Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 19.

Zenészportrék VIII.

Egy „ütős” vendéglátós zenész: Paku Péter

Kezdeti lépések, és az első zenekar (1963-1968)

1950-ben születtem Hódmezővásárhelyen. Másodikos lehettem, mikor feladtak zongorára, egy darabig csináltam, de valahogy nem tetszett. A Klauzál utcára jártam általános iskolába. Teltek múltak az idők, az 1960-as évek első felében bejött a Beatles, a Rolling Stones, Magyarországon elindult az Illés zenekar. Akkor a gyerekek között az ment: én nagyon szeretnék gitározni, mondja az egyik. Én nagyon szeretnék basszusgitározni, másik szólógitározni. Mondom, akkor én dobos leszek, nekem az tetszik. 13 éves koromban (1963) már zenekarunk volt, Nivea együttes volt a neve. Ennek tagja volt: Radics Ferenc, Ferkovics Jenő, Bene Attila, és én. Édesapám vezető volt az I. számú téglagyárban (jelenleg Maczelka Tüzép), az ottani kultúrtermet ideadták nekünk, ott gyakoroltunk, nyomtuk, mint kezdő zenekar. A rádióból „lehallgattuk” az angol számokat, Radics Feri fonetikusan leírta a dalszövegeket. Egyszer Nagymágocson játszottunk egy külterületi iskolákban. Vonaton vittük a szerelésünket Székkutasig, onnan átvittek minket Mágocsra.

A dobok mögött: Paku Péter, Alföldi étterem, 1980-as évek.

Forrás: Paku Péter

Belekóstoltam a vendéglátós zenélésbe (1968-1971)

1968-ban Ferkovics Jenő (basszusgitár) hívott a Tisza szállóba, ahol trióban játszottunk, Bene Ferenc zongorázott (Bene Attilának a bátyja), én doboltam. Akkor már bejártam Szegedre, a dobszakra az OSZK Tánczenei Stúdiójába. 4 hónapig voltam az öreg Tiszában, mint szerződött zenész, a vendéglátós zenészek mindig le voltak szerződve. Utána áthelyeztek a Béke szállóba, ahol pont azokkal a zenészekkel kellett dolgozni, akik tanítottak a Tánczenei Stúdióba: Lepény Pista bácsi, Lutz Jani bácsi, Domokos Bálint szaxofonos, klarinétos, Kovács Dezső bácsi prímás. Ők egy szalonzenekart alkottak, ahol az évek alatt cserélődtek a zenészek, jöttek mentek.

Amin át kellett esni: a sorkatonaság (1971-1973)

A sorkatonaság húztam halasztottam, végül 1971-ben, 21 évesen vonultam be katonának Szegedre. Onnan Kiskunhalasra vittek bennünket, majd Pesthidegkútra kerültem alapkiképzésre. Ott már összeszedték a gárdát, és rajokra osztottak minket, kiderült, hogy az ország területéről összegyűjtötték a zenészeket. Mi kilencen voltunk a rajban zenészek. Alakítottunk egy zenekart, kultúrmunkát végeztünk, és el kellett végezni egy mozigépész képzést. A pesthidegkúti alapkiképzés után Fótra helyeztek bennünket. Ott vizsgáztunk, onnan engem el akartak vinni tisztes iskolára, ahol még 4 hónap, az eddiginél keményebb kiképzés várt volna, de aztán ezt megszüntették. Örültem neki, tudtam, hogy mivel jár egy ilyen kiképzés. Nem lett volna rossz, ha elvégeztem volna, de így is jó helyem volt. Onnan már a BM klubba kijártunk zenélni, főleg én dobosként. Mikor vége lett az egésznek, visszavezényeltek mindenkit a kerületéhez, bennünket Kiskunhalasra.

Kiskunhalason alakítottunk egy zenekart, volt egy nagyon jó gitáros, Plenter Bélának hívták, ő orosházi volt. Ecker György zongorázott, és volt egy basszusgitáros. Játszottunk a kunfehértói ifjúsági találkozón, több mint tízezren voltak, a parkolóban volt felállítva egy hatalmas színpad. Sok vásárhelyi is ott volt ezen a találkozón, akik ismertek, ugráltak, ordibálták a nevemet. Mikor Halasra visszakerültem a helyi tiszti klubban kellet játszani, Ecker Gyurkával játszottunk duóban. Nagyon jó emlékeim vannak arról az időszakról. Minden második héten műsor volt a tiszti klubban (ez nem csak Halasra volt igaz, országos viszonylatban mindenütt). Például Kis Kabos, Koós János, Korda György, Kovács Kati, Máté Péter jöttek fellépni. Tóth Ede nevű, nagyon jó zongorista kísérte a műsort, ő jött velük. De csak egyedül zenélt, nem kérte, hogy segítsek. Amikor Máté Péter érkezett, kérdezte, hogy te vagy a dobos, druszám? Nekem kísérnem kellett dobon, mert, amikor Máté Péter elkezdte a műsorát játszani, saját magát kísérte, olyankor Tóth Ede felállt a zongorától. Nem csak vele, hanem másokkal is játszottam együtt. 25 hónapig voltam katona, nagyon jó helyem volt, állandó kimaradás: csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Többet kerestem kint a tiszti klubban, mint amennyi a zsoldom volt (283 Forint). 1973 decemberében szereltem le.

1970-es évek - Újra vendéglátózás Vásárhelyen, majd Szegeden (1973-1983)

A katonaság után visszakerültem Hódmezővásárhelyre a Békébe, pár hónappal előtte nyílt meg a Pepsi bár, első osztályú hely volt. Egy szentesi dobos játszott előttem, aki valami miatt nem volt megfelelő. Én lent doboltam az étteremben a szalonzenekarral, onnan felvezényeltek a bárba, csodálatos volt. Háry Ferenc zongorázott, Ferkovics Jenő basszusgitározott. Amikor Háry Feri kiment külföldre vendéglátózni, akkor Kiszin István, vagy Oláh Toncsi bácsinak a fia, Tónika ugrott be pár hónapra. Akkoriban a mozik játszani kezdték a Volt egyszer egy Vadnyugat (1968) című filmet. Nagyon népszerű lett a film zenéje, de nem volt meg, se felvételen, se kottában. Tudtuk, hogy a filmet rendszeresen adják a Béke melletti Kertmoziban is. Négyszer néztük meg a filmet, hogy lefüleljük, hogyan hallatszik ez a zene, úgy mentünk fel 10-re játszani a bárba. Abban a számban három fajta verővel kellett játszani: dobseprű, timpáni, dobverő. Mikor Háry Feri visszajött külföldről ragaszkodott Pappert Gyulához, aki kint volt a dobosa.

A Pepsi bár triójának egyik felállása. Balról jobbra: Paku Péter (dob), ifj. Oláh Toncsi (billentyűshangszer), Ferkovics Jenő (basszusgitár).

Forrás: Paku Péter

Megtudták Szegeden, hogy mi újság, változás lesz a bárban. Így engem 1975. január 1-vel bevezényeltek Szegedre az Égő Aranyba (A régi híd lábnál lévő 20 emeletes épületben volt), osztályon felüli hely volt akkor. Megint összejöttem Lepény Pista bácsival, ott ő zongorázott. Akkora én már zeneileg annyit fejlődtem, hogy a modernebb zenéket szerettem volna játszani, ott viszont a világslágereket kérték. A vendéglátó vállalat nem igen szólt bele, hogy mit játszunk, csak meg volt, hogy egy órahosszában 45 percet kell játszani, 15 perc szünet. Voltak olyan főnökök, akik, ha elmúlt 1 perccel egész, már mutatták: ott álltak az ajtóban. Általában betartottuk ezt, hiszen ebből éltünk. Rengetek „link” zenész volt azonban, aki nem ment be zenélni. Akkor rohangáltak ide-oda az illetékesek, hogy találjanak valakit helyette. Voltak, akik nem tartottak lépést a fejlődéssel, nem tanultak új számokat. Nálunk az volt, ha megjelent egy új szám, akkor, jaj de jó, tanuljuk meg! Abban az időben máshogy szórakoztak az emberek, megvolt, hogy ki melyik szórakozóhelyre járt. Mikor eltelik egy bizonyos idő, és mindennap játszik az ember, akkor kialakul az emberben egy olyan érzés, hogy ezt még bele tudom tenni, mert ez jó. Kötelező gyakorlás volt, némelyik zenész viszont be sem ment gyakorolni, csak a régi, hagyományos dalokat ismerte. Minden öt évben volt OSZK vizsga. Nekem C kategóriám volt.

Ugyanekkor Havancsák Tibor (gitár) a szegedi Tisza Gyöngyében dolgozott az „öreg Mackóval”, aki nagyon ügyes zongorista volt, rajtuk kívül egy basszusgitárossal alkottak triót. Kérdezte a Tibor, hogy nem-e átmennék oda? Mondom: nem tudok átmenni, szerződésem van, ráadásul az Égő Arany a Hungária Hotelhez tartozott, a Tisza Gyöngye pedig a szegedi ÁFÉSZ-hez, teljesen ellenkező cég. Ennek ellenére elintézte, hogy szerződés közben átvettek, még kicsivel többet is kaptam. Rengetegen jártak a Tisza Gyöngyébe, hétvégén 400-500-an voltak. Kívül volt egy nagy terasz, sok rendezvény. Telt múlt az idő, egyre nagyobb gondot jelentett a Szegedre való átjárás.

1977 körül Vásárhelyen folytattam a zenélést, a Csillag presszóban kezdtem el játszani Nagy Sándorral (billentyűshangszer). A Csillag presszóban a hangos zene miatt mindig belénk kötöttek a tiszti bérházakban lakó katonák. Ekkor már jött be a „gebinezés”, adták ki a vendéglátóegységeket, éttermeket, kocsmákat a vállalkozóknak. Kovács Pista bácsi volt akkoriban a Hódtava étterem főnöke, egyszer lejött hozzánk a Csillag presszóba. A Hódtavában folytattuk a beszélgetést, aminek a lényege az volt, hogy áthívott minket oda zenélni, több pénzt ígért. Megbeszéltük Sanyival, és átmentünk a Hódtavába. Még egy főt vettünk magunk mellé: Vass Pistát, hogy meglegyen a trió. Akkor (1978-tól több ütemben) renoválás miatt be volt zárva a Fekete Sas, ott nem tudott játszani Pista. Szintén emiatt nagyon sok buli volt a Hódtavában, elkezdődött csütörtökön, és szombat hajnalban tudtunk hazamenni, de volt mikor még vasárnap délben is be kellett menni.

Ebben az időszakban játszottam a Vincze Gyuri vezette New Nevadában is (Vincze György billentyűshangszer, Takátsy Sándor basszusgitár, Laskai Zoltán gitár, „Dudus” ének). Szolnokra is eljártunk, mert Vincze Gyuri akkori feleségének az apja Szolnok mellett egy kutatóintézetnek volt a vezetője. Mi bent játszottunk Szolnokon, egymásután két nap.

Kezdetben mindig kölcsönkértem az ismerősöktől a dobot. Aztán vettem egy, akkor legújabb Tamát, nekem volt az első abban az időben Vásárhelyen. Aztán jöttek sorba a dobok. Nem akarok dicsekedni, de nekem volt mindig a legjobb dobfelszerelésem Vásárhelyen. Durván 20-21 dobom volt összesen, mindig variáltam, meg rendszeresen elkönyörögték, hogy adjam már el.

A Hódtavában nem jöttünk ki Nagy Sanyival, ezt megtudta Radnai Laci, aki Pista bácsi utóda volt a Hódtavában. Radnai – Nagy Pál Józsival közösen – 1979 körül kivette Újvároson a Cigánykocsmát. Hívott, hogy menjünk ki oda játszani. Ódzkodtunk tőle, de végül az akkor hozzánk csatlakozó Kiszin Pistával (billentyűshangszer) kimentünk, dupla pénzt kaptunk. Egy héten belül korlátot kellett csináltatni a pódium elé, mert beestek az emberek, annyian voltak, nekem leszakították az egyik felső tamot. Két felszolgáló is dolgozott abban a helyiségben. Nagyon jól kerestünk ott is.

1980-as évek – Mindig jött valami új (1983-1991)

Az 1983-84 körül kikerültünk Székkutasra, mivel Radnai Laci Nagy Lacival megpályázta az ottani Autóscsárdát. Még több lett a pénzünk. Délután 4-kor kellett kezdeni, vonattal mentünk ki Vásárhelyről Székkutasra, 10 óráig játszottunk. Aki zárt, az kocsival visszahozott minket Vásárhelyre. Nagyon jó volt, megszerettek bennünket a kutasiak.

Szintén az 1980-as években a szegedi Lila Akácban is játszottam, Vincze Gyurival. Soós Miklós volt az üzletvezető, aki akkortájt nehéz helyzetben volt, összetette a két kezét, hogy kimentettük, akkora forgalmat csináltunk neki.

Közben Labozár Tóni bácsi elcsalt lakodalmazni. A környékből szedte össze a zenészeket, orosháziak, vásárhelyiek játszottak a zenekarában: Labozár Antal (prímás, ének), Hegyes János (szaxofon), Kiszin István (billentyűshangszer), Bodrogi Károly (billentyűshangszer). A naptárba mindig írtuk, hogy hova kell mennünk, volt olyan év, hogy 48 lakodalmat játszottunk, majdnem minden szombatra esett egy. Annyira népszerűek voltunk, hogy egyik alkalommal már le voltunk foglalva egy szombati napra, erre mondja az örömapa, ha áttennék péntekre a lakodalmat elvállalnánk-e? Összenéztünk: jó. Két lakodalom egymás után, egy hétig ki voltunk borulva. Mert abban az időben kemény volt ám egy lakodalom, nem úgy, mint most, hogy bekapcsolják a számítógépet, és szól a gépzene. Ebbe belefáradtam egy idő után.

Rendezvény az Alföld étteremben, az 1980-as években. Balról jobbra: Budai Géza (billentyűshangszer, ének), Vass István (szaxofon, ének), Paku Péter (dob).

Forrás: Paku Péter

Sokat játszottam, rengetek helyen, hol ezzel, hol azzal. Például Hegedűs Endre bácsival kísértük az énekeseket, még Szolnokra is elmentünk. Emlékszem hatalmas hó volt, az egyik havernak volt egy nagy fekete Volgája, azzal vittük a szerelést is. A vásárhelyi katonazenekarban játszottam Hegyes Jancsival és Hegyes Gyurival. Ők testvérek voltak, Gyuri fél órával volt idősebb Jancsinál. Idősebb Hegyes György volt az édesapjuk, ő volt a karmester, majd az ifjabb Gyuri lett az utóda. Én úgy kerültem velük kapcsolatba, hogy Gyuri, Jancsi és Bodrogi Karcsi Labozár Tóni bácsival hakniztak.

Az 1980-as évek második felében megint váltottam. Átmentem Szentesre az újjáalakuló LVH zenekarba. Vettem egy nagyon jó dobfelszerelést, és vittem magammal a „kis” Balla Misit szólógitárosnak.

1990-es évek – Próbáltunk megújulni (1991-2001)

A rendszerváltás új lehetőségeket hozott. 1991-ben terveztem kimenni külföldre. Szalonzenekari felállásban játszottunk volna egy hajón. 6 hónapra, 3 millió forint lett volna a gázsi. Végül nem tudtam kimenni, mert akkor már több üzletünk megvolt. 1992 körül a vásárhelyi ÁFÉSZ-től megvettük a szegedi úton lévő Kopáncsi csárdát. Két „műfajt” is csináltam ekkor: a vendéglátást és a zenélést. A szegedi Hungáriában játszottam, főleg hétvégén, aztán reggel mentem Kopáncsra. Jött a személyzet, nyitottam ki az üzletet. Aztán mentem haza, és feküdtem le, délután keltem. Nagyon jó zenészekkel voltam együtt a szegedi Premier együttesben: Ács György (billentyűshangszer), dr. Nagy Péter (szólógitár), Árva Gábor (basszusgitár). Egyik alkalommal a recepció feletti területen 80 fős lakodalom volt. Akár mit játszottunk nem mozdultak, pedig mi minden műfajt megpróbáltunk. Azt tudtuk, hogy orvos házaspárról van szó, de akkor se lehetünk ennyire rosszak. Eljött az öt óra, oda jöttek fizetni, 6000 forint fejenként. Nagyon szépen köszönték, ők ezt szeretik. Végül 7000 forintot kaptunk, ezen felül – hosszúnyakú bort ittunk – a pincérektől még rendelt a zenekarnak két-két üveggel fejenként. Nem ittuk meg persze, le kellett hurcolkodnunk a nagyterembe. Ott szintén egy lakodalom volt, valami háromszáz valahány fős. Két zenekar játszott: egy cigányzenekar Kecskés Sanyi prímás vezetésével és mi. Egy órát ők játszottak, egyet mi. Ők kezdtek, addig mi megvacsoráztunk. A fenti felállásból már csak hárman voltunk. Közénk jött egy szaxofonos gyerek, aki itthon volt Németországból. Nagyobb volt a szaxofon, mint a gyerek, de nagyon ügyes volt. Négy mikrofon, mindenkinek egy-egy. A lakodalomban számtalan esetben az volt a baj, hogy amikor egy vagy két személy énekelt csak, nem jutott eszükbe a következő szám. Itt sorba mentünk négyen, én abbahagytam, a következő már tudta, hogy mivel kell folytatnia. A cigányzenekar játszott, nyomkodták az emberek a klarinétba, a hegedűbe a pénzt. Beerősítettünk nekik, nagyon jól hangoztak, szépen játszottak, csak ők nem énekeltek. Mondja az Ács Gyurka, ő volt a zenekarvezető: a romák elviszik a pénzt előlünk. Ránk került a sor. Mit játszunk? Mulatott mindenki. Tudod mit? Amit abbahagytak a cigányok: „Alacsony ház, füstös kémény”, azt játszották utoljára abban az órahosszában. Elkezdtem énekelni, sorba mentünk. Volt egy felszolgáló gyerek, aki akkor vendégként volt ott. Egy nagy pódium volt a zenekar előtt, oda leterített egy asztalterítőt. Körbe rakta piával, piros százast középre vágta: „ez a zenekaré”. Dobálták a pénzt, de volt abban minden. Letelt az egy órahossza, levette az italokat, összeszedte a terítőt, rám öntötte a pénzt. Összeszedtük… Ebben a két buliban egy jó autó árát kerestük meg (kb. 70.000 forintot fejenként). Na, de nyomtuk is ám! Volt egy felszolgáló, aki odafordult: „Peti álljatok már meg, a szállodaigazgató szólt, hogy meg kellene vacsorázni a vendégeknek!”

Kicsit irigyek is voltak rám a zenésztársak. Elment annak a híre, hogy ki, hogy keres, jó a mellékes. Volt olyan, hogy jöttek velem szemben a Lenin utcán, zakó volt rajtam. Mondja az egyik gyerek: „jaj, Peti vigyázz, ki ne essen az ötszázas a zsebedből!” Benyúltam, a belső zsebből kivettem, ami nálam volt pénz. Már csak azért is. „Á, nem, megvan mind.” Ezt csak azért csináltam, mert ők ilyenek voltak. Akkor is megvolt a harc, hogy ki kivel játszik. Én bárkivel szívesen játszottam. Úgy szedtük össze egymást, hogy valami formában kijöjjön a formáció. Annak nem lett volna értelme, ha marjuk egymást, nem szólunk egymáshoz, csak csináljuk.

1996-ban eladtuk a Kopáncsi csárdát. Ezt követően Hódmezővásárhelyen a Hódtava étteremet béreltük. Mi csináltuk ott utoljára a vendéglátást, 2001-ig. Furka Zoltán nagyon jó zongoristával, és Vass Pistával zenéltem együtt. Az 1990-es években a Fekete Sas zárva volt, így rengeteg buli (lakodalom, koncert) volt a Hódtavában.

Közös fotó. Kovács Kati, valamint Paku Péter és családja. Hódtava étterem, 1990-es évek vége.

Forrás: Paku Péter

Egy időben átjártunk Mindszentre, ahol a mostani Gyümi Vendéglő helyén volt egy szórakozóhely. Budai Géza (billentyűshangszer), Kisrigó (basszusgitár), Albert József (szaxofon), Laskai Zoltán (gitár) és én.

A 2000-es években Kishomokon a Popeye sörözőben szerveztem bulikat. Már májusban elkezdtük: zenéltünk, főztünk. Jöttek Vásárhelyről, Algyőről. Rengetegen voltak. Csináltam pódiumot, a kerthelyiségben nyomattuk. Többek között: Vári Lajos (basszusgitár), Radics Feri (ének, szájherfli), Krámli István „Pityesz” (dob, ének), Albert József (szaxofon).

Emlékek, néhány dobos pályatársról:

Burai Károly: Az édesapja is dobos volt. Mikor a Békében játszottam éjfélig volt nyitva az étterem. Utána átmentünk a Tiszavirágba. Néztem az idősebb Burait, aki nem volt egy nagy dobos, de sok mindent eltanultam tőle. Később a fia rátért a billentyűshangszerre.

Diviki Sándor: Az történt egyszer [1971], hogy én a Békében játszottam a szalonzenekarral, ugyanakkor a Lidó együttes az Ifjúsági Házban zenélt. Este hétkor kezdték, ötórai tea volt. Szünetben át jön Havancsák Tibor az IH-ból: „Peti szeretnék veled beszélni, gyere már át szünetben.” Mi még pont játszottunk. Szünet lett. Átmentem. Megkért, hogy mutassam már meg a Sanyinak, hogyan kell a duplázást csinálni.

Krámli István: Nagyon ügyes volt, sokat játszott Szegeden a Szeged Bárban, azzal egyidőben mikor én bent dolgoztam a Tiszagyöngyében. Vert mindenkit. Volt olyan, hogy szájharmonikázott és énekelt. Szólt, hogy gyere, ülj be a dobhoz. Így játszottam vele néhányszor. Kiélte magát az énekben, nem kellett a szájharmonika tartó.

Forró István: A Sportban játszott Vincze Gyurka és Forró Pista. Beugrottam megnézni őket. Akkoriban jött be a funky ritmus. Mondja Vincze: „De jó, hogy jöttél! Mutasd már meg a Pistának, hogy kell ezt a funky ritmust csinálni!”

Kalocsai Géza: Almási Istvánnal együtt játszottak a Molnár Dixielandben és HG Bandben. Volt egy eset, amikor a HG Band-nek szilveszteri bulit kellett volna játszani a Békében, de Kalocsai és Almási a Molnár Dixielandel a Kanári-szigeteken szerepeltek. Akkor nem is Molnár Dixieland néven működött a zenekar, hanem Szeged Dixieland néven futott, ugyanis Molnár Gyula zenekarvezető Nyugaton zenélt. Én és Vass Pista helyettesítettük őket. Akkor játszottam Sebestyén Zoltán „Csopekkel”, aki HG Band basszusgitárosa volt.

Befejezés

Egyszer összeszámoltam, hogy hány zenésszel játszottam életemben, Molnár Gyulától Máté Péterig, valami hetven valahány jött össze. Volt több tanítványom. Mostanra eladtam a szerelésemet, ne is hívjanak. Mert, ha hívnak, akkor benne van az emberben, hogy megy. Az is hozzájárult a befejezéshez, hogy elmentek azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam. Sokan, akik most zenésznek tartják magukat, nem is tudnak élő dobbal játszani. Sok olyan zenész van, akinek nincs ritmusérzéke. Volt olyan, hogy: „Ismered ezt a számot?” Kérdezi a gyerek. Úgy tudom, hogy bossa novában van. Elkezdi nekem mutogatni a szintetizátoron, hogy ilyen fajta bossa nova, olyan fajta. Persze azon rengeteg fajta ritmus van, változtatta össze vissza. A dobgép mellett én is doboltam. Piszok nehéz volt, mert úgy csinálta, ha valami pörgetés volt, akkor benyomnak egy gombot, ami pörgetett. Ha én pörgettem be oda, ahova kellett, akkor az automata már ment el. Szenvedjek én ezekkel? Megmaradt egy Amerikából hozott zsúr mikrofon, előtte is az volt, csak azt neki ajándékoztam Balla Iminek. Két-három zsinór van hozzá, meg egy mikrofonállvány, ennyi van. A dobseprűtől kezdve a különbőz fajta verőket, mindet odaadtam.