.

Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 10. rész

 

Mindent teljes erőbedobással

 

Zenészportrék III.

Képes múltidézés Böszörményi Gergellyel, a vásárhelyi évekre koncentrálva

 

5 éves koromban, mint egy rendes polgári család legkisebb gyermekét, a szüleim belöktek a vásárhelyi zeneiskolába szolfézsra. Aztán 6 évesen el kellett indulni a hangszeres alapokkal. Általában a zongora az alap, azután lehet más hangszerre váltani. A családban két - három és hat évvel idősebb - bátyám van, Ede és Jenő. Böszörményi Jenő bátyám óriási tehetség volt zongorán, már 6 évesen zongoraversenyeket játszott, meg nyert. Korody-Paku István szintén ugyanez a kategória, ő is zseninek indult, aztán ő végül zongoraművész is lett. Jenő bátyám tulajdonképpen csak a saját, és a közönség zenekari szórakoztatására zenélt. Jenő bátyám, meg a zenekara a KISZ házban játszott, ők akkor 15-16 évesek voltak ugyanúgy, ahogy aztán én átvettem tőle a stafétát. Én már elég korán, 9-10 évesen kezdtem a „szórakoztatóiparban” való részvételt, mert a szünetjel az volt, hogy én hármat ráüthettem a cintányérra. Aztán Jenő bátyám este kilenc körül a fülemnél fogta átvitt a Zrínyi utca 5-be, ahol laktunk, és mondta, hogy te most már itt maradsz, te még csak 9 éves vagy, ő meg ment vissza játszani. Négy év zongora után látva egyrészt, hogy a bátyám sokkal jobban zongorázik, és nagy tehetség, meg nem is volt kedvem annyit gyakorolni, talán nem is voltam olyan tehetséges, mint ő, átalltam a vadászkürtre. Bekerültem a hódmezővásárhelyi szimfonikus zenekarba, második vadászkürtös lettem. Nagyon nagy élmény volt egy nagyzenekarban, egy szimfonikus zenekarban játszani, ahol az 50 szólamból mindenki a saját szólamát játssza, nem lehetett összevissza handabandázni, hanem azt kellett játszani, ami ott volt, annak te is a részese voltál. Egész rendesen szólt, ott nyilván klasszikus zenét játszottunk.

Nem akarok elfeledkezni róla, hogy Tarjánban – ahol apám lelkész volt - anyám taposós harmóniumon – szoktam mondani, azért volt olyan szép a vádlija, mert nem elektromosan működött még az orgona – szervezett egy kis kórusocskát, hatan voltunk. Ahogy egy ilyen nagyon-nagyon amatőr kórus tud énekelni, két szólamban, de legalább valami történt. Akkor, amikor 10 évesen átálltam a vadászkürtre, akkor Mándoki Péter barátommal, aki szintén vadászkürtön tanult, tulajdonképpen zenés istentiszteletet csináltunk, mert ketten játszottunk vadászkürt duettet. Ez volt a gyerekkor, aztán jött a Nevada, utána következett a katonaságnál egy év, majd a hosszú haj, meg a nagy szakáll a Közgázon.

 



Tesla B4 orsós magnó (Forrás: antikregiseg.hu)



Ahány nyelvet beszélsz, annyi énekest érsz”

Én azért kerültem be viszonylag gyorsan a Nevada zenekarba, mert Beatlest énekeltem. Volt valamilyen magnóm, talán Tesla, nem egy nagy márka, csehszlovák készülék. Ez még szalagos magnó volt, és százötvenezerszer visszapörgettem, előre játszottam, visszapörgettem a Beatles zenéjét. Apámat megkértem, aki Princetonban végezte a teológiát, hogy segítsen a Beatles szövegeknek a megértésében, akkor már megvolt a kottám, és azt mondta „She loves you, yeah yeah yeah, mit nem értesz rajta?” Ehhez képest azért tényleg voltak bonyolultabb szövegek… Nálunk tulajdonképpen zeneileg én voltam az egyik, aki átesett valamilyen képzésen (bár sokat lógtam a szolfézsról). Aztán amikor a Nevadába kerültem, angolul tudtam énekelni a Beatles számokat, apám is valóban segített, nagyon sokat tanultam a kiejtésben, apám nagyon akkurátus volt abban, hogy a kiejtés jó legyen, halálra tudta idegesíteni az embert – ezt magamról is tudom – mert én is rászólok valakire most már ugyanúgy, mint ő, ha valamit rosszul mond, kijavítjuk. Ugyan 8-10 éves koromban még inkább focizni mentem, amit ő kicsit zokon is vett, én meg azt vettem zokon, hogy mindig angolul akar tanítani. Aztán végül 11 éves koromban már egész jól beszéltem angolul. Gyerekkoromban annyira nem tetszett, hogy állandóan kijavítja az angolomat, de ez is hozzásegített ahhoz, és egyébként a Beatlesnek az énekelt angolja is, hogy valóban olyan kiejtéssel tudjak beszélni, amit elfogadnak most már mindenhol. Emlékszem nagyon a „lovely Rita meter maid Where would I be without you” ezeket a ritmikai részeket lehet akárhogy is énekelni, akárhogy is mondani, de hogyha jól megfigyeled, hogy a Beatles hogyan énekelte, akkor ott egy nagyon szép ritmuskép alakul ki a szöveggel magával is. És ezt jól megtanultam, és amikor megkaptam a Beatles könyvet, onnantól nem volt kérdés, hogy mindent el tudok énekelni, és a zenekarnak egy jó kihívás volt ezt megtanulni.

Tánczene, nem koncertzene

Azok a zenék, amiket játszottunk, Beatles, Led Zeppelin, Jimi Hendrix vagy bármi más, tánczeneként játszottuk, vagyis az emberek nem koncertre jöttek, hanem táncolni. A táncolás viszont annak idején egyrészt még testi kontaktust jelentett, tehát fogták egymást a párok, aztán bejött a shake, ahol már elengedték az emberek egymást, másrészt ott is, mint a hagyományos táncnál érvényben volt a lekérés szabálya, ebből azért alkalomadtán egy kis verekedés is könnyen kialakulhatott. Nálunk a cigányság is elég nagy létszámban jelen volt a rendezvényen, voltak, akik erőszakosabbak voltak, voltak, akik kevésbé, de ez a magyar emberekkel is ugyanígy előfordult. A lekérés úgy ment, hogy táncolt a pár, és akkor jött valaki, ő is akart táncolni a lánnyal, és lekérte. De ennek van egy íratlan szabálya, ugyanaz, akitől lekérték az nem kérheti vissza, ezért mindig egy egész társaságot be kellett vonni abba, hogy végül valakinek sikerüljön újra táncolni azzal a lánnyal. Így alakultak ki különböző konfliktusok, mindenki tudta, hogy ha három másodpercenként lekértek egy lányt, annak az volt a célja, hogy húsz másodperecen belül visszakerüljön ahhoz a fiúhoz a lánypartnere, akivel eredetileg táncolt.

 


Táncos szórakozás Magyarországon, 1971 (Forrás: Fortepan / Urbán Tamás)



A vadak kötelékében

 

Hódmezővásárhelyen rivalizált két zenekar, a Piramis és a Nevada. Mi voltunk [Nevada] a vadak a hagyomány szerint, a Piramis volt a nyakkendős zenekar a nagy kivilágítással bíró Béke szálló báltermében, ott mindig óriási fények voltak. Nálunk mindig sokkal sötétebb volt a rendezvény világítása. Amikor én bekerültem a zenekarba, az elején csak énekes voltam, és egy furulyám volt, amin néha játszottam, főként a Vincze Gyuri [billentyűs] által írt saját számokban (Csarmaz úr, és volt még néhány nóta, amit ő szerzett) furulyáztam, mert azokat ő énekelte egyébként. A hatvanas években, amikor az emberek táncolni jártak, akkor a Beatles mindenhol kedvenc volt. Amikor tudtuk, hogy megjelenik majd a Hello, Goodbye (1967), azt egy hónappal előtte a Szabad Európa Rádió bekonferálta, és mindenki reszketve várta, hogy az az egy kislemez megjelenjen. A mai világgal összehasonlítva ez már-már nevetségesnek tűnik, hogy egy hónapot várunk, arra, hogy egy szám megjelenjen, amikor manapság naponta megjelenik kétszáz új nóta. A Beatles mellett eléggé jellemző volt ránk az említett vadság, és ez a zenei érdeklődésünkben is megmutatkozott. Vadai Laci [szólógitár], aki viszonylag gyorsan megszerezte a vau-vau pedált, megtanulta, hogy a Led Zeppelin Whole Lotta Love című számában püfölni kell ököllel az erősítőt, ahhoz, hogy ilyen zengő hangok jöjjenek ki, amit el se tudtunk képzelni, hogy a Led Zeppelin eredetileg hogyan csinálta. Aztán láttam különböző felvételeket, hogy tulajdonképpen ezek a zenekarok ugyanezt csinálták, ütötték, vágták az erősítőt, meg ilyen zengetőket raktak be. Nagyon érdekes dolog, így visszagondolva a régi időkre, hogy az 1960-as években minden zenekar próbálta másolni az akkor már világhírű zenekarokat, különösen a beatkorszakban volt ez jellemző. Hogy minek próbálták ugyanúgy eljátszani, mint, ahogy az eredeti, ezt mai fejjel már nem nagyon értem, amikor egy csomó olyan nagyon jó feldolgozást, és interpretációt hallottunk, amikor egy világhírű számot, vagy egy egész lemezt, akár más zenészek eljátszanak a saját felfogásuk szerint, csak akkoriban az szentségtörés volt, ha valami nem úgy szólt, mint az eredeti. Nem is szólhatott úgy, mert a berendezéseink, meg általában a felszerelésünk, a gitárjaink, az összes hangszerünk, a mikrofonjaink nyilvánvalóan sokkal silányabbak voltak, ezért nem is szólalhatott úgy meg, de mi úgy éreztük, hogy az a feladatunk, hogy egy az egyben adjuk vissza a számokat. Aztán jöttek a bonyolultabb hangszerelések, bonyolultabb megszólalások.

ne rohanj Gergely, megvárlak!”

Én a gimiben (Bethlen Gábor Gimnázium) jó tanuló voltam, 4,9-es átlagom volt negyedikben. Szinte egyáltalán nem jártam az utolsó félévben szombaton iskolába, mert kijöttem a Zrínyi 5. alatti házunkból, és hopp, bekanyarodtam a Zrínyi 1-be, mert a KISZ házban volt a próbatermünk, és szombaton délelőtt tudtunk próbálni. Nem tudom, valami százvalahány igazolt órám volt, mert aztán persze szereztem igazolást a hiányzásokról. Az osztályfőnököm negyedikben egy igazolatlan órát, és magatartásból négyest adott, ez volt a büntetésem, hogy vittem neki százvalahányról igazolást. Aztán kitűnőre érettségiztem. Általában biciklivel mentem a Zrínyi 5-ből a gimibe (átmenni gyalog sem egy olyan nagyon nagy távolság, de általában késében voltam, ezért biciklivel mentem), a vaskapun iszonyú hangrobbanással beugrattam a bringával, a biciklitároló felé ellöktem a bringát, az így gurult valameddig amerre gurult, én meg rohantam át az udvaron, mert 8 óra után 1 perccel értem általában az iskolába. Volt szerencsére néhány olyan tanár, aki, ha látta az emeleti folyosóról a rohanásomat, akkor megálltak a nyitott ablaknál, kiszóltak nekem : „ne rohanj Gergely, megvárlak!” Azt hiszem ebben benne volt az is, hogy tudták, hogy zenélek, hogy tudták, hogy énekelek a zenekarban. A KISZ házban volt egy biliárdasztal, vagy valami rexasztal a teremben, arra emlékszem, állandóan rexeztünk, biliárdoztunk. Jelentősen megsínylették ezt a próbák, nem próbáltunk annyit, amennyit kellett volna, nem úgy csináltuk, ahogy kellett volna, mert szórakoztunk.

 


A Bethlen Gábor Gimnázium épülete 1972-ben

(Forrás: Vásárhely Anno. Jogtulajdonos: Németh László Városi Könyvtár)



Ez milyen nyelven van?”

Volt egy érdekes eset, amivel nem akarom nagyon blamálni a Piramist, mert egyáltalán nem célom, hogy most ennyi év után fényezzük magunkat, hogy a Nevada jobb volt, vagy nem volt jobb. Én most már minkét zenekarra tudok mosolyogva visszatekinteni, a múltunkra. Holland vendégek jöttek Hódmezővásárhelyre, és miután mind a két zenekar játszott egyidőben, a holland vendégek kíváncsiak voltak a két bulihelyre, mind a két koncertet megnézték. Ez is egy érdekes helyzet volt, hogy egyszerre játszott a két zenekar, és el lehetett dönteni, hogy én ide akarok jönni, mert én idetartozónak érzem magam, a társadalmi ranglétra, vagy bármi más miatt, vagy tudom, hogy ide azok a lányok járnak, akiket én kedvelek. Először a Piramisra mentek el a hollandok, aztán átjöttek a Nevadára. Én beszéltem velük (a zenekarban nem is beszélt más angolul), és mondták, hogy „voltunk a másik zenekaron, nagyon-nagyon érdekes, mert olyan ismert angolszász nótákat játszottak, amiket mi is ismerünk, csak nem tudjuk, hogy milyen nyelven énekelték.” Kiderült, ez volt a halandzsa angol, amit hallunk a magnóról, nagyjából azt énekeljük, aztán, hogy annak van-e valami értelme, vagy jelentése az nem biztos. Ezen nagyon jól szórakoztak a hollandok, mondtuk nekik, hogy tulajdonképpen angolul szeretnék énekelni, csak ennyire megy. Akkor 17 évesen én angolos osztályba jártam egyébként, meg apám azért mégis csak tanított. Az anyagi vetületéről is lehet beszélni a dolognak.

Nem kerestem rosszul

Amikor bekerültem a zenekarba, úgy emlékszem 150 Ft-ot kaptam egy-egy alkalomra, ami aztán 200 Ft-ra növekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy vásároltam egy keletnémet gyártmányú Regent 60 erősítőt. Ez egy négycsatornás, nagyon egyszerű szerkezet, de miután mégis csak német produktumról van szó, egy nagyon-nagyon megbízható, nagyon jó erősítő volt. Ehhez két nagy Böhm zöldes színű hangfal tartozott, két-két hangszóró volt benne, és tulajdonképpen ez volt az ének cuccunk. Az ének cuccon szólalt meg az orgona is, a basszusgitár, és a gitár szólt külön erősítőkön és hangfalakon. A dobnak természetesen nem volt hangosítása, mert így is túl hangos volt ehhez a helyhez, meg ehhez az erősítőberendezéshez. 10500 Ft volt körülbelül - pontosan nem emlékszem - ez a Regent 60 erősítő, és azért az egy 16 és fél éves sráctól egy elég rendes beruházásnak számított. Viszonyításképpen apám a református lelkészi keresetével kb. 1000 Ft-ot érhetett el, anyám, aki sokáig otthon volt velünk, gyerekekkel, aztán - pont azért, mert az egy fizetésből, meg az otthoni angol órákból, matematika órákból nagyon nehéz volt eltartani a három gyereket - ő is elment dolgozni. Ők ketten kerestek kb. 2000 Ft-ot. Ha most kiszámoljuk azt, hogy a KISZ házban hetente háromszor volt buli, csütörtökön, szombaton, és vasárnap, az egy héten 600 Ft, egy hónapban 2400 Ft, tehát 16 és fél évesen többet kerestem, mint a szüleim, nem is kértem tőlük semmire pénzt. Abban az időben volt egy-két gimnazista barátom, nálam két évvel idősebb társaság volt, akiknek már saját öltönykészítő szabójuk volt. Én is ehhez a menő csapathoz akartam csatlakozni, természetes volt, hogy ugyanaz a baráti kör, akkor nagyjából hatunk egymásra. Én is elmentem, és öltönyt varrattam magamnak, és ez egy óriási világszám volt. Természetesen a Nevadában nem ebben az öltönyben énekeltem, mert ez ciki lett volna, megjelenek ott nyakkendő, saját szabó által készített öltönyben…, mert ott inkább ilyen „toplákul” kellett öltözni vagy farmerben. A koncertekhez jöttek még a bálok, a Piramis is sokat bálozott, de én konkrétan arra is emlékszem, hogy a Nevada is sokat bálozott. A szegedi zenekarok inkább 1966-1968 körül uralták a vásárhelyi bálokat. Eljátszottuk azt a szégyenteljesnek nevezhető dolgot is, hogy a KISZ házban a szombati bulinkat lenyomtuk 6-tól 10 helyett, 5-től 8-ig, és fél 9-re már át is pakoltunk a Béke nagytermébe, hogy meg tudjuk csinálni a bálat. Ott a bálokon is felmarkoltuk a pénzt, s mivel reggel négyig kellett játszani, azért az egy embert próbáló feladat volt. Gondold el, akkor én 17 éves kissrác voltam, a többiek már huszonévesek, úgyhogy ahhoz képest én ott egy kis fiatal csitri voltam tényleg. Ezt energiával, hanggal bírni, az is egy feladat volt. De a bálokért fejenként 400-500 Ft-ot kaptunk. Amikor voltak a bálok (téli időszakban), meg még a KISZ házi fellépések 3000-3500 Ft jött össze egy hónapban, ami óriási pénz volt akkor.

 


Gyakran állítottak meg a rendőrök a hosszú hajammal és szakállammal, a barna személyigazolványomban persze rögtön a munkahely részhez lapoztak ‒ közveszélyes munkakerülés.

Kérdezték, hogy miből is élek, ezért volt mindig nálam tíz-tizenöt szerződés, amiből kiderült, hogy esténként ezerötszázat keresek. Így nem tudtak bántani." 1977

(Forrás: Szöveg: poptortenetiemlekpont.hu. Fotó: Volt egyszer egy beatkorszak)



Legendás helyek

A Nevadával játszottunk a Munkásotthonban, a Strinfliben (Harisnyagyár, belső Hódiköt), a Tiszti klubban, a Tisza szállóban. A Tiszti klub egy fantasztikus hely volt, az udvar, a kerthelyiség, csak ott játszottunk, bent nem. Ott úgy éreztem magam, mintha Kaliforniában, vagy nem tudom hol lettünk volna. Szép növények voltak, virágok voltak, az egész nagyon ízlésesen volt megcsinálva. A zenekar kicsit magasabban volt, lent volt egy ilyen tánc rész, azt hiszem kőből kirakva.

A Munkásotthonban konkrétan egy csirkebélen lógott, egy darab hatvanas izzó. Ez volt a terem megvilágítása, nagyon finom, csapolt sört árultak, azt hiszem 3 Ft volt egy korsó Kőbányai. Miután a társaság szeretett italozni, amikor a zenekar elkezdett ilyen vadabb dolgokat játszani, meg pláne mikor mentek a lassú számok, egyszer csak azt vettük észre, hogy valaki kicsavarta az égőt, hogy ne égjen még az se, vagy kiütötték egy bottal a lámpát, hogy fel se lehessen többet kapcsolni. A terem végében szerelmeskedés is megfigyelhető volt. Ezek a 1960-as évek végének a bájos történetei, amikor a beatzenén növekvő, és lázadó fiatalság mindenbe belement. Mi hallottuk azt, hogy kint kábítószereznek, és azok, akik dohányoztak (én akkor nem dohányoztam) azok a Munkást a két ujjuk közé fogva úgy szívták, mint ahogy a jointot volt szokás szívni, mindenki eljátszotta, mintha pont olyanok lennénk, mint Nyugat-Európán, pedig semmi közünk nem volt az egészhez, azon kívül, hogy azokat a számokat játszottuk, amiket le tudtunk venni.

A Tisza étteremben, ahogy bementünk az épületbe az egyik oldalon volt egy presszó, át kellett menni az udvarra, és az udvaron boxok voltak, kavicsos talaj. Volt egy kis fedél, alatta volt a zenekar, ott is játszottunk.

Megázva érkeztünk Mindszentre

Utazni természetesen nem tudtunk, csak egy kölcsönkért Skodával, amibe az emberek is alig fértek el, nem hogy a cucc. Tetőcsomagtartón vittük a felszerelést Mindszentre, amikor óriási esőbe kerültünk. Szétázott a felszerelés a tetőn, mert mire megállt az autó, mire nylont, vagy valamit tettünk rá már késő volt. Mivel az autóba nem fért be a zenekar meg a cucc, volt, aki motorral [Vincze Gyuri MZ típusú motorkerékpárral (Szappanos László)] érkezett. Ha ezt most elmondanánk egy zenekarnak, hogy nektek is így kell oda utazni a helyszínre valószínűleg azonnal feladnák a zenei pályát. Vincze Gyuri a színpad felett lévő függönytartó karnisra felakasztotta a teljesen elázott ingjét, gatyáját, zokniját. A zenekarkép úgy nézett ki, hogy felnéztél a színpadra, láttál egy zenekart, a színpad tetején meg ott száradtak a vizes ruhák. Mi tudtunk jó hangulatot csinálni azzal a hülyeséggel, amit egyébként így felvállaltunk. Ezt lehetett volna egészen másként is felfogni, de ezen mindannyian röhögtünk, nekünk ez nem jelentett különösebb problémát, hála istennek a közönség is vette ezeket.