Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 10. rész
Mindent teljes erőbedobással
Zenészportrék III.
Képes múltidézés Böszörményi Gergellyel, a vásárhelyi évekre koncentrálva
5 éves koromban, mint egy rendes polgári család legkisebb gyermekét, a szüleim belöktek a vásárhelyi zeneiskolába szolfézsra. Aztán 6 évesen el kellett indulni a hangszeres alapokkal. Általában a zongora az alap, azután lehet más hangszerre váltani. A családban két - három és hat évvel idősebb - bátyám van, Ede és Jenő. Böszörményi Jenő bátyám óriási tehetség volt zongorán, már 6 évesen zongoraversenyeket játszott, meg nyert. Korody-Paku István szintén ugyanez a kategória, ő is zseninek indult, aztán ő végül zongoraművész is lett. Jenő bátyám tulajdonképpen csak a saját, és a közönség zenekari szórakoztatására zenélt. Jenő bátyám, meg a zenekara a KISZ házban játszott, ők akkor 15-16 évesek voltak ugyanúgy, ahogy aztán én átvettem tőle a stafétát. Én már elég korán, 9-10 évesen kezdtem a „szórakoztatóiparban” való részvételt, mert a szünetjel az volt, hogy én hármat ráüthettem a cintányérra. Aztán Jenő bátyám este kilenc körül a fülemnél fogta átvitt a Zrínyi utca 5-be, ahol laktunk, és mondta, hogy te most már itt maradsz, te még csak 9 éves vagy, ő meg ment vissza játszani. Négy év zongora után látva egyrészt, hogy a bátyám sokkal jobban zongorázik, és nagy tehetség, meg nem is volt kedvem annyit gyakorolni, talán nem is voltam olyan tehetséges, mint ő, átalltam a vadászkürtre. Bekerültem a hódmezővásárhelyi szimfonikus zenekarba, második vadászkürtös lettem. Nagyon nagy élmény volt egy nagyzenekarban, egy szimfonikus zenekarban játszani, ahol az 50 szólamból mindenki a saját szólamát játssza, nem lehetett összevissza handabandázni, hanem azt kellett játszani, ami ott volt, annak te is a részese voltál. Egész rendesen szólt, ott nyilván klasszikus zenét játszottunk.
Nem akarok elfeledkezni róla, hogy Tarjánban – ahol apám lelkész volt - anyám taposós harmóniumon – szoktam mondani, azért volt olyan szép a vádlija, mert nem elektromosan működött még az orgona – szervezett egy kis kórusocskát, hatan voltunk. Ahogy egy ilyen nagyon-nagyon amatőr kórus tud énekelni, két szólamban, de legalább valami történt. Akkor, amikor 10 évesen átálltam a vadászkürtre, akkor Mándoki Péter barátommal, aki szintén vadászkürtön tanult, tulajdonképpen zenés istentiszteletet csináltunk, mert ketten játszottunk vadászkürt duettet. Ez volt a gyerekkor, aztán jött a Nevada, utána következett a katonaságnál egy év, majd a hosszú haj, meg a nagy szakáll a Közgázon.
Tesla B4 orsós magnó (Forrás: antikregiseg.hu)
„Ahány nyelvet beszélsz, annyi énekest érsz”
Én azért kerültem be viszonylag gyorsan a Nevada zenekarba, mert Beatlest énekeltem. Volt valamilyen magnóm, talán Tesla, nem egy nagy márka, csehszlovák készülék. Ez még szalagos magnó volt, és százötvenezerszer visszapörgettem, előre játszottam, visszapörgettem a Beatles zenéjét. Apámat megkértem, aki Princetonban végezte a teológiát, hogy segítsen a Beatles szövegeknek a megértésében, akkor már megvolt a kottám, és azt mondta „She loves you, yeah yeah yeah, mit nem értesz rajta?” Ehhez képest azért tényleg voltak bonyolultabb szövegek… Nálunk tulajdonképpen zeneileg én voltam az egyik, aki átesett valamilyen képzésen (bár sokat lógtam a szolfézsról). Aztán amikor a Nevadába kerültem, angolul tudtam énekelni a Beatles számokat, apám is valóban segített, nagyon sokat tanultam a kiejtésben, apám nagyon akkurátus volt abban, hogy a kiejtés jó legyen, halálra tudta idegesíteni az embert – ezt magamról is tudom – mert én is rászólok valakire most már ugyanúgy, mint ő, ha valamit rosszul mond, kijavítjuk. Ugyan 8-10 éves koromban még inkább focizni mentem, amit ő kicsit zokon is vett, én meg azt vettem zokon, hogy mindig angolul akar tanítani. Aztán végül 11 éves koromban már egész jól beszéltem angolul. Gyerekkoromban annyira nem tetszett, hogy állandóan kijavítja az angolomat, de ez is hozzásegített ahhoz, és egyébként a Beatlesnek az énekelt angolja is, hogy valóban olyan kiejtéssel tudjak beszélni, amit elfogadnak most már mindenhol. Emlékszem nagyon a „lovely Rita meter maid Where would I be without you” ezeket a ritmikai részeket lehet akárhogy is énekelni, akárhogy is mondani, de hogyha jól megfigyeled, hogy a Beatles hogyan énekelte, akkor ott egy nagyon szép ritmuskép alakul ki a szöveggel magával is. És ezt jól megtanultam, és amikor megkaptam a Beatles könyvet, onnantól nem volt kérdés, hogy mindent el tudok énekelni, és a zenekarnak egy jó kihívás volt ezt megtanulni.
Tánczene, nem koncertzene
Azok a zenék, amiket játszottunk, Beatles, Led Zeppelin, Jimi Hendrix vagy bármi más, tánczeneként játszottuk, vagyis az emberek nem koncertre jöttek, hanem táncolni. A táncolás viszont annak idején egyrészt még testi kontaktust jelentett, tehát fogták egymást a párok, aztán bejött a shake, ahol már elengedték az emberek egymást, másrészt ott is, mint a hagyományos táncnál érvényben volt a lekérés szabálya, ebből azért alkalomadtán egy kis verekedés is könnyen kialakulhatott. Nálunk a cigányság is elég nagy létszámban jelen volt a rendezvényen, voltak, akik erőszakosabbak voltak, voltak, akik kevésbé, de ez a magyar emberekkel is ugyanígy előfordult. A lekérés úgy ment, hogy táncolt a pár, és akkor jött valaki, ő is akart táncolni a lánnyal, és lekérte. De ennek van egy íratlan szabálya, ugyanaz, akitől lekérték az nem kérheti vissza, ezért mindig egy egész társaságot be kellett vonni abba, hogy végül valakinek sikerüljön újra táncolni azzal a lánnyal. Így alakultak ki különböző konfliktusok, mindenki tudta, hogy ha három másodpercenként lekértek egy lányt, annak az volt a célja, hogy húsz másodperecen belül visszakerüljön ahhoz a fiúhoz a lánypartnere, akivel eredetileg táncolt.
Táncos szórakozás Magyarországon, 1971 (Forrás: Fortepan / Urbán Tamás)
A vadak kötelékében
Hódmezővásárhelyen rivalizált két zenekar, a Piramis és a Nevada. Mi voltunk [Nevada] a vadak a hagyomány szerint, a Piramis volt a nyakkendős zenekar a nagy kivilágítással bíró Béke szálló báltermében, ott mindig óriási fények voltak. Nálunk mindig sokkal sötétebb volt a rendezvény világítása. Amikor én bekerültem a zenekarba, az elején csak énekes voltam, és egy furulyám volt, amin néha játszottam, főként a Vincze Gyuri [billentyűs] által írt saját számokban (Csarmaz úr, és volt még néhány nóta, amit ő szerzett) furulyáztam, mert azokat ő énekelte egyébként. A hatvanas években, amikor az emberek táncolni jártak, akkor a Beatles mindenhol kedvenc volt. Amikor tudtuk, hogy megjelenik majd a Hello, Goodbye (1967), azt egy hónappal előtte a Szabad Európa Rádió bekonferálta, és mindenki reszketve várta, hogy az az egy kislemez megjelenjen. A mai világgal összehasonlítva ez már-már nevetségesnek tűnik, hogy egy hónapot várunk, arra, hogy egy szám megjelenjen, amikor manapság naponta megjelenik kétszáz új nóta. A Beatles mellett eléggé jellemző volt ránk az említett vadság, és ez a zenei érdeklődésünkben is megmutatkozott. Vadai Laci [szólógitár], aki viszonylag gyorsan megszerezte a vau-vau pedált, megtanulta, hogy a Led Zeppelin Whole Lotta Love című számában püfölni kell ököllel az erősítőt, ahhoz, hogy ilyen zengő hangok jöjjenek ki, amit el se tudtunk képzelni, hogy a Led Zeppelin eredetileg hogyan csinálta. Aztán láttam különböző felvételeket, hogy tulajdonképpen ezek a zenekarok ugyanezt csinálták, ütötték, vágták az erősítőt, meg ilyen zengetőket raktak be. Nagyon érdekes dolog, így visszagondolva a régi időkre, hogy az 1960-as években minden zenekar próbálta másolni az akkor már világhírű zenekarokat, különösen a beatkorszakban volt ez jellemző. Hogy minek próbálták ugyanúgy eljátszani, mint, ahogy az eredeti, ezt mai fejjel már nem nagyon értem, amikor egy csomó olyan nagyon jó feldolgozást, és interpretációt hallottunk, amikor egy világhírű számot, vagy egy egész lemezt, akár más zenészek eljátszanak a saját felfogásuk szerint, csak akkoriban az szentségtörés volt, ha valami nem úgy szólt, mint az eredeti. Nem is szólhatott úgy, mert a berendezéseink, meg általában a felszerelésünk, a gitárjaink, az összes hangszerünk, a mikrofonjaink nyilvánvalóan sokkal silányabbak voltak, ezért nem is szólalhatott úgy meg, de mi úgy éreztük, hogy az a feladatunk, hogy egy az egyben adjuk vissza a számokat. Aztán jöttek a bonyolultabb hangszerelések, bonyolultabb megszólalások.
„ne rohanj Gergely, megvárlak!”
Én a gimiben (Bethlen Gábor Gimnázium) jó tanuló voltam, 4,9-es átlagom volt negyedikben. Szinte egyáltalán nem jártam az utolsó félévben szombaton iskolába, mert kijöttem a Zrínyi 5. alatti házunkból, és hopp, bekanyarodtam a Zrínyi 1-be, mert a KISZ házban volt a próbatermünk, és szombaton délelőtt tudtunk próbálni. Nem tudom, valami százvalahány igazolt órám volt, mert aztán persze szereztem igazolást a hiányzásokról. Az osztályfőnököm negyedikben egy igazolatlan órát, és magatartásból négyest adott, ez volt a büntetésem, hogy vittem neki százvalahányról igazolást. Aztán kitűnőre érettségiztem. Általában biciklivel mentem a Zrínyi 5-ből a gimibe (átmenni gyalog sem egy olyan nagyon nagy távolság, de általában késében voltam, ezért biciklivel mentem), a vaskapun iszonyú hangrobbanással beugrattam a bringával, a biciklitároló felé ellöktem a bringát, az így gurult valameddig amerre gurult, én meg rohantam át az udvaron, mert 8 óra után 1 perccel értem általában az iskolába. Volt szerencsére néhány olyan tanár, aki, ha látta az emeleti folyosóról a rohanásomat, akkor megálltak a nyitott ablaknál, kiszóltak nekem : „ne rohanj Gergely, megvárlak!” Azt hiszem ebben benne volt az is, hogy tudták, hogy zenélek, hogy tudták, hogy énekelek a zenekarban. A KISZ házban volt egy biliárdasztal, vagy valami rexasztal a teremben, arra emlékszem, állandóan rexeztünk, biliárdoztunk. Jelentősen megsínylették ezt a próbák, nem próbáltunk annyit, amennyit kellett volna, nem úgy csináltuk, ahogy kellett volna, mert szórakoztunk.
A Bethlen Gábor Gimnázium épülete 1972-ben
(Forrás: Vásárhely Anno. Jogtulajdonos: Németh László Városi Könyvtár)
„Ez milyen nyelven van?”
Volt egy érdekes eset, amivel nem akarom nagyon blamálni a Piramist, mert egyáltalán nem célom, hogy most ennyi év után fényezzük magunkat, hogy a Nevada jobb volt, vagy nem volt jobb. Én most már minkét zenekarra tudok mosolyogva visszatekinteni, a múltunkra. Holland vendégek jöttek Hódmezővásárhelyre, és miután mind a két zenekar játszott egyidőben, a holland vendégek kíváncsiak voltak a két bulihelyre, mind a két koncertet megnézték. Ez is egy érdekes helyzet volt, hogy egyszerre játszott a két zenekar, és el lehetett dönteni, hogy én ide akarok jönni, mert én idetartozónak érzem magam, a társadalmi ranglétra, vagy bármi más miatt, vagy tudom, hogy ide azok a lányok járnak, akiket én kedvelek. Először a Piramisra mentek el a hollandok, aztán átjöttek a Nevadára. Én beszéltem velük (a zenekarban nem is beszélt más angolul), és mondták, hogy „voltunk a másik zenekaron, nagyon-nagyon érdekes, mert olyan ismert angolszász nótákat játszottak, amiket mi is ismerünk, csak nem tudjuk, hogy milyen nyelven énekelték.” Kiderült, ez volt a halandzsa angol, amit hallunk a magnóról, nagyjából azt énekeljük, aztán, hogy annak van-e valami értelme, vagy jelentése az nem biztos. Ezen nagyon jól szórakoztak a hollandok, mondtuk nekik, hogy tulajdonképpen angolul szeretnék énekelni, csak ennyire megy. Akkor 17 évesen én angolos osztályba jártam egyébként, meg apám azért mégis csak tanított. Az anyagi vetületéről is lehet beszélni a dolognak.
Nem kerestem rosszul
Amikor bekerültem a zenekarba, úgy emlékszem 150 Ft-ot kaptam egy-egy alkalomra, ami aztán 200 Ft-ra növekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy vásároltam egy keletnémet gyártmányú Regent 60 erősítőt. Ez egy négycsatornás, nagyon egyszerű szerkezet, de miután mégis csak német produktumról van szó, egy nagyon-nagyon megbízható, nagyon jó erősítő volt. Ehhez két nagy Böhm zöldes színű hangfal tartozott, két-két hangszóró volt benne, és tulajdonképpen ez volt az ének cuccunk. Az ének cuccon szólalt meg az orgona is, a basszusgitár, és a gitár szólt külön erősítőkön és hangfalakon. A dobnak természetesen nem volt hangosítása, mert így is túl hangos volt ehhez a helyhez, meg ehhez az erősítőberendezéshez. 10500 Ft volt körülbelül - pontosan nem emlékszem - ez a Regent 60 erősítő, és azért az egy 16 és fél éves sráctól egy elég rendes beruházásnak számított. Viszonyításképpen apám a református lelkészi keresetével kb. 1000 Ft-ot érhetett el, anyám, aki sokáig otthon volt velünk, gyerekekkel, aztán - pont azért, mert az egy fizetésből, meg az otthoni angol órákból, matematika órákból nagyon nehéz volt eltartani a három gyereket - ő is elment dolgozni. Ők ketten kerestek kb. 2000 Ft-ot. Ha most kiszámoljuk azt, hogy a KISZ házban hetente háromszor volt buli, csütörtökön, szombaton, és vasárnap, az egy héten 600 Ft, egy hónapban 2400 Ft, tehát 16 és fél évesen többet kerestem, mint a szüleim, nem is kértem tőlük semmire pénzt. Abban az időben volt egy-két gimnazista barátom, nálam két évvel idősebb társaság volt, akiknek már saját öltönykészítő szabójuk volt. Én is ehhez a menő csapathoz akartam csatlakozni, természetes volt, hogy ugyanaz a baráti kör, akkor nagyjából hatunk egymásra. Én is elmentem, és öltönyt varrattam magamnak, és ez egy óriási világszám volt. Természetesen a Nevadában nem ebben az öltönyben énekeltem, mert ez ciki lett volna, megjelenek ott nyakkendő, saját szabó által készített öltönyben…, mert ott inkább ilyen „toplákul” kellett öltözni vagy farmerben. A koncertekhez jöttek még a bálok, a Piramis is sokat bálozott, de én konkrétan arra is emlékszem, hogy a Nevada is sokat bálozott. A szegedi zenekarok inkább 1966-1968 körül uralták a vásárhelyi bálokat. Eljátszottuk azt a szégyenteljesnek nevezhető dolgot is, hogy a KISZ házban a szombati bulinkat lenyomtuk 6-tól 10 helyett, 5-től 8-ig, és fél 9-re már át is pakoltunk a Béke nagytermébe, hogy meg tudjuk csinálni a bálat. Ott a bálokon is felmarkoltuk a pénzt, s mivel reggel négyig kellett játszani, azért az egy embert próbáló feladat volt. Gondold el, akkor én 17 éves kissrác voltam, a többiek már huszonévesek, úgyhogy ahhoz képest én ott egy kis fiatal csitri voltam tényleg. Ezt energiával, hanggal bírni, az is egy feladat volt. De a bálokért fejenként 400-500 Ft-ot kaptunk. Amikor voltak a bálok (téli időszakban), meg még a KISZ házi fellépések 3000-3500 Ft jött össze egy hónapban, ami óriási pénz volt akkor.
„Gyakran állítottak meg a rendőrök a hosszú hajammal és szakállammal, a barna személyigazolványomban persze rögtön a munkahely részhez lapoztak ‒ közveszélyes munkakerülés.
Kérdezték, hogy miből is élek, ezért volt mindig nálam tíz-tizenöt szerződés, amiből kiderült, hogy esténként ezerötszázat keresek. Így nem tudtak bántani." 1977
(Forrás: Szöveg: poptortenetiemlekpont.hu. Fotó: Volt egyszer egy beatkorszak)
Legendás helyek
A Nevadával játszottunk a Munkásotthonban, a Strinfliben (Harisnyagyár, belső Hódiköt), a Tiszti klubban, a Tisza szállóban. A Tiszti klub egy fantasztikus hely volt, az udvar, a kerthelyiség, csak ott játszottunk, bent nem. Ott úgy éreztem magam, mintha Kaliforniában, vagy nem tudom hol lettünk volna. Szép növények voltak, virágok voltak, az egész nagyon ízlésesen volt megcsinálva. A zenekar kicsit magasabban volt, lent volt egy ilyen tánc rész, azt hiszem kőből kirakva.
A Munkásotthonban konkrétan egy csirkebélen lógott, egy darab hatvanas izzó. Ez volt a terem megvilágítása, nagyon finom, csapolt sört árultak, azt hiszem 3 Ft volt egy korsó Kőbányai. Miután a társaság szeretett italozni, amikor a zenekar elkezdett ilyen vadabb dolgokat játszani, meg pláne mikor mentek a lassú számok, egyszer csak azt vettük észre, hogy valaki kicsavarta az égőt, hogy ne égjen még az se, vagy kiütötték egy bottal a lámpát, hogy fel se lehessen többet kapcsolni. A terem végében szerelmeskedés is megfigyelhető volt. Ezek a 1960-as évek végének a bájos történetei, amikor a beatzenén növekvő, és lázadó fiatalság mindenbe belement. Mi hallottuk azt, hogy kint kábítószereznek, és azok, akik dohányoztak (én akkor nem dohányoztam) azok a Munkást a két ujjuk közé fogva úgy szívták, mint ahogy a jointot volt szokás szívni, mindenki eljátszotta, mintha pont olyanok lennénk, mint Nyugat-Európán, pedig semmi közünk nem volt az egészhez, azon kívül, hogy azokat a számokat játszottuk, amiket le tudtunk venni.
A Tisza étteremben, ahogy bementünk az épületbe az egyik oldalon volt egy presszó, át kellett menni az udvarra, és az udvaron boxok voltak, kavicsos talaj. Volt egy kis fedél, alatta volt a zenekar, ott is játszottunk.
Megázva érkeztünk Mindszentre
Utazni természetesen nem tudtunk, csak egy kölcsönkért Skodával, amibe az emberek is alig fértek el, nem hogy a cucc. Tetőcsomagtartón vittük a felszerelést Mindszentre, amikor óriási esőbe kerültünk. Szétázott a felszerelés a tetőn, mert mire megállt az autó, mire nylont, vagy valamit tettünk rá már késő volt. Mivel az autóba nem fért be a zenekar meg a cucc, volt, aki motorral [Vincze Gyuri MZ típusú motorkerékpárral (Szappanos László)] érkezett. Ha ezt most elmondanánk egy zenekarnak, hogy nektek is így kell oda utazni a helyszínre valószínűleg azonnal feladnák a zenei pályát. Vincze Gyuri a színpad felett lévő függönytartó karnisra felakasztotta a teljesen elázott ingjét, gatyáját, zokniját. A zenekarkép úgy nézett ki, hogy felnéztél a színpadra, láttál egy zenekart, a színpad tetején meg ott száradtak a vizes ruhák. Mi tudtunk jó hangulatot csinálni azzal a hülyeséggel, amit egyébként így felvállaltunk. Ezt lehetett volna egészen másként is felfogni, de ezen mindannyian röhögtünk, nekünk ez nem jelentett különösebb problémát, hála istennek a közönség is vette ezeket.
A Nevada együttes a KISZ házban (balról jobbra:
Sebestyén Zoltán „Csopek”, Szatmári Gábor „Bika”, Petrik István „Pocok”, Burai Károly, Szappanos László „Pipa”, Vadai László, Budai Géza „Cézár”)
(Forrás: Szappanos László)
A Nevada együttes további tagjairól
Szatmári Gábor (Bika): A basszusgitárosunknak szép vastag kezei voltak, biztos valami komoly melós munkája volt a zenélés mellett, zeneileg ő sem volt egy képzett valaki. Ráadásul, aki már látott húros hangszert, az tudja, hogy vagy vannak rajta bundok, tehát osztás a gitár nyakán, vagy nincsenek osztások, mint a csellón. A gitáron vannak, ezért a basszusgitárosnak ugyanúgy kellene használni az összes ujját, mint a szólógitárosnak. Elég a mai virtuóz basszusgitárosokat megnézni, hogy igenis van ilyen, ez lehetséges, hogy játszanak a húrokon. Ő egyszerre a 4 ujjával csak egy helyet tudott fogni, viszont a pengetést azt tudta gyorsabban is csinálni, tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű játék a basszusgitáron, mondjuk a nóták se voltak annyira bonyolultak, le lehetett így játszani.
Vincze Gyuri: A billentyűsünk, aki tényleg tehetséges volt, zeneileg képzett. Átvette, nem tudom, hogy honnan, ez úgy látszik bene van az emberiség génjeiben, hogy amikor a rockzene jön, az orgonisták el kezdik döntögetni az orgonájukat. Gyurinál többször leesett a színpadról az orgona. A táncolók mellett, különösen a Békében a bálakon mindig volt 6-7 ember, aki állt elöl, nézte a zenekart, hallgatta, és mikor Gyuri döntögette a zongorát kicsúszott a kezéből, jól lehordta az elöl állókat, „mi az, hogy félreugrotok, miért nem kapjátok el a zongorát”. Ennek megfelelően, miután állandóan döntögette ki is tört a lába, és azon vettük észre magunkat, hogy egy ilyen háncsból font, több mint egy méteres virágtartóállványra volt valahogy rárögzítve Vincze Gyurinak az orgonája. Háncsfonatos virágtartó állványról játszotta Alen Price, az Animals, stb. zenéit. És még azt is tudta, hogy átbújt az állvány és az orgona között, háttal a közönségnek, és háttal a billentyűzetnek, nem szemben állt a billentyűkkel, hanem háttal, visszafelé is tudott játszani. Legtöbbször ilyenkor fordult az elő a dolog, hogy tört, zúzott, amikor vissza akart menni a helyére, akkor mégis csak leesett az orgona, és tönkrement a felszerelés.
Vadai Laci: Egy jó gitáros volt, ő már a húrnak a feltolásával elért hajlításokkal próbálkozott, a torzítóval a hangzást meg tudta változtatni, tehát ő szépen fejlődött, ő akarta is, hogy valóban úgy szólaljanak meg a dalok, ahogy az eredetin is hallható volt.
[Vass Pista: A Fekete tulipán nevű szegvári együttesből került a Nevadába, miután Vadai Laci behívót kapott. Mivel Vadai létszámfelüli volt, így két gitárossal folytatta a Nevada (Szappanos László)].
Szappanos László (Pipa): Őnála az én meghatározó élményem a Beatlesnak a Come Together című száma, ahol egy tá-tá-triola-tá-triola-triola-triola-tá, tá-tá-triola-tá-triola-triola- triola-tá kellett volna eljátszani. Nem tudtuk, hogy hogy indulunk el, tehát ott állt a zenekar feszült figyelemmel, és készenlétben, hogy mikor van vége ennek a tá-tá-triola-tá-nak, ami nem az volt, hanem csak körbe pörgetés a tamokon, meg a pergőn. És akkor a végén abba maradtunk, hogy legyen az, amikor befejezed, csapjál rá egy nagyot a dobra, akkor tudjuk, hogy na, onnan lehet indulni, végül is így játszottuk ezt a számot.
Burai Károly: A másik dobos, egy cigányfiú, akinek egyszer el volt törve a keze, fél kézzel úgy ledobolt mindent, mint a huzat. Ő egy zseni volt. Milyen érdekes, amiről beszélünk: Hódmezővásárhely, 1960-as évek, és előkerül néhány zseni – Vincze Gyuri zseniális volt, Burai Karcsi zseniális volt, Vadai Büc a maga módján, ő neki nagyon sokat kellett gyakorolni, Vincze Gyuri szerintem semmit nem gyakorolt, csak odaállt, és játszott, és ment neki.
Petrik István (Pocok): Ő volt az énekes előttem, ott biztos volt surlódás, én nem emlékszem nagyon rá, de gondolom őneki ez nem nagyon esett jól, hogy jött egy új énekes. Volt egy időszak, amikor ketten énekeltünk, tehát voltak számok, amiket ő énekelt, és voltak számok, amiket én énekeltem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy én egyedül, azzal a felállással, ami Pipa, Vadai Büc, Bika, Vincze Gyuri, hogy ez mennyi ideig ment, de egészen biztos, hogy 1968-ban kerültem a zenekarba és 1970 szeptemberig, amíg el nem vittek Kalocsára katonának addig a banda tagja voltam, illetve emlékezetem szerint még 1971 augusztusában is. Aztán ’71 szeptemberben kezdtem a Közgázt Budapesten.
Radics Feri: Ő egy nagyon jó szájherflis volt. Onnan lehetett tudni, hogy hol van, hogy ahol a szájherfli szólt, ő biztos, hogy ott van. Tehát amikor klotyóra ment, azt is tudtuk, hogy ő ott van, mert ő ott is fújta, nagyon-nagyon tehetséges fiú volt, szenzációsan játszott.
Budai Géza: Zongoristánk, aki állandóan John Mayallt játszott, és én ezt imádtam, mert Mayall nekem az egyik kedvencem, szerintem a fehér fiúk által játszott blues zenéből ő az egyik kiemelkedő, és az egyik alap, sokat lehet tőle tanulni, nem véletlen, hogy Eric Claptontól elkezdve mindenki játszott vele. Volt olyan időszak, amikor Vincze Gyuri nem volt, és nagyon emlékszem arra, hogy a Tiszában Budai Géza John Mayallt játszott a szünetekben, én meg ott könyököltem mellette, és boldogan hallgattam – azóta is egyik kedvencem John Mayall.
Ellenkultúra: lázadás és divat
Nyugat-Európában is 1968-1969-től kezdődően a hard-rock, progresszív rock voltak azok az irányzatok, amik már egyfajta eszmeiséget is belevittek a zenébe, amikor már nem csak a „She loves you, yeah yeah yeah, volt, mint, ahogy a Beatles is megcsinálta gyorsan a Magical Mystery Tour-t, meg megcsinálta a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-et, amit az első progresszív albumként emlegetnek 1967-ből. Ez inkább későbbi jelenség, aztán tulajdonképpen a punkkal jelent meg egy olyan bumm, amiről egyébként nagyon érdekes olvasni a nemzetközi szaksajtóban, miszerint bizonyos rockzenészek, és bizonyos progresszív rockzenészek azért hagyták abba az alkotást néhány évre, mert jött a punk, és mindent lesöpört. Mondják ezt ők, de én egyáltalán nem éreztem azt, hogy a punk mindent lesöpört, vagy le kellett volna, hogy söpörjön. De hát ezt jobban érezték ők, lehet, hogy az eladásban, vagy koncertszervezésben ez jobban érződött. Nagyon érdekes, mert Magyarországon meg semmi köze a punknak semmihez, maradjunk ennyiben, sem a kábítószernek, se jointként szívott Munkás cigarettának. Itt nem volt meg a hippizmus, emlegették már sokszor, hogy a hippik így, a hippik úgy. Én is vettem fel zsabós inget, jártam virágos cuccokban annak idején, mert egyfajta divat is lett nyilván. De ennek az egésznek az eszmeisége az Magyarországra, és a szocialista országokba szerintem nem tudott bejutni, nem volt meg a társadalmi, szociális alapja, ezek inkább csak ilyen képzelgések voltak. Nagyon jellemző a korra az a humor, és az a fajta - nem hiszem, hogy tudatos politikai kifejeződés -, mert azért a rock zenészek akkor jók, ha mindig a fennálló társadalmi renddel szemben egyfajta ellenállást tudnak mutatni, vagy egyfajta lázadást tudnak kifejezni. Vincze Gyuri abban az időben, amikor én ott voltam nem tudott angolul, és a When I Saw Her Standing There című Beatles számot ezért oroszul énekelte, borzasztóan fordított dolog volt, ami egy vicc volt egyrészt, másrészt szerintem egyfajta lázadás is kifejezésre jutott benne.
Ami a Párt szemét szúrta: a hosszú haj, a nagy szakáll és az igazmondás
A Bethlen Gimnáziumban egyszer Földesi Ferenc (Fjodor), aki akkor KISZ titkár volt, később lett igazgató, behívatta apámat. „Gergellyel kapcsolatban szeretnék beszélni”. Kérdezte apám, hogy „van Gergellyel valami probléma?” „Igen”. „Koszos? Nem lehet koszos, mert egész nap a strandon lóg”, mondta apám. „Rosszul tanul? Úgy tudom 4,7 ; 4,8 ; 4,9.” „Hát, nem, nem, a haja…”, ez a beatcucc nem annyira jött be. Fjodor akkor már a pártnak, a KISZ-nek volt az embere, egyébként jó tanár volt, és azt mondták, hogy később jó igazgató volt, de akkor ez a szerep volt ráosztva. Apám csak annyit mondott, „ha majd a tanulmányaival, vagy a tisztaságával lesz valami probléma, akkor szívesen bejön, egyébként akkor meg ezt hagyjuk abba.” Apám rendes volt, és megvédett, őnála a beatkorszak az egy teljesen elfogadott és teljesen érthető valami volt, abban a korban éltünk.
Egyébként apámat, egy egyházpolitikai kérdés miatt, egy igaztalan kérdés miatt 1955-ben, a zavaros időkben helyezték ide félre, Vásárhelyre, Tarjánba. Mondván „a Böszörményi úgy is Princetonban végezte a teológiát, úgy is megmondja a gondolatait, az igazat… küldjük el Hódmezővásárhelyre, egy olyan gyülekezetbe, aminek nincs temploma”, egy állami általános iskolának [Tarjáni Általános Iskola] az első osztályos termét kaptuk meg. Kint volt Kádár, Marx, Lenin a falon, és apám ott prédikált, egy kilométerre attól a háztól, amit nekünk parókiaként kijelöltek. Nagyon más volt, mint Kőbányán, ahonnan anyám származik, ahol a parókia és a templom – úgy, mint a legtöbb helyen – egymás mellett van, és egy kiskapun csak át kell sétálni, és már bent is vagy a templomban.
Böszörményi Gergelybe gyakran belekötöttek hosszú haja, és a nagy szakálla miatt
(Forrás: Volt egyszer egy beatkorszak)
Előfordult, hogy az utcán kellemetlen emberek kellemetlenséget akartak okozni embertársaiknak. Elmentem mellettük, rám szóltak: „Krisztus!” Én: „Szóltál kedves testvérem?” Ezzel teljesen összezavartam az embereket, mert ők nagyon meg akartak engem sérteni, én meg ilyen kedvesen szólok vissza nekik. Volt egyszer egy szegény hontalan, egy halszálkás kopott kabátban, madzaggal átkötve, a 1970-es évek elején. Jött, és ő is ezt a Krisztust akarta mondani, gondolom. Mielőtt megszólalt volna, oda fordultam hozzá: „Hogy nézel ki?” Szegény, nagyon elszégyellte magát. Megsajnáltam, de nem bántam, mert tudtam, hogy rám akart szólni.
Beatmisét Hódmezővásárhelyen?
De ennek ellenére én, hogy nem volt templomunk, szerettem volna egy zenés istentiszteletet – persze beatzenés istentiszteletet. Ezen sokat ment a gondolkodás, hogy lehetne megcsinálni, meglehet-e csinálni? A zenekar benne lett volna, aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen nincs olyan helyünk, olyan templomunk, ahova nyugodtan el tudnánk menni, nyilván ez a hatalom, és az egyház részéről teljesen ki volt zárva. Aztán végül ebből nem lett semmi, akkor mi már persze, a 1960-as évek végén hallottunk Illésékről, hallottunk a többiekről, akik már azért csináltak valamit, de Budapestet nyilván nem lehetett összehasonlítani Hódmezővásárhellyel. Még akkor se, ha abban az időben olyan 11-12 református gyülekezet tartozott a városhoz. Apám kiszolgálta 70 éves korig, megtartotta a gyülekezetet, nagyon egyszerű, parasztemberekből álló gyülekezet volt, most már Tarján is beolvadt az ótemplomi gyülekezetbe. De azért gondolkoztunk ilyenen, Jenő bátyám is úgy volt vele, ha valami ilyen adódik, akkor ő is szívesen beszáll ebbe. Számomra elfogadhatatlanul alacsony minőséget képviselő dicsőítő zenekarokat hallunk manapság a templomokban. „Jézus, Jézus, Jézus, je, je Jézus, Jézus...” A prozódia rossz, a ritmikája rossz, három hete gitároznak, és azt hiszik, hogy szabad nekik gitározni, odaállhatnak az úr asztalához, és az evangéliumról beszélhetnek, az evangéliumot hirdethetik. Hát fiam, amikor odamész, te egy tanító vagy, egy tanár vagy, te át szeretnél adni egy gondolatot, amit komolyan kell venni. De ez így, ahogy megszólal, ez nem jó, ezt abba kell hagyni. Ehhez képest ez most mégis megy. Ez ellen sokat küzdök, hogy mindent a maga helyén, és a maga minőségében kell intézni.
A diszkó jött, a beat ment
Putyi [Mucsi József] mesélte, hogy csináltak, olyan közönségkérdést, hogy állítsák össze az öt kedvenc diszkó nótájukat, és adják le. Ebből ők, mint a Luxembourg Rádió összeállítanak egy slágerlistát. Beadtak ilyeneket, hogy „ho-ho-ho-hooo”. Ez mi akar lenni? És nagyon sokáig gondolkodtak, mire rájöttek (Carl Douglas Kung Fu Fighting, 1974). Ezen ők sokat mulattak, hogy ennyit tudtak az emberek megjegyezni. A diszkó elsöpörte a beatzenekarokat. Annyival jobban szólt, amikor már elkezdett jó cuccon megszólalni a diszkó, és kifejezetten mikor 1974-ben megszületett a diszkó zene. Az amatőr zenekaroknak nem volt olyan lehetőségük fejlődni vidéken, mint ahogy kellett volna. Tulajdonképpen ugyanaz a stáb maradt meg, kellett volna, hogy jöjjenek új zenekarok, zenészek, mint ahogy a népzenében manapság csak azt látom, hogy minden évben van vagy 10 új népzenekar, és egyik jobb, mint a másik. Igen, mert a Zeneakadémián végeztek, a konzin végeztek, és azért, mert az apja, meg az anyja 30 éve ugyanígy népzenét játszik, és abba nőtt fel, így könnyebb a helyzet. Ehhez képest az 1960-as évek végén, 1970-es években ez nem ment, igen sokan elmentek vendéglátózenésznek, ez lett a megoldás számukra. De gondoljunk bele, hogy Charlie, meg a többiek, a legismertebb magyarországi top zenészek is, a nagy többség elment pénzt keresni, elment játszani ilyen másolt zenéket.
Én 1972 végén elhoztam Hódmezővásárhelyre a diszkót. A KISZ házban, a Hódikötben, a Tiszavirágban, a Sarokházban volt buli, akkor még megvolt a saját cuccom. Nem tudom mennyi évig ment ez így, de gondolom, hogy az 1970-es években járkáltam még le Vásárhelyre, és csináltam a diszkót.
Lemezlovasként a Közgáz Klubban
Én rögtön az egyetem első évében disc jockey lettem. Nem emlékszem már, hogy a Vas megyei vagy a szabolcsi katonatársaim, egyetemi előfelvételis társaim a Böszörményiből kapásból Böszmét csináltak, ami tudjuk, kicsit ütődött, ügyefogyott embert jelent. Így lettem én aztán a Böszme diszkó. Aztán 1972 januárjától 1983 második feléig ment a diszkó, amikor is megnyitottuk feleségemmel a hanglemezboltunkat.
Az első diszkómat Budapesten kölcsön cuccokból csináltam meg, miután eladtam a Regent 60-at, amikor elvittek katonának. De aztán eltelt fél év, és azt mondtam, hogy ezt így nem lehet csinálni, nekem állandó felszerelés kell. Viszonylag hamar megépítettem egy dupla lemezjátszó pultot - akkor még ugye bakelit kislemezek voltak -, egy keverőpultot bele, megvettem a Regent 60 erősítőt újra, aztán lett két Regent 60-am. Megszólalt, és tényleg nagyot szólt. Csináltattam még saját Quad 405 erősítőt, professzionális keverőpultot, utána átálltunk a lemezekről a kazettára. Aztán egy Carson ládám volt nagy mélynyomóval. Amikor lett autóm, akkor az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy az 1200-as, majd később az 1500-as Zsiguliba, hogy fér be a cucc. Olyan autót kellett venni, olyan cuccnak kellett lenni, hogy mindent be lehessen rakni, centiméterre minden ki volt számolva.
A Közgázra, ahol az állandó klubom volt, oda még a neves disc jockey-k is eljöttek, olyanok, akikkel egyébként együtt diszkóztunk máshol (Cintula, B. Tóth, Éliás Gyula), „hogy Böszmének a közgázon olyan cucca volt, hogy leviszi a fejed”. Abban az időben (amikor nem lehetett kislemezt megszerezni könnyen) az volt a nagy szám, hogy, melyik disc jockey-nak van meg a legújabb száma, az volt a legmenőbb disc jockey, akinek meg volt egy slágerlistás, új lemeze, ezeket kintről kellett behozni. A másik meg, hogy kinek milyen cucca van, utána jött a fény, milyen fényorgonája, világítása van, így épült fel a rendszer. Mára, hogyha elmegyünk egy diszkóba, szemem-szám eláll, csak tátogok, hogy olyan technika van, felvonultatva sok tíz vagy száz millió forint értékben, amihez abban az időben hozzá sem szólhattunk.
Tőlünk indult a Közgázról az Edda, a Hobo, játszott nálunk az összes betiltott zenekar. A tanácsnak volt egy listája, a „nem ajánlott zenekarok”, és ez ott volt a felső fiókban, hogy bármikor elő lehessen venni. Bizottság, Vágtázó Halottkémek, Beatrice, Radics Béla, Piramis még a kezdett kezdetén Hobo, East. A rockerek játszottak nálunk, meg azok az „őrültek”, akik nem voltak szívesen látva máshol.
„A karrierem mindig is a hiánypótlásról szólt”
(Forrás: Periferic Records honlapja)
Újabb váltás, elindítottuk a lemezboltunkat
1983-ban megnyílt az első lemezboltunk, 13 m2-es volt a Boráros téren. Én mindig mindent teljes erőbedobással csináltam, a Nevadában az éneklést is. Csoda, hogy ilyen jó tanuló maradtam a gimnáziumban, a Közgázon is, amikor a diszkó ment. Amikor megnyílt a boltunk, akkor 5 órakor lehúztuk a rolót, 6 óra helyett, hogy odaérjünk Győrbe vagy valahova időre diszkózni. Ez egy nagyon rövid ideig ment, párhuzamosan a kettő, akkor azt mondtam, hogy ezt abba kell hagyni, és akkor befejeztem a diszkót.
Utána, ahogy a társadalmi és gazdasági helyzet változott, és politikailag enyhült a dolog, 1984-től már lehetett utazni, a kereskedőknek különösen, évente egyszer lehetett kimenni, aztán 1985-től már többször is. Megnyitottuk az első maszek lemeznagykereskedést, akkor már azt hiszem indult a CD is szordinóban [óvatosan]. Magyarországra egyébként a Bizományi Áruház Vállalatnak és a Hungarotonnak volt joga importálni. A bizományi kapta meg a vámon elkobzott csempészárut, amit persze a lemezboltosok egy telefonhívásra gyorsan felvásároltak, és ugyanazon az áron eladták, mintha saját beszerzésük lett volna. A Hungaroton nem foglalkozott külföldi importtal, hanem a saját kiadványait csinálta. Mi ezzel szemben még a hivatalos import megléte előtt elindítottuk a nagykert, és egy félévre rá beengedték az árut. 1986-tól havonta egyszer öt-hat napot töltöttünk Németországban, és úgy hoztuk be hivatalosan, vámmal az árut. Akkor már volt arra lehetőség, hogy a magyar államtól márkát vásárolhattunk. Volt valami biztonsági alap, egy vagy két ezrelék, ezt be kellett fizetni, arra az esetre, ha mégsem váltod ki a pénzt. Nagyon sok tízezer márkával lehetett már akkor gazdálkodni, és onnantól kezdve szépen felfutott nálunk a nagykereskedelem. Jött a privatizáció, és 1991-ben meghirdették az Állami Könyvterjesztő Vállalat boltjait, és mi bekerültünk a könyves társaságba. Nagyon rutinos, és sok mindenen átment, és sok mindenhez értő könyves szakma nagyjai közé. Bennünket be is húztak a csőbe, mert egy pincében, illetve szuterénben lévő könyvesbolt bérleti jogát tudtuk megvenni egy millió négyszázezer forintért. Az egészet szét kellett szedni, és most már 1992 óta ott vagyunk a Bartok Béla úton.
Böszörményi Gergely a VII. Református Zenei Fesztivál plakátjával, 2010.
(Forrás: Volt egyszer egy beatkorszak)
Periferic Records, a perifériáról mindenkinek
1993-ban elindult a Periferic Records kiadó. Jelenleg 247 kiadványunk van, CD, DVD. Az utóbbi pár évben újra divatba jött a bakelitlemez, így mi is beszálltunk a használt és új nyomású lemezek forgalmazásába. Egy nagy 120 m2-es gipsz stukkókkal díszített áruházunk van a Bartók Béla úton. Miután a feleségem volt a Közgáz Klubnak a gazdaságisa, én meg disc jockey, meg koncertszervező, meg marketinges, meg egyebek, ezt vittük ketten, és ezen a pályán megtanulva a szakmát, elkezdtünk a saját zenekarainknak is koncerteket szervezni itthonra és külföldre. Mexikóba hatszor vittünk az After Crying zenekart, és a Solarist, de voltunk Brazíliában, Venezuelában, Európa jóformán összes országában. Saját szervezésű nagy sorozataink közé tartozik a Református Zenei Fesztivál, a Református énekek a Müpa-ban, ami igazi siker sztori lett. Megjelenik a Református énekek CD, a MAHASZ slágerlistán a 3. helyét foglalja el, és a Ganxsta Zolee rajongók nézik, hogy „mi a túró ez, hogy kerül ez ide?” Hát veszik az emberek, úgy!
Elindult a Kárpát-medencei Magyarok Zenéje sorozat. Ennek során az elszakított országtesteket körbe-látogatjuk egy-egy koncerttel, ahol a saját zenekarainkon kívül általában egy-egy határon túli helyi zenekarnak is fellépési lehetőséget kínálunk. Igyekszünk támogatni a határon túli könyvtárakat, CD-adománnyal, pénzadománnyal. Az elmúlt 5 évben 14 millió forintot adtunk át Kárpátaljának. Ennek a sorozatnak az alcíme: 8 KONCERT – 8 ORSZÁG – EGY NEMZET. Hét ország vesz bennünket körül, ahol az elszakított országtestekben tartunk hét koncertet, és a nyolcadik a budapesti Pesti Vigadóban rendezett gálakoncert, melynek egyébként most már hagyományosan - tizenegynéhány év óta - az éppen regnáló köztársasági elnök felesége a védnöke: Mádl Dalma volt korábban, most pedig Herczeg Anita.
Nyílt énekóra: diákoknak szól, elviszünk olyan népzenészeket, akik elmondják, hogy mi is az a Kárpát-medence, mi a Kárpát-medencében a csángó zene, mi a felvidéki vagy éppen a balkáni zene. A gyerekek ordítanak (örömükben!), a végén táncház van, és nagyon élvezik.
Böszörményi Gergelyhez kapcsolódó anyagok:
Böszörményi Gergellyel Wágner Sára készített életinterjút 2018-ban. Az interjú teljes hosszában az alábbi rezümé végén:
http://poptortenetiemlekpont.hu/boszormenyi-gergely-eletutinterju
vagy a Volt egyszer egy beatkorszak honlapján keresztül is elérhető:
https://beatkorszak.blog.hu/2019/08/21/interju_boszormenyi_gergellyel
9.Tv Ferencváros felvétele:
https://www.youtube.com/watch?v=o0rmDXLMsgU
Reformatus.sk. interjúja:
http://www.reformata.sk/mutat/boszormenyi-gergely/?flavour=full