Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 13. rész

Az „Albert tánczenekar” története, és problémák a dalok szövegének átköltéséből

1958 környékén, egy diákzenekarból kezdett kialakulni az a formáció Hódmezővásárhelyen, amely később az „Albert József tánczenekara” néven vált ismerté. A hódmezővásárhelyi Közgazdasági Technikum tanulói közül először Olasz Gábor (zongora), és Sonkoly Tibor (dob) kezdtek el együtt zenélni, elsősorban slágerzenéket játszani, majd Sonkoly Tibor helyére Diviki Sándor (dob) került. A próbahelyük hamarosan átkerült az Ifjúsági Házba (továbbiakban IH), ahol különböző KISZ-es rendezvényeken játszottak, valamint a város olvasóköreiben szervezett bálokon léptek fel. 1958/1959 környékén – Olasz Gábor egyik osztálytársán keresztül – vették fel a kapcsolatot Albert Jenővel, aki akkortájt Szegeden a MÁV Fiúnevelő Intézetében trombitált. Albert Jenő öccse, Albert József szaxofonon játszott a zenekarban. Az így kiegészült zenekar repertoárja továbbra is a slágerzenékből ált, amit svinges stílusban adtak elő, énekesük nem volt (Albert Jenő), Olasz Gábor, Albert Jenő, Albert József felváltva énekeltek (Olasz Gábor). 1961. március 26-án vette kezdetét az ötórai tea az IH-ban, ami délután 4 és 6 óra között biztosított szórakozási lehetőséget (elsősorban) a 18 éven aluli fiataloknak, a zenéről az IH négytagú zenekara gondoskodott (Csongrád Megyei Hírlap, 1965. március 25. 5. p.).

1961 és 1963 között a zenekar több tagja (Albert Jenő, Olasz Gábor) a katonai szolgálatát töltötte. 1963 novemberében szereltek le, ekkor csatlakozott a zenekarhoz Albert Jenő katonatársa Füvesi István, aki nagybőgőzött (Albert Jenő).
„Az IH vett, vagy kapott központilag egy B tenor szaxofont, azt ide adták nekünk. Mindnyájan próbálgattuk, végül öcsémnek [Albert József] szólt legjobban a tenor, ő nála maradt, így tanult meg szaxofonozni. Én először a zeneiskola hangszerét használtam, aztán a Ki mit tud? előtt, amikor már Pestre hívtak, vettem egy trombitát Vásárhelyen a Sport-, játéküzletben, Füvesi Pista kereskedő volt, és ott dolgozott. Érkezett ide pár hangszer, amiket a kirakatba raktak, megláttam, és megvettem. A dobszereléssel mindig bajban voltunk, azt a KISZ se vett, pedig az vehetett volna, ott volt pénz. A Diviki Sanyi mindig könyörgött a dobért, később vett egy pergődobot, viszont a többi cuccot (nagydobot) innen-onnan kérte.” (Albert Jenő)
Próbahelyük Olasz Gábor lakása volt.
„A dalok megtanulása úgy ment, hogy nagy nehezen az 1960 körül sikerült vennem egy magnetofont, a legelsőt, Vörös Szikra néven. Hatalmas, fekvő monstrum volt, 19-es fordulattal. Erre felvettük a rádióból a jó számokat, és így lejátszottuk, így tanultuk meg a számokat. Kottát nem lehetett kapni, nem árultak, nyugati dolgokat meg pláne nem, a közönség viszont ismerte őket, mert rengetegen hallgattak külföldi adókat. Mi elég jól mentünk, mert játszottuk a Louis Primától a Buona Serat, Elvis Presly számokat, ezekkel nagy sikert arattunk.” (Olasz Gábor)

1965-ben a zenekar megnyerte a városi Ki mit tud?-ot, bejutottak a megyei fordulóba, onnan pedig a budapesti tv-selejtezőjébe, ahol az IH dzsesszzenekaraként szerepeltek (Csongrád Megyei Hírlap, 1965. március 02., 6. p.). 1965-ben Olasz Gábort Jakab Zoltán vásárhelyi zongorista követte a zongorán, a budapesti fellépésen már Jakab zongorázott. A középdöntőben a Háry Ferenc által hangszerelt jazz-oratóriumot adták elő (Olasz Gábor).
„A vásárhelyi Ifjúsági Ház dzsessz-kvintettje elsősorban stílusának köszönheti azt, hogy ma a televízió közönsége is láthatja őket. A zenekar tagjai — a két Albert fivér, József, a szaxofonos [szaxofonos], Jenő a trombitás, Diviki Sándor dobos, Jakab Zoltán zongorista, Szemenyei Jenő és Füvesi István nagybőgősök közül csak egyikük akar „professzionista” zenész lenni. Ahányan, annyi szakmában dolgoznak, illetve tanulnak. Játszanak, mert szeretik a „könnyű műfajt”, a dzsesszt, a tánczenét. Tanulnak és szórakoznak is vele. Bizonyára, akad majd jobb, kiforrott együttes is az övéknél. Ez — a versenylázt leszámítva — nem izgatja őket. Mert — ahogy ők mondták — a zenét elsősorban szeretni kell. S no, igen, tanulni is kellett hozzá. Nem is keveset! Modern dzsesszt játszanak, ahol minden hangszer egyformán fontos szerepet kap. A szakszofon [szaxofon] és a trombita duettjét nem kiegészíti a zongorista improvizációja, a dobos kivételes ritmusérzékű játéka, s nem kísérő hangszer a bőgő sem. A hangszerszólókra épülő stílus szinte újszerűnek hat már magában is, hiszen Magyarországon mintegy tizenöt éve a kórushangszerelés a divat dzsesszben, tánczenében egyaránt, annak ellenére, hogy a dzsesszt kialakulása óta a szóló hangszerek virtuozitásra törekvő produkciója tette naggyá. Az elmúlt vasárnap Szolnokon léptek fel az alföldi zenekarok fesztiválján, ahol őket és a szegedi Kristály zenekart dicsérte csak meg a Szolnok megyei Népújság zenekritikusa. Amikor beneveztek a „Ki mit tud”-ra, még szinte azt sem döntötték el, hogy kitől s mit játsszanak. A hangszerelésről pedig még szó se igen esett akkor. A városi vetélkedőre már Háry Ferenc, a fiatal zeneszerzőszakot végzett zongorista hangszerelte számaikat. Sikerük volt vele. Aztán túljutottak a megyein is. Most pedig a Televízió székházában azon izgulnak, hogy sikerül-e ma esti bemutatkozásuk a tévé kamerája előtt?
(Csongrád Megyei Hírlap, 1965. április 29. 3. p.)
Beugrósként zongorázott velük Vincze Gyuri is, aki annyira fiatal volt még, hogy Albert Jenő kérte el az édesanyjától, hogy jöhessen el (Albert Jenő).
A vidéki zenélési alkalmak közé tartoztak a Katalin bálok, a szüreti bálok, erzsébeti bálok Szikáncson, Maroslelén, Székkutason, Batidán, a Bodzási úti iskolánál. Mártélyon két szezont játszott a zenekar, 1964 és 1966 nyarán, ezek három hónapos időtartamúak voltak. A zenekar a mártélyi szezon előtt, 1964-ben kapta meg az OSZK ideiglenes működési engedélyt, csak így szerződhettek le a Halászcsárdával. „Kijöttek Szegedről, két öreg cigányzenész, és meghallgattak ott bennünket. Kellett játszani tánczenét, magyar nótát, Füvesi Pista szépen hegedült, meg voltak elégedve.” A vidéki helyszínekre való kijutás nem volt egyszerű, lovaskocsi, máskor teherautó fuvarozta ki őket (Albert Jenő).
1965-től kezdve a Béke étteremben szolgáltatták a zenét az ottani ötórai teák alkalmával, ez az időszak kb. két-három évig tartott (Albert Jenő). 1965. július 15-én tartották a vásárhelyi stadionban az újságírók - színészek sportkabaréját, ahol a műsor zenei kíséretéért – dr. Kiss Ernő zongoraművész mellett – az „Albert tánczenekar” felelt (Csongrád Megyei Hírlap 1965. július 11. 7. p.). Mivel úgy alakult, hogy Albert József intézte az együttes fellépéseit, fokozatosan rájuk ragadt az Albert (József) tánczenekar(a) elnevezés (Albert Jenő).

Az Albert zenekar által játszott 1966 január 2-i ötórai teán előadott dal(ok) miatt hosszasan cikkezett a Hírlap az ötóraikra járó fiatalokról és a zenekarról. Az ott előadott dalok állítólag többekben megbotránkozást keltettek, amit kihasználtak az egyre jobban terjedő nyugati zenei irányzatok, viselkedésformák lejáratására. Az esetet kiteregető Farkas Illés főtörzsőrmesternek a Hírlap által közölt levele szerint: „Szerkesztettek egy „nyugatias” szöveget, melyben holmi leányok „meglövéséről” esik szó különös hangsúllyal, a másik: „Vígan él a favágó” kezdetű dal átdolgozása után „fűrészelni ágyba jó” szöveget hallhatunk. Az elmaradhatatlan állandó üvöltözésről nem is kívánok írni.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 09. 2. p.). A poénnak szánt átköltés jó alkalmat adott a sajtónak arra, hogy a fiatalok szórakozási szokásain megbotránkozzon. Albert Jenő elmondása szerint az együttes további működését nem érintették hátrányosan a történtek (Albert Jenő). Az esethez kapcsolódó cikkekkel az írás végén részletesebben foglalkozom.

Az „Albert zenekar” 1967, 1968 környékén oszlott fel. Jakab Zoltán Szegeden elvégezte az egyetemet, Vásárhelyen felhagyott a zenéléssel, 1964 és 1971 között a Molnár Dixieland Band-ben zongorázott (Simon 1984. 98 p.). Albert Jenő alkalmanként még játszott, az 1970-es évek végén hagyta abba a trombitálást. Albert József, Diviki Sándor és Olasz Gábor továbbra is rendszeresen felléptek különböző formációkkal (Albert Jenő).

„Vígan él a favágó”, „botrány” az ötórai teán

Egy héttel az esemény után kaptak nyilvánosságot az 1966. január 2-án történtek. A január 9-i Hírlapban egy 20 éves honvéd főtörzsőrmester fakadt ki a Béke Étterem ötórai teáin tapasztalható viselkedés miatt, amit nála a január 2-i este „tetőzött be”. Az első cikket még öt hozzászólócikk követte, amelyekben további tizenhét személy írta le véleményét, „hogyan is viselkedjék a fiatalság?”. A konkrét eset kapcsán hamar kiszélesedett a történtek jelentősége, amelyek így az egész fiatalság magatartásának megítélésére adott alkalmat. A honvéd főtörzsőrmester kiléte csak a cikksorozat záró, február 27-i cikkéből derült ki, név szerint Farkas Illés volt a vitaindító cikk szerzője. Farkas mellett megszólalt a megyei tanács művelődési osztálya népművelési főelőadója, a Vendéglátó Vállalat és a KISZ, a zenekar képviselői, rajtuk kívül különböző civilek (pedagógus, anya, öreg tsz-tag, egyetemista, tapasztalt asszony, stb.). A Hírlap hasábjain zajló vita eltér az 1950-es években közölt, hasonló tematikájú vitáktól. 1966-ban sokkal több érintett szólal meg, és bár a véleményütköztetés közben nem maradhat el a szocialista eszmék ajnározása, ezen túl több féle nézőpontot is megismerhetünk. A fiatal katona kifejti, hogy rendszeresen jár a Békébe, és nem zárkózik el a modern tánctól, tánczenétől. Elmondása szerint a lentebb felsorolt visszásságok rendszeresen előfordulnak az ötórai teákon. Azt állítja a [Albert] zenekar minden tagját ismeri, és korábban nem ilyen vélemény alakult ki benne róluk. Felháborodásának fő oka a trágár dalszövegek és az üvöltözés: „Szerkesztettek egy „nyugatias” szöveget, melyben holmi leányok „meglövéséről” esik szó különös hangsúllyal, a másik: „Vígan él a favágó” kezdetű dal átdolgozása után „fűrészelni ágyba jó” szöveget hallhatunk. Az elmaradhatatlan állandó üvöltözésről nem is kívánok írni.” Az nem derül ki az észrevételből, hogy kik szerkesztették a dalszöveget, a zenekar vagy esetleg a közönség bekiabálása is alakította a prozódiát. Az egyik dal, amelynek megváltoztatták a szövegét Garai Imre (1905-1969) Vígan él a favágó című slágere, ami 1949-1950 között lemezen is megjelent (hangtar.oszk.hu). Az eredeti szöveg refrénje: „Vígan él a favágó, ha szól a rigó, fűrészelni, jaj, de jó, hali-halihó” (zeneszöveg.hu), a módosított refrénnel pedig: „Vígan él a favágó, ha szól a rigó, ágyban fűrészelni jó, hali-halihó.” Farkas azon aggodalmát is kifejti, hogy milyen káros az ilyen viselkedés a szocialista társadalom építésére nézve. A cikk további részében a fiatalokból álló hallgatóságot próbálja górcső alá venni a levél írója, ezzel a problémás jelenségek körét is kiszélesíti. „De vessünk egy pillantást a „hódolókra” is. A jórészt diákokra, akik ricsajukkal támogatják a zenekart, s örülnek, élvezik az aljas szövegeket. (…) Hiszen alapvető dolog, hogy a társas szórakozásnak vannak bizonyos íratlan törvényei, melyek nem követelnek különösebb szellemi felkészültséget. De nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy a résztvevők zömmel diákok, kultúremberek, KISZ-tagok, sokan magasabb iskolába kerülnek. Tudnia kellene kivétel nélkül mindnek, hogy ingben, de még pulóverben sem illik egy ilyen helyre beállítani s ott rágógumit rágva táncolni. S a bokáig sáros cipőt sem lehet divatba hozni itt, viszont a nyakkendő (a hajról nem beszélek) szinte elengedhetetlen kelléke az ünnepélyes külsőnek. Komoly követelmény ez? Sajnos, úgy tűnik!” Majd az Ifjúságvédelmi Bizottság, a KISZ és a Vendéglátóipari Vállalat kerül megnevezésre, mint az események alakulásba beavatkozni hivatott szerv. Az előbbi kettő felelősségét nagyobbnak találja Farkas, míg a Vendéglátóipari Vállalatot azzal mentegeti, hogy [a fiatalok] csak bambit fogyasztanak (nem megszólásként!). Felveti, hogy, ha a rendezvények szolidabbak lennének a szülők is szívesebben elkísérnék fiaikat, lányaikat akár az ötórai teákra is (!). A cikk végén az alábbi, nem éppen szelíd javaslatot teszi a főtörzsőrmester a helyzet orvoslására: „éppen ideje, talán még nem késő a „nyakára lépni” néhány vagánynak, ne fertőzze tovább az újabb generációt, hisz, sajnos, eléggé ragadós szellem a huliganizmus.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 09. 2. p.).

A következőkben a vitaindítócikkhez érkezett hozzászólásokból válogatok. Tágabb kontextusba igyekszik helyezni a konkrét esetet Erdei András, a megyei tanács művelődési osztálya népművelési főelőadója. Erdei egyetért Farkas Illés megállapításaival, kijelenti, hogy „túl sok már az ifjúság körüli vita”, amelyek a problémák megoldatlanságára utalnak. Szerinte egyre több a kifogásolható viselkedésű fiatal, és itt elszakadva a helyi esettől, az Országos Rendező Iroda (továbbiakban ORI), valamint a Rádió által bemutatott műsorok egy részét nevezi meg a káros tendenciák egyik okaként. Az ORI-t bírálva példaként említi Jimmy Jones jamaikai együttes (?) [Jimmy Jones amerikai R&B énekes, dalszerző, 1930-2012 (wikipedia.org)] fellépését. Erdei az alábbiakat rója fel: „(...) mesterkélten erőltetett külsőségekkel törekedni arra, hogy a közönséget extázisba hozzák, erre mi szükség van? (...) mi a célja a dobhártyarepedésig felerősített dinamikának, ha csak nem az, hogy a melódia teljesen elsikkadjon és a közönség zenei élmény helyett fej- és fülfájást kapjon? (...) a ritmusnak a végsőkig való felfokozásával talán az őrjöngés bemutatása és kiváltása a szándék?” A népművelési főelőadó negatívan nyilatkozik a könnyűzenéről, a fiatalság növekvő igényét ezen zenei irányzatok hallgatására a nyugati életforma káros hatásának tartja. Gondolatmenetének ezen a pontján Erdei szembe állítja a könnyű- és a művészi zenét, amikor azt kérdezi: „(…) az ilyen hang- és ritmusorgiák [Jimmy Jones fellépése] aránytalanul sűrűn adódnak, s ezek közben derék ifjaink hogyan érezzék meg Mozart és más legnagyobbak nemes és átszellemült hangzását?” A hozzászólása végén a Békében történtekkel kapcsolatban a Vendéglátóipari Vállalatot teszi felelősség a műsor minősége miatt, a fiatalok viselkedését illetően tovább szélesíti a felelősség kérdését a pedagógusok, az Ifjúságvédelmi Bizottság, valamint a KISZ irányába (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 16. 4. p.).

Dura Géza, mint az ötórai teákat látogató személy jegyzi meg, hogy nem a zenészek „szerkesztettek egy nyugatias szöveget”, hanem átvették azt. Szerinte évekkel ezelőtt a Békében és a szegedi Tisza presszóban is hallhatók voltak az említett számok. Farkas Illés levelét rosszindulatúnak érzi, ami lejáratja a fiatalság egészét, holott csak néhány személyre jellemző a kirívó viselkedés (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 16. 4. p.).
Dr. Tűzkő Lajos a Közgazdasági Technikum tanára üdvözli Farkas Illés megszólalását. Tűzkő hivatkozik egy néhány éve megtartott ifjúságvédelmi értekezletre, ahol a középiskolák elfogadták, hogy a fiatalok a Békében, a Tiszavirág presszóban és IH-ban szórakozzanak vasárnap este 8 óráig. Ezt a lehetőséget ki is hirdetik minden tanév elején az osztályokban, így – sérelmezi Tűzkő - a Békében történtek a pedagógusokra is rossz fényt vetnek (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 23. 8. p.).
Szabó József a Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat igazgatója így reagált a történésekre: „A Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat a hódmezővásárhelyi Béke Étteremben több év óta - a KISZ városi bizottságával karöltve - rendszeresen tart a fiatalság részére teadélutánokat. Megyénkben ezek a teadélutánok voltak a leglátogatottabbak - és a bíráló cikk ellenére - a legkulturáltabbak. Ez megmutatkozott egyébként a fiatalok öltözködésében (túlnyomórészt sötét ruha, nyakkendő) és a szórakozóhelyen tanúsított helyes viselkedésben. A fiatalok figyelmeztetését a helyes viselkedésre, valamint a zene kellő színvonalon tartását mi ilyenkor a KISZ-fiatalokból álló rendezőktől [Ifjú Gárda] vártuk, hiszen a belépődíjat is ők szedik, s ez az önállóságukhoz is hozzátartozik. Helytelen volt azonban üzletvezetőnk részéről, hogy az említett vasárnapon nem lépett közbe az egyébként vállalatunkhoz tartozó zenekar helytelen működése ellen. A jövőre nézve erre utasítást adtunk - még arra az esetre is, ha történetesen a zenekar a KISZ-szervezet irányítása alatt vagy a vele való megállapodás alapján működik, mert a Béke Étterem rendjéért és kulturáltságáért változatlanul vállalatunk s az étterem vezetője a felelős. Úgy vélem, ebből az esetből mind a KISZ városi bizottsága, mint az étterem vezetője levonja a kellő tanulságot.” Szabó külön megjegyzést tesz Erdei András irányába: „Erdei elvtárs cikkében a modern zene térhódítását teszi szóvá. Vállalatunk zenekari összetétele nem ezt példázza. Kimondottan tánczenekarunk - bár az igények lényegesen nagyobbak volnának - zenekaraink összlétszámához viszonyítva elenyésző. Ugyanis Szegeden 3 táncos-zenés szórakozóhelyünk van, ami - nézetünk szerint - igen kevés. Hódmezővásárhelyen 2, Makón 1, Szentesen szintén 1. A többi zenekaraink népi zenekarok, s ezeknek száma kb. 15. Ha táncos-zenés szórakozóhelyeink forgalmát a népi zenekarokkal rendelkező üzleteink forgalmához viszonyítjuk - bár nem mindenütt - a legtöbb esetben a tánczenekarokkal rendelkező egységeink forgalma egyenletesebb és növekvő üteműbb.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 30. 8. p.).

A KISZ részéről Kiss Lajos a KISZ Hódmezővásárhelyi Bizottságának titkára fejtette ki az ifjúsági szervezet véleményét. A Kiss által elmondottak szerint 350-400 fiatal volt jelen a január 2-i ötórai teán. Leszögezi, hogy a KISZ Bizottság által szervezett rendezvényeken minden esetben részt vesz az Ifjú Gárda és „a bizottság egy függetlenített munkatársa.” A titkár jobbnak látta volna, ha Farkas a helyszínen jelzi az illetékeseknek a problémát, ahelyett, hogy a nyilvánossághoz fordult levelével. Felvetődik a kérdés, ha az Ifjú Gárda és az a bizonyos „függetlenített munkatárs” jelen volt, akkor miért nem léptek közbe? Kiss így folytatja mondandóját: „Meg kívánom jegyezni, hogy a KISZ rendezvényein 1965 óta egy szegedi egyetemista zenekar játszik. Január 2-án, egy alkalommal a Béke Étterem vezetősége rendezett ötórai teát. Ekkor egy másik zenekar játszott, amelynek a szereplésében valóban voltak olyan vonások, amelyet én is helytelenítek, de a zenekar hétéves alapvetően jó munkáját ismerve a „főtörzsőrmester” elvtárs általánosított véleményében nem osztozom.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 13. 8. p.).
Az Albert zenekar hozzászólása: „Mint minden vasárnap most is rendkívül komoly és intelligens fiatalokból álló közönségnek játszottunk. Nem tagadjuk, hogy néha egy-két fiatal megfeledkezik magáról, de amellett szilárdan kiállunk, hogy ez elenyésző része a különben rendes közönségnek. A fiatalság vitája az idősebb korosztállyal évszázados probléma, s ezért a vitában kerülni kellene a koholmányokat, a fiatalság szándékos lejáratását. Mi, zenekari tagok elismerjük, hogy az említett két táncdal szövegében szereplő kb. 3—4 szó nem volt helyes. Az ellen viszont tiltakozunk, hogy az egész szöveg ocsmány lenne. Véleményünk szerint azokat az ,,ocsmány szavakat” is inkább megilletné a halványan pikáns jelző, hiszen a tv-ben, rádióban előfordulnak néha még ennél pikánsabb szavak is. Furcsának találjuk a „Honvéd főtörzsőrmesternek” azt a megállapítását, hogy nekünk, a zenekarnak elsődleges feladatunk a szocializmus építése. Mi mindnyájan fizikai dolgozók vagyunk, csupán mellékesen foglalkozunk zenével, és igyekszünk becsületes munkával építeni a szocializmust. Amikor azonban felvesszük a hangszereket és játszani kezdünk elsődleges feladatunknak csakis a munkából ideérkező kikapcsolódni vágyó közönség szórakoztatását tekintjük. Zenekarunk jó hírét pedig a közönség egyértelmű döntésében véljük megtalálni, semmi esetre sem egy személy modernt gyűlölő és reprezentációt hajszoló bíráló cikkén keresztül. Végül szólnunk kell a „huligán” szó jelentéséről, mely magyarra lefordítva rendkívül kellemetlen értelmű. Nyugodtan lehet személy, vagy kollektív sértésnek tekinteni. Nos a „Honvéd főtörzsőrmester” elvtárs ezzel a jelzővel illette a teadélután résztvevőit. Nem vagyunk szégyenlősek és éppen ezért kikérjük magunknak, valamint közönségünknek ezt a kellemetlen jelzőt. A „főtörzsőrmester” elvtárs is vétett annyi hibát, mint mi a teadélutánon, így egálban vagyunk. Vállaljuk, hogy a jövőben ilyen és ehhez hasonló dalszövegeket nem viszünk a közönség elé, de ezzel szemben kérjük, hogy a jövőben ne használjon senki olyan szavakat cikkeiben, melyeknek nincs tisztában a jelentésükkel.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 13. 8. p.).

„Egy egyetemi hallgató” hozzászólásából egy másik eseményről kapunk észrevételt. A Bethlen Gimnázium diákbálján a „Christals” [Kristály] zenekar szolgáltatta a zenét, ami az illető „egyetemi hallgató” nemtetszését váltotta ki: „Olyasmit kellett tapasztalni, ami a normális ítélőképességű embereket elgondolkoztatja. A „Christals” zenekar előadási stílusára, s a fiatalok egy részének szórakozási módjára gondolok. A fiatalok kisebbik része sokszor olyan extázisba esett, ami nem méltó a kultúrember viselkedéséhez. Mindezt azért is kellett keserűen nyugtázni, mert határozott közbelépést sem a rendezőség, sem egyéb szervek nem nyilvánítottak. Egy esetben ugyan a rendezők próbálkoztak, de gúnyos nevetés volt rá a válasz. Nem tudom megérteni, hogy vajon a mi táncdalaink közül miért nem akad olyan, amit egy-egy bál alkalmával elő lehetne adni? A zenekarnak mindig csak nyugati számokat kell játszani?” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 20. 8. p.).
Kapcsolatban állhat az „egyetemi hallgató” hozzászólásával egy következő levél („egy öreg tsz-tag”), ami így kezdődik: „A Bethlen Gábor Gimnázium diákbálján én is részt vettem (…)”. A levél írója a konkrét esettől függetlenül áll Farkas Illés véleménye mellé, az „öreg tsz-tag” számára a modern, „nyugati” zene és tánc iránt érzett ellenszenv ad erre alapot: „Éjfélkor ott is hagytam [a bálat], mert ha még tovább ott kellett volna maradnom, belebetegedtem volna a fülsiketítő csörömpölés zenébe, az ordítozásba. A táncok láttán úgy éreztem magamat, mintha nem is Vásárhelyen, hanem valami idegen országban lennék. Kérdeztem, hogy miféle táncok ezek. Azt a választ kaptam, hogy nyugatiak. Hát nekem ebből éppen elegem volt. Vártam, hogy csak lesz valami magyar tánc is, erre azt a választ adta egyik legényke, hogy azokat már a múzeumban őrzik. Sokszor megfordultam a ,,Fekete sas” emeleti nagytermében, és emlékszem, milyen gyönyörű bálákat tartottak ott, így ezek után kénytelen vagyok osztozni azzal a honvédtörzsőrmesterrel, aki felvetette a mulatságban résztvevők mostani viselkedését.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 20. 8. p.).

1966 február 23-án a Hírlap szerkesztő bizottsága és a KISZ Csongrád megyei bizottsága ankétot szervezett az IH-ban, ahol személyesen is megvitatásra került az ominózus ötórai tea, és ennek kapcsán a fiatalság viselkedése. Itt Illés a nyugati propaganda áldozatának tekintette a fiatalokat: „A nyugati propaganda nem válogat semmiféle eszközben. A belső fellazítás e politika célja, és ebben kapóra jön a fiatalság nyugati táncdalimádata. Megdöbbentő, hogy mi, magyarok, kénytelenek vagyunk - és most nem a haladó nyugati művészetről beszélek - ezt elfogadni. Sajnos, fiataljaink észre sem veszik, hogy az elterjedt nyugatimádat éppen ellenük irányul.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.).
Albert Jenő a zenekar vezetőjeként (?) próbálta megvédeni a zenekart: „(…) január másodika volt és a zenekar is kissé „pótszilveszternek” tekintette ezt a délutánt.” „(…) rákényszerültünk, hogy ilyen stílusú nyugati számokat játsszunk. Tavaly a „Ki mit tud” versenyen éppen azért maradtunk le, mert nem a „korszerű” zenével jelentkeztünk. A zenekarnak azt a stílust kell követnie, ami modern.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.).
Erdei András népművelési főelőadó Illéshez hasonlóan a Nyugatot vádolja politikai fellazítással, megnevezi a Szabad Európa Rádiót, ami ezt a folyamatot támogatja. (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.).
Jankó Sándor, a hódmezővásárhelyi KISZ-bizottság titkárhelyettese szerint „sokkal megnyugtatóbb itt [az ötórai teákon] látni együtt a szórakozó ifjúságot, mint ellenőrizetlen „házibulikon” tudni őket.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.).
Bodó Károly, a Csongrád megyei KISZ-bizottság nevelési osztályvezetője zárta és összegezte a vitát. Ebben négy csoportba különítette el a fiatalokat. Szerinte a legnagyobb csoportba tartozók kiveszik részüket a szocializmus építéséből, „többségük érti a párt politikáját.” A következő csoport szintén becsületes, „de a maga sajátos egyéni problémáit tekinti a legfontosabbnak (…)” A harmadik csoportba tartoznak a „közömbösek”. Utóbbi két csoport Bodó véleménye szerint „nem elveszett”, és „ezeket odaadó neveléssel, közösségünk tagjaivá formálhatjuk.” A negyedik csoport a „huligánok”, „(…) azok, akiket meg kell fékezni és a becsületesen élő fiataloknak ki kell közösíteniük őket soraikból, de ez nemcsak ifjúsági probléma, hanem az egész társadalom kötelessége.” (Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.).

Az 1966-ban lefolytatott vita bizonyítja, hogy a rendszer mennyire irányítása alatt kívánta tartani a fiatalokat. Hogy mit hallgassanak, hogyan szórakozzanak, hogyan öltözködjenek. A politikai szervezetek részéről egyértelmű az ellenséges hozzáállás minden olyan megnyilvánulással szemben, ami a keretek kitágítása felé mutatott (vagy amit a rendszer annak értelmezett). Az általuk vezérelt és szolgált szocialista kultúrpolitikába nézőpontjába akartak minden kulturális művet beilleszteni. Ami ezzel a nézőponttal ellentétes volt, az megkapta a cikkekben is olvasható negatív jelzőket, elsősorban a „Nyugat imádat” és szinonimáit.

Irodalomjegyzék:

Simon 1984 Simon Géza Gábor: A szegedi Molnár Dixieland története. Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, 1984. 98. p.

Periodikák:

Csongrád Megyei Hírlap 1965. március 25. 5. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1965. április 29. 3. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1965. július 11. 7. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 09. 2. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 16. 4. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1966. január 30. 8. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 13. 8. p.
Csongrád Megyei Hírlap 1966. február 27. 8. p.

Internetes források:

hangtar.oszk.hu https://hangtar.oszk.hu/gramofon/vigan-el-a-favago/
zeneszöveg.hu http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/80464/kazal-laszlo/vigan-el-a-favago-zeneszoveg.html

Adatközlők:

Albert Jenő
Olasz Gábor