügyünk van, csak akkor nagyon vigyázni kell, hogy ott tartsuk őket a táncparketten. Volt olyan partnerem - nem kollégám, mert én nem tartottam magam disc jockeynak sose, diszkós voltam, aki ott volt a pultnál – aki simán felrakta egy Earth, Wind&Fire után a Sárga tengeralattjárót... Ilyen stílustörés az életbe nem volt még a karrierem alatt, ami most már tényleg nem rövid. Mikor leültek az emberek, akkor észrevette ő is. Mondtam neki, hogy játszunk funkyt, játszunk egy soult, játszunk olyat, ami kemény, játszunk 4-5 számot legalább abból, és akkor a blokkokat válogassuk össze eszerint. Aztán jöttek a diszkó zenék, jött a latin zene, jöttek a különböző irányzatok Santa Esmeralda, meg olyan zenekarok, amik tényleg ezt a latinos történetet játszották. Én játszottam, a Fekete Sasban például 5-8 évvel ezelőtt Santanát is, Santanának is vannak olyan számai, amelyekre kiválóan lehet táncolni, pedig nem diszkózene egy percig se. De az én meglátásom, zenei felfogásom az ebben az egészben, hogy táncolható zene legyen, ismert populáris zene. Aztán látja az ember fentről, hogy eszi a közönség vagy nem, ha eszi, akkor nyert ügyünk van, ha nem akkor váltani kell, de villámgyorsan.
Én a kultúrához sorolom a diszkót, sőt a zenekultúrához, ami lehet, hogy enyhe túlzás. Eljutottam 1978-ban New Yorkban a Stúdió 54-be. A Stúdió 54 New York és a világ leghíresebb diszkója volt, de ott egy héten csak egyszer lehetett bemenni a közönségnek. Oda Mick Jagger, Andy Wahol járt, az abszolút krém diszkója volt. Ott hallottam először 1978-ban Tavares együttesnek a soft diszkó zenéjét. A másik réteg belenyúlt a funkyba, de a Stúdió 54-ben inkább a konszolidáltabb dolgok mentek. Az egy külön kultúrkör volt, ahol persze ment a drog, az alkohol, a szex, aztán be is zárták. Volt már 1975-ben is diszkó, az ittenihez képest csiricsáré diszkó volt, néha a filmekből is lehet látni az óriási tömeget. Bee Gees, Aretha Franklin, Diana Ross, akiket játszottak, ezek voltak az úri diszkók, ott valóban megvolt a rétegződés. Sikerült eljutni az 1990-es években Buddy Guy diszkójába Chicagoba, forgattam ott egy filmet a Nagy tavakról, bejártuk a környéket, Detroitot, Chicagot, kanadai oldalt.

A Városi Házibuliról

1999 óta minden év végén megrendezésre kerül a Városi Házibuli a Fekete Sasban, most már 21. alkalommal volt tavaly előtt. 1000-2000 ember gyűlik össze, találkozni a „régiekkel”, olyanokkal, akik külföldön dolgoznak. Reméljük idén sikerül újra összehozni a vásárhelyi volt fiatalságot. Bár meg kell, hogy mondjam, most már tényleg úgy van, hogy a résztvevők 70-80 százalékát a mostani fiatalság, a 20 évesek teszik ki.

Demeter Géza a Városi Házibulin, a képek 2003-2010 között készültek

(Forrás: Demeter Géza)

Tömeg a Városi Házibulin, 2014 decemberi előszilveszter a Fekete Sasban
(Forrás: Promenad.hu)