Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 11. rész
„Égy prímás vallomásai”
Zenészportrék IV.
Képes múltidézés Labozár Antallal (Tóni bácsival) Székkutas neves prímásával
Murgács Kálmán tanítványa
Én igöncsak kisgyerök, 10-11 éves körül vótam, amikor Murgács Kálmán (1893-1966) elé jártam, égy évfolyamot tűle tanultam 1946-ba’ Székkutason. Hát vótak ottan sokan, 20-an is jártak elébe, trombitán, nagybőgön, csellón, hegedűn. Űneki ez égy büntetés vót, hogy tizenvalahány évig itt vót Kutason, mer’ olyan nótákat írt, ami nem tetszett az államnak, és büntetésre léhelyözték 11 vagy hány évre Székkutasra [Murgács Kálmán 1947 és 1958 között élt Székkutason]. Ugyanakkor a legjobban benne vót az írásba’, mindönt ismert embörökrül itt nótát írt. Nem is azon a névön jelent mög itten, mint Murgács Kálmán, hanem mint Szabó Kálmán névön kezdött itt működni, csak aztán hamarosan kiderült, mán ugye, hogy írta a nótát, „mondjatok égy pár szót valakirül kocsmás vót-é, járt-é, szélsőséges vót, vagy bármi”. Mán írta, és akkor vót égy idősebb zenekar, a Tóth Pista bácsi zenekara, akik játszották, este mán möntek a kocsmába’ muzsikálni, mán benne vót a nóta. Sokakról írt nótát, Kutasról „ez a Kutas nem is falu, nem is város…” stb. Hát, az a helyzet, hogy úgy jártam én vele, hogy hamar kiderült, hogy neköm abszolút hallásom van, tehát ugyé kirakta a kottát, előttem léjátszotta, aztán én is játszottam, de nem a kottát néztem, hanem csak úgy valamit, de mán lejátszottam. Oszt ez így mönt égy párszor, de aztán nem is folytatta ezt tovább. Aztán vót ilyen gyűlés, kiderült, hogy anyám is ott vót, és mondta [Murgács Kálmán], hogy „ezer közül égy akad, akinek ilyen hallása van, mint neköm”. Ezt teljesen Murgácsnak köszönhetöm, onnant indultam el, az adta mög neköm, azt, hogy ezön az úton induljak, ezön ballagtam végig. [Murgács] Kálmán bácsi nagyon hírös embör vót, máig is játszák a nótáit, naponta löhet hallani, nem is égyet, többet is játszanak.
A fiatal Murgács Kálmán
(Forrás: Juhász-Nagy Péter Pereskutastól Székkutasig helytörténeti kézirat)
Vásárhelykutasi fúvós- és vonószenekar (1926-1944).
Balról ül: Tóth János (hegedű), Gulyás János (klarinét), Varsányi Imre (cimbalom),
Gulyás József (brácsa). Balról áll: Tóth István (prímás), Oláh Sándor (nagybőgő)
(Forrás: Juhász-Nagy Péter Pereskutastól Székkutasig helytörténeti kézirat)
Égymásra találás a hegedűvel, és az első zenekar
Vót a családunkba’ égy nagybátyám, az égy kicsit hegedült, oszt vót égy ilyen családi összegyüvetel. Régön akkor mulattak, danoltak az embörök, nagyapám világhírű citerás vót, én nem is hallottam azúta sé olyan gyönyörűn citerálni sönkit. Én olyan 4 éves löhettem, amikor vót ilyen buli, oszt ez a nagybácsi a hegedűt létötte az asztalra. Mikor szünet vót, akkor én csak odamöntem, és csak csodáltam, néztem azt a hegedűt, aztán égy kicsit muzsikált is. Akkor oszt úgy eldült bennem, hogy én hegedülni fogok. Akkor vótak még olyan nagyon jó cigányzenészök, Magyar Imre, Kódzé Antal, még a 1920-as, 1930-as évekbe vótak nagyon hírös, jó cigányok. Vót ilyen kis detektoros rádió, kicsit röcsögött, de hallgattuk, én mán akkor is oda ültem, oszt azt hallgattam, azt a gyönyörű muzsikát, életömbe ez möghatározott mindönt, neköm az lött a szent dolog. Aztán ehhön próbáltam összeszödni magam mellé olyanokat, akikkel én is aztán tudok ilyet csinálni, vagy ahhoz hasonlót. Így kezdődött neköm, hogy hamar mögtanultam annyira hegedülni, mikor 1955-be’ bevonultam katonának mán ott is zenekarba’ kerültem, a bajai posztógyárnak a zenekarába’, kultúrcsoport vót. Ketten vagy hárman, gyönge kis zenekar vót, de jó vót, táncoltak, ugráltak. 1957-be’ mán lészereltem, mer’ két évig vótam Baján katona. Mán itthon zenekarom lött 1958-ba’, úgyhogy kezdtük mán a bálakat muzsikálni, aztán lakodalmakat. Azt hiszöm négyen kezdtünk el muzsikálni, Labozár Antal, Huszár Jenő cimbalom, Pikali Miska (bőgő) a bátyja vót a jobb bőgős, kinn vót a Szovjetunióba’ is, de akkor az nem ért rá. Csemer Berci (brácsa). Úgy szólt, mint az arany. A cimbalmos olyan vót, hogy létakarták, és akkor ugyanúgy verte, a százasokat mög dobálták a tetejire. Vót ott harmónika, hegedű azt hiszöm kettő is vót, nagybőgő is vót, hárman-négyen vótunk. De hamarosan – énneköm ugye a fülem nagyon jónak számított – előkerítöttem a jó cigányokat. Mögtudták azt, hogy én közkedvelt vótam, mer’ én énekölni is kezdtem.
Labozár Antal prímás, 1964.
(Forrás: Labozár Antal)
Szüreti bál Sóshalmon, 1958.
Balról jobbra: Labozár Antal (hegedű), Huszár Jenő (cimbalom), Pikali Miska (nagybőgő), Csemer Berci (brácsa).
(Forrás: Labozár Antal)
„Vonópárbaj” a székkutasi kisvendéglőbe’
Kutason 1962-tül 1978-ig a kisvendéglőbe’ muzsikáltam, az munkahely vót. Azelőtt raktáros vótam ott mellette a gépállomáson. Három estét muzsikáltunk, de nappal dógoztam, este hatra möntem muzsikálni éjfélig. A végire annyira rám sokasodott, hogy hát mondom: nem bírom csinálni ezt a kettőt, így mán sok. Aszonta a főnök: „Aszongya itt maradsz-é muzsikálni, vagy maradsz raktárosnak?”, tehát döntenöm köllött. Hát akkor csak itt maradok muzsikálni. Vót ilyen áthelyözés, akkor így kerültem át az ÁFÉSZ-hon, és akkor onnat mán röndös munkahelynek számított, de nappal akkor is dógoztam, mer’ oda este hatra köllött mönni, hát vót, hogy alig értem be, mer’ közbe’ mög még disznókat is vágtam abba’ az időbe, nem is keveset. Vót, hogy disznóvágás után möntem muzsikálni, el vót ázva az ujjam, de azér’ möntem. Akkor jó cigányom vót, jó brácsos, jó bőgős, a cimbalmos az gyöngécske vót, de mindégy, mögéltünk. 1962-tül 1978-ig muzsikáltam a kocsmába’, itt Kutason. Tehát tiszta forrásbul úgymondom, ott nagyon sok nótát tanultam, vót égy olyan társaság, kocsma tele vót, azok az embörök még daloltak, fütyültek, tehát nem ilyen világ vót, mint most. Vót a kocsmába’ is olyan jó nótás embör, hogy különb vót sok mostani énekösnél, akik vannak a rádióba’, én mán csak olyan félválrul nézöm ezöket a mostaniakat, csak égyszerű parasztembörök, olyan jó nótásak, hihetetlen, én ott tanultam nagyon sok nótát. Na, és az asztaltársaságba’’ vót égy személy, aki nagyon nótás vót, de vótunk akkor hárman prímások is, én vótam a leggyöngébb úgymond, mer’ a cigány az csak más. A vonópárbajon mind a hárman muzsikáltunk, vót nagybőgő, cimbalom, brács, és ott vót a 3 prímás. Én vótam utoljára, muzsikáltam, de én elkezdtem énekölni. Azt mondta, akit jó nótásnak ismerem, aszongya: ez fog győzni, mer éneköl. Ez éngöm végig kísért az életömbe, mer mindég avval győztem, hogy éneköltem, mer a cigány aszongya, hogy ő muzsikál sokkal jobban, mint én, de aszongya „cigány ereggy innen, Labozár gyere té ide én hozzám, és mondjad!”. Elküldték, én szinte szégyöltem odamönni, mer’ nem tudtam úgy muzsikálni, de elmondtam, az köllött aztán, hogy én elmondjam. Én ezzel győztem, hogy aztán elkezdtem énekölni. 1960-as évek végin vagy az 1970-es évek elejin vót égy kis mikrofon, osztán, még akkor nem nagyon éneköltem csak néha. Azt mondták, té éneköljél, olyan jó mikor énekölsz. Még a pincérök, felszolgálók is. Akkor kezdtem el énekölni, elkezdtem a nóták szövegit mögtanulni. Ez a mai napig, végig kísérte az életömet. Éneköltem amikor vót nagyzenekarom is. Előre lé vótak foglalva az asztalok, amit övött, ivott fogyasztott azt fizette, nem vót ott belépő. Nem is köllött, tele vót mindig a kocsma, tömve. Ott is vót változás, vagy gitár vót, vagy zongorista, vagy cimbalmos. Labozár zenekar tagjai: Labozár Antal (prímás/ének), Virág Béla (kontrás), Varsányi Imre (cimbalom), Gulyás József (nagybőgő). Később Labozár Antal (prímás/ének), Prágai József (szaxofon/klarinét), Janovics István (orgona/ének), Hegyes János (szaxofon/fuvola), Szappanos László „Pipa” (dob) (Későbbiekben a Labozár zenekar tagjaiból, Fonay Tibor csatlakozásával alakult meg a Weekend zenekar, ami 1985 és 1989 között működött Hódmezővásárhelyen, forrás: Szappanos László).
Székkutas népház, 1960-as évek.
Balról jobbra Virág Béla, Varsányi Imre, Gulyás József, Labozár Antal.
(Forrás: Labozár Antal)
Székkutasi kisvendéglő, 1974-1976.
Balról jobbra: Horváth Dezső (segédprímás), Labozár Antal (prímás), cimbalmos háttérbe’ kitakarva, Gulyás József (nagybőgő), Sibi (becenév) Laci (brácsa).
(Forrás: Labozár Antal)
Ismert nótaénekösök a kisvendéglőbe’
És aztán gyüttek az énekösök Pestrül, nagyon jó énekösök, több mint 80 éneköst kísértem. Lászlai Imre, Szentendrei Klári, Győri Szabó Jóska, Erdélyi Mária, Vörös Sári, Horváth István, Janik Zsuzsa, Molnár Júlia a világot bejárta a Rajkó zenekarral, Kis Károly, Miklósi Jóska, Bodza Klári, Világhy Erzsi, Cserkúti Sándor, Ürmös Ilona, Máté Jolán, Nyíri Erzsébet, Bokor Jánost, mög, akik most szaladnak, ezöket is kísértem mán, nem is égyször. Az énekösöket kísérni tudtuk, mer’ aszonta a Solti Károly is, mög az ilyen nagyobbak is, hát, ha Tóniék ott vannak, akkor nem viszünk zenekart, mer’ az neki plusz költség lött vóna. Telefonon fölhívta a Soltiékat, hogy mit tetszenek kérni: vacsorát vagy italt. Mögmondták, hogy mit szeretnek önni, inni. Vót égy külön asztal, ott várta űket a kész mindön, ögyetök, igyatok, a kocsmáros olyan vót – möghallt mán szögény – eztet nagyon jól tudta csinálni. Vót égy este, amit nem felejtök el, míg élök. A Szalai Laci bácsit kísértük, vót itt nem is égyször, írt nótákat is. Oszt égyször égy olyan nótát kezdött el, hogy hát azt nem hallottam sosé, akkor lehet nyilván először énekelte ű is. Na, osztán, első versszaknál égy kicsit akadoztam, de a második versszaknál mán úgy mögmaradt a fülembe, hogy mán teljesen elkísértem. Aszongya a szünetbe, hogy hát aszongya annak ellenére, hogy fogalmad sé vót - a nótát tudta, hogy nem ismeröm - de elég jól elkísérted annak ellenére, hogy nem ismered. Ekkora dicsértöt, égy olyan embörtül, aki a világot bejárta mán, a Rajkókkal [Rajkó Zenekar] is, mög hát nagyon jó énekös vót.
Dedikálások a székkutasi kisvendéglőben megfordult előadóktól.
(Forrás: Labozár Antal)
„Szinte koma lött a Kiszin.” Béilleszködés a szocialista szórakoztató zeneiparba’
Elég gyakran vótam ilyen möghallgatáson. Neköm annyi vót, hogy Murgács Kálmán elkezdte, annál tanultam, az olyan nagy szám vót, hogy az neköm elég vót mindönhova. Ahogy muzsikáltam is, aszonták lakodalomba’ jó lösz. Vót hogy 10 tagú zsűri vót, Pestrül légyüt Vásárhelyre. Több möghallgatáson vótam, kaptunk égy igazolványt, bárhun ellöhetött helyözködni muzsikálni. Aki akart, vagy jónak találta elhíhatta vendéglőbe, vagy akárhova. Szegedön a Kiszin Miklós az vót a főnök [az Országos Szórakoztatózenei Központ szegedi kirendeltségének vezetője]. Hítták Pestre is, de nem mönt el, azt mondta nem hagyja itt Szegedöt. Én ű hozzá möntem, neköm szinte koma lött az öreg, mer, ha möntem mindig vittem égy kis itókát, azt nagyon szerette. Aszonta: „Labozár, maga még itt löszök, de möghagyom az utódomnak is, hogy maga muzsikálhat végig”, tehát jó koma löttem vele. Három vagy négy évenkint köllött vizsgázni, de fizetni köllött bizonyos tagdíjat havonta. Hát mögtöttük, ez azér’ vót, hogy jó, muzsikálhatok, de éngöm nem is háborgatnak ezzel kapcsolatosan tovább, de azóta sé. Lepény István a Kiszinnek a helyöttese vót, égyször vót is itt Kutason, légyüttek égy éccaka autóval möghallgatni éngömet. Aszonta ez a Lepény Pista bácsi, hogy nem gondolta, hogy ilyen jól muzsikál ez a Labozár. Most mán nem is köll fizetni sé, tavaly még fizettem a Lakatos Kálmán prímás Vásárhelyen, avval is vótam többször égyütt, ő is jó prímás. Jobban hegedül, mint én, de nem éneköl.
Székkutas kisvendéglő, 1970-es évek.
Balról jobbra: Labozár Antal (hegedű), Horváth Béla (cimbalom), Gulyás József (nagybőgő), Kis Albert László (hegedű).
(Forrás: Labozár Antal)
Székkutas kisvendéglő, 1970-es évek eleje.
Balról jobbra: Labozár Antal (hegedű), Kiszin Ignác (klarinét), Tóth Bálint (dob), Prágai József (szaxofon).
(Forrás: Labozár Antal)
Bekapcsolódás a hódmezővásárhelyi vendéglátó-zenei életbe
A Tisza szálló, Halászcsárda, Alföldi, Sas, Kistópart, mindenütt vót cigányzenekar, három, négy, öttagú. 1978-tul kerültem be a Mérleggyárba’, ott a Csemer Pista és Soós Ferenc (CseSó) zenekarba’, aztán a Soós zenekarral égy olyan 4-5 évet játszottam, de az is mind lakodalom vót, mer’ vót mindön hétön vagy lakodalom, vagy bál. Soós zenekar tagjai: Soós Ferenc (orgona/ének), Labozár Antal (prímás/ének), Prágai József (szaxofon/ének), Hegyes János (szakszofon/fuvola), Janovics István (orgona, ének), Szappanos László „Pipa” (dob) (Forrás: Szappanos László). Égy évfolyamot játszottam Vásárhelyön a Halászcsárdába’, de nem vót jó. Nagyon cigányos, begyünnek, oszt körbe elrontják a hangulatot, az nem vót jó, aztán ott is hagytam. Égy nyáron vótam ott így májustul augusztusig, azt hiszöm három hónapot. Ott hagytam a cigányokat. Na, de vót más baj is, mer’ műtötték a gerincömet, osztán égy évig táppénzön vótam. Mondtam a Radnainak, a vót a kocsmafőnök, nem tudom csinálni tovább, nem maradok itt. Még talán pár hónapig ott vótak a cigányok, de elkütték azokat is. Ű is abba’ vót biztos, ameddig én ott löszök összefogom űket. Na, mondom gyerünk csak a helyire, ide, mögsértődtek a cigányok. Nem bánom mondom, amíg itt vagytok itt köll muzsikálni az asztalnál. Evvel büszkélködjetök, hogy itt keresitök a 2 vagy 3 ezer forintot is fejenként. Majd mikor jó kedvet csinálsz, akkor az embör úgy is fizet neköd, vagy, ha odahív az asztalhon, akkor köll csak odamönni. Mög aztán sok vásárhelyivel kerültem ott össze, de a lakodalmak akkor is möntek, szaporodtak, hétvégén mindig vót. Mi mán sztárok vótunk Vásárhelyön, susáni, tarjáni, tabáni napokon nagy bulik vótak. A Halász Imrénénél évente legalább 8-10 bulink vót, de nagyok, mög szilveszter vagy 10 évön körösztül csináltuk, ottan rengetegen vótak, 250-300 személy. A városba’ több helyön vót szilveszter-est, de mán mind becsuktak éjfél, égy órakor, oszt ott mind gyütt volna, mán őrt köllött állítani kettőt, hármat is az ajtóba’, hogy mán nem férnek be. Ott vótunk másnap 9, 10 óráig. Akik abba’ az időbe jártak ottan azok nem felejtik el. Nem garasoskodott, ha belekerült neki is 3-4 millió forintba’, de mikor számolt, 40 ezer forintja maradt, aszongya akkor mán mögérte, nem fizetött rá. Vót vagy 20 szakácsnője, azok is hordták, szóval nagyon-nagyon mönt a játék, nagyon benne vótak, minket sodort az élet velük. Később a Rádió7-be’ rengeteg nótát kértek tüllünk, lemezök jelentek mög.
Hódmezővásárhely, Alföld szálló.
Balról jobbra: Paku Péter (dob), Labozár Antal (hegedű).
(Forrás: Labozár Antal)
Hódmezővásárhely, 1980-as évek.
Balról jobbra: Prágai József (klarinét), Németh István (dob), Labozár Antal (hegedű), Borsos Pali (orgona), Halasi Attila (ének).
(Forrás: Labozár Antal)
Kapcsolat az orosházi Hangulat együttessel
Aztán tovább mönve, a Hangulat zenekarral félig meddig összegyüttünk, onnant is a trombitás, szakszofonos, mög a dobos azok átkerültek énhozzám, úgy is vótunk vagy 5 évig. A nagyzenekar az vót a legjobb, mer’ ugyé vót 3 fúvos is, vót a klarinétos, trombitás, szakszofonos, az nagyon nagy erősség vót, orgonista, dob, mög hegedűs, szóval az erős, nagyon erős zenekar vót. Möghát rengeteget játszottunk, majd szétszaggattak bennünket, mindig möntünk. Most mán ük is szétestek, mer’ a Pali, az orgonista vót a legjobb, elkerült Aradra, új zenekart alakított, 10 tagú zenekart, mönnek, föllépnek, színész a felesége is, föllépnek igen gyakran. Mindönt csinálnak azok is, nagyon sok nótát éntüllem tanultak azok mönnek, mög hát gyünnek újabbak, amiket mögakarnak tanulni möghalllják ük is, ha magyar, ha nem, tehát tudnak csinálni mindönt.
A lakodalmak
Hogy hány lakodalomba’ muzsikáltam, azt nem tudom mögmondani, sokan kérdözték, de én nem írtam. De vót égy ismerős vőfélyöm, égy vásárhelyi, a Horváth Imre, nagyon hírös vót, ű írta, és 1300 valamennyi lakodalomba’ vót. Hát én sokkal többe vótam, mán azér is gondolom, mer’ én 10 évvel hamarabb kezdtem el muzsikálni, mint, ahogy ű a vőfélykedést elkezdte. Nagyon sok olyan lakodalom van, amire visszaemlékszök. Hát vót kevésbé jó, de azokat nem szoktam, nem töröm rajta a fejem. Viszont a jókra szívesen visszaemlékszök, mesélök is rúluk. Én végig muzsikáltam az életömet, hány lakodalomba’, azt nem tudom mögmondani, de sok. Játszottam lakodalmat a Molnár Dixieland Band-el, nagy parasztlakodalomba’ híttak, égy vagy két alkalommal vótam velük, de nagy lakodalom vót. Vótunk ilyen versenyön is, mög is nyertük a versenyt. Hat zenekar vót, és a közönségdíjat nyertük mög mi, vót égy jó énekösöm, annyira tudta hangolni a közönségöt, borzasztó jól énekölt, táncolt is közbe. A lakodalomba’ 50-en körül állták, ez úgy táncolt, hogy égyik sé tudott úgy táncolni, mint ű, oszt énekölt, mondta a mikrofonba’, szörnyű nagy bulikat csináltunk.
Székkutas kisvendéglő, lakodalom, 1970-es évek eleje.
Középen Labozár Antal prímás, a kép jobb szélén Gulyás József (nagybőgő).
(Forrás: Labozár Antal)
A nótagyűjtő
Ez határozta mög az egész életömet, mer’ nótákat gyűjtöttem, rengetegöt. Pár ezer nótát léírtam, de neköm elég vót, ha möghallottam a rádióba’, mán tudtam. A szöveggel baj vót, az sokkal nehezebb vót, de a dallamot égybül mögfogtam. Magnóra vöttem nagyon sokat, és akkor addig hallgattam – vót amelyiket tízször, mög húszszor – nem akartam volna mögérteni, mit mond. Vót, hogy mondom, gyere hallgasd mán mit mond, mer’ nem értöttem a szövegöt, sokat küzdöttem vele.
Almási Istvántól kaptam a „Nagy nótás könyvemet”, 2008. július 29-én ellenőriztem, akkor vót 2340 bele írva, itten mögálltam, azóta mán nem írtam bele. Van hallgatónóta, mög csárdás. Hallgató nóta a lassúbb, „Deres már a határ”. A csárdás: „Jegenyefán fészket rak a csóka.” Híre lett, hogy én itt nótázgatok, Cserkúti Sándortul sok nótát kaptam, dunántúli Csősz községbe’, tanárembör vót.
Lemezek Labozár Antal 75. születésnapjára.
(Forrás: Labozár Antal)
A megbecsülés jelei.
(Forrás: Labozár Antal)
Példaképek, pályatársak
Vótak mintaképeim, a Lakatos Sándor nagyon tetszött mindég, akkor vót több ilyen firmásabb, az öreg Magyar Imre, Járóka Sándor, a legkedvesebb neköm a Toki Horváth Gyula (1920-1971), az kinn maradt Németországba’, ott is hallt mög az egész zenekar, a németök szerették a magyar nótát. Amikor mi kinn vótunk, akkor is kérték, hogy „az a szép, az a szép”, azt muzsikáljuk. Mer’ ugyé jártak Magyarországon, oszt égy ilyen nagyon kedves hatvan éves szülinapja vót az égyik komának, ott vót nagyszülő, sokan vótak. De nem tudtak szólni, mondták neköm ott, körbe fogtak asszonyok is, embörök, hogy úgy csináltam, mint hogyha érteném, és akkor, amikor látták, hogy választ vártak, én mög mondom, hát nem tudok, ki köllöt mondanom, hogy én nem tudok, nem. Hát nagy baj vót, mer’ hát hun tanultam volna mög. Gyerökkoromba’ is hát nagyszülők neveltek, azokat nem hagyhattam ott, mer ugyé gyerökkorba’ kerültem oda, űk fölneveltek, szüleim azok tönkremöntek, apám odaveszött, hazagyütt, öt évig vót orosz fogságba’, anyám addig férjhöz mönt, család is lött. Szétbomlott a család, hárman vótunk testvérök. Én az égyik szülőhön, anyámnak a szüleihöz, nagymamájékhoz, éngöm azok neveltek. Bátyám mög apámnak a szüleinél, a húgom még mögvan.
A vásárhelyi cigányok között vót a Gaudi Tacsi János, a’ vót a legjobb. Vót 25 éves évfordulója a fönnálásának, a muzsikálásának. Előtte Szénási Guszti vót, de a Gaudi Tacsi Jásnos, az vót utána a legjobb. 25 évig muzsikált a Sasba, de hát 14-16 tagú zenekar vót. Én az 1950-es évekbe - akkor gyerök vótam még, akkor égyször tudom bemöntem, hát kószáltunk a Sasba össze-vissza, benéztem, de hát oda nem löhetött akárhogy bemönni, csak ruhába, tiszta, fekete-sötét ruhába. Nem tudom mán, hogy kerültem oda, csak az ajtón mikor belöl léptem… még azt is tudom mit muzsikált a János a nagyzenekarral. Nagyon szép vót, ahogy így ültek sorba tizenvalahányan vótak, nagyon jól szólt a zenekar. „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak”, azt muzsikálta János. De utána az is hamar möghalt, az is lémaradt.
Rácz Árpád, az is nagyon hírös vót Vásárhelyön, a Horváth gyerökök vótak. A Horváth Árpi, az vót a legjobb, miután ezök az öregebbek kimúltak. Avval is muzsikáltam, kikerült hozzám is Kutasra égy évig vagy tovább. Nagyon tudott muzsikálni, én nem tudtam úgy hírül sé, de nem énekölt, elküldték az asztaltul, elküdték a cigányt, éneköm kölött odamönni, előbb említöttem, űvele történt mög ez [a „vonópárbajon”].
Oláh Tóni vót a legtovább. Nem vót nagy prímás, de énekös prímás vót, odamönt énekölni az asztalhon, szépen énekölte, aszongya „a feleségöm mögengedte, hogy két deci konyakot mögihatok”. Vót olyan srác – mög van még talán most is – aki ott vót, és az mesélte neköm, ilyen vót. Népszerű is vót, velem is koma vót. Égyször vót is olyan, hogy abba’ hagyom, hogy is mondta: „Né csináld, tégöd szeretnek ott Kutason, abba’ né hagyd”. Aztán ű is kiesött, ű vót a legtovább.
Hódmezővásárhelyen az 1970-es 1980-as évek fordulóján.
Balról jobbra: Soós Ferenc (orgona/ének), Almási István (klarinét), Labozár Antal (hegedű).
(Forrás: Labozár Antal)
Hódmezővásárhelyen az 1970-es 1980-as évek fordulóján.
Balról jobbra: Szappanos László Pipa (dob), Almási István (szaxofon), Labozár Antal (hegedű), Soós Ferenc (orgona/ének), Horváth Imre (vőfély).
(Forrás: Labozár Antal)
Labozár zenekar.
Balról jobbra: Borsos Pali (harmonika), Labozár Antal (hegedű), Prágai József (szaxofon/klarinét), Szappanos László Pipa (dob).
(Forrás: Labozár Antal)
Kecskés Sándor és zenekarával
(Forrás: Labozár Antal)
Vidéki és határon túli muzsikálás
Vótam kin, Aradon, Bécsbe, Németországba’ is vótam kint. Az országnak szinte mindön pontján muzsikáltam mán, nagyon nagyon sok helyön: Debrecenbe, Pécsön, Egerbe, Sopronba’, Vásárhelynek mindön kocsmájába’. Hát, így telt az élet rajtam. Vótam kint Pécskán, nem is égyször, Aradon is lakodalmat. Mer’, hogy vót két-három román kollégám is, nagyon jó zenészök vótak. Pécska nagy cigányváros vót, sok cigány vót, régön-régön jó cigányok vótak. Égy olyan 200 fős lakodalomba’ vótam, akkor is vót három cigányom, mög másik 3-4 is gyütt, oszt nagy zenekar lött. Na oszt, kétszáz fős vacsora, eléneköltem „A pécskai cigánysoron nagy a sírás-rívás”, hát ez ottan szinte himnusznak számított, de ugye, hogy mán előtte kiahaltak a cigányok, ezt mán ott égy pár évtizede nem is hallotta sönki, ezt a nótát. Hát kérlek szépen, amikor elkezdtem énekölni, gondold el, lérakta a kanalat mindönki, olyan csönd lött, olyan síri csönd lött, az a kétszáz fő, hogy elérzékenyültem, valósággal majdnem elsírtam magam, éröztem, hogy rajtam van mindönki szöme, lesik a nótát, a számbul kilesik a nótát, és mögható vót, és hát óriási tapsot kaptam, mög mindön, pedig űk ezt ott mán nem énekölték. Ennek a folytatása az lött, mivel igön heves lakodalom vót, ez tartott majdnem három napig. Mer’ haza möntünk péntökön, mán akkor is muzsikáltunk, oszt szombaton délelőtt is, délután is, mög hát akkor vasárnap is még délig, oszt akkor mán úgyé harmadik nap vót vasárnap, de akkor még délelőtt 11 órakor kint vonatoztak az udvaron vagy 50-en, 60-an. Éngöm kikaptak a sorbul, és átvittek égy másik szobába, olyan 17 vagy 18 kis öregembör vót, azoknak kezdtem el muzsikálni. Kérték a nótát, hát mindön nótájukat szinte ismerem, sőt még a Rákóczy indulót is énekölték valamikor, űk fiatalkorukba’ kórus vót, és abba’ énekölték. Én hallottam égyször, nagyon szép szövege van, csodálatosan szép. Most mán nem tudnám, de elmuzsikáltam nekik. Föltűnt nekik, hát még a Rákóczy-indulót is tudom, hát muzsikálni tudtam. Kaptam annyi pénzt, ilyen lejt, mindön zsebömbe, mán azt sé tudtam hova rakjam. És mán olyan kűkemény vót a zseböm, hát most nem tudom, kiesik, hogyha még…, nem tudom tovább rakni. De nem is e vót a lényeg, hanem ezök a kis öregasszonyok, a feleségök. „Jó van apuskám, éneköljél csak, mulassatok”, így. Te azt a szeretetöt, hát azt nem felejtöm el az életömbe’ sé, az vót a csodálatos. Nagy piramist raktam ott a lejbül, na, mondom osszátok, én azt se tudom mi ez a pénz. Az a szeretet, ahogy látszott azon az öregökön, hát mán akkor is, mint most én vagyok, olyan öregök vótak, nincs azokból mán égy sé, mer van mán 20 éve.
Pécskán (Románia), 1970.
(Forrás: Labozár Antal)
Akkor Kisperegön is vótunk, az is tizenvalahány kilométerre van Pécskáhon, az is nagyon jó lakodalom vót. Valahogy úgy másnap mán kilenc óra fele összekerültem az öreg gazdával, amennyire öreg vót, de az vót a ház ura. Kérdözte, hogy milyen?, hát mondom, mostanába’ ilyen jó lakodalomba’ nem vótunk, de jó is vót. Hát, aszongya, „ezt akartam hallani”. Vót ilyen sok szép emléköm.
Kocsival möntünk, saját kocsival, ha éggyel nem fértünk, kettővel, utánfutóval möntünk. Ezt mindég mink oldottuk mög. Ez azér’ vót jó, így, ha vége vót, akkor pakoltunk, oszt gyerünk, de akkor várni, hogy na, majd hátha gyün az aki… az borzasztó. Nem, ott mikor vége vót, akkor pakoltunk osztán gyüttünk, azér vót jó, hogy magunk gyüttünk mög möntünk.
A Németországba’ járt zenekar tagjai: Labozár Tóni (hegedű), Janovics Pista (orgona, ének), Szappanos László „Pipa” (dob), Németh Jóska (ének), Fónay Tibi (basszusgitár).
Németországban
(Balról jobbra: Szappanos László (dob), Labozár Antal (prímás), Fónay Tibor (basszusgitár).
(Forrás: Labozár Antal)
Németországban
Balról jobbra: Német József (ének, cigánytánc), Német Józsefné (cigánytánc), Janovics István (orgona, ének),
Fónay Tibor (basszusgitár), Szappanos László (dob).
(Forrás: Labozár Antal)
Zenésztársak
Mikor milyet tudtam szörözni, mer’ vót olyan, hogy aztán csak zongorám lött, a cimbalom helyött, mer’ nem vót cimbalmos. Sőtt olyan is vót, Lászlai Laci gitáros, az is velem vót 2 évig, vagy 3 évig, mán nem is tudom. De jól is csinálta a gitárt, mer’ vót mellette a Csemer Berci nagyon jó brácsosom vót, a vót a legjobb, az mondta, hogy Tónikám nem lösz ilyen brácsosod többet, hát nem is lött, az biztos. Annak nem löhetött ám, „gyere aszonyga, muzsikáljunk!” Ki kölött ám feszösen állni, „prímás vagy té!” aszongya, „áll ki úgy, nem úgy összehúzni, a prímás az lögyön mindig olyan!”, löhetött tanulni tűlük. Aszongya, mi van, hova lött, nincs cimbalmosod? Mondom sajnos lélépött, mög akkor aztán mán abba’ is hagyta. Hát, asszongya az első szünetbe, te aszongya „ez a gitárosod jobb, mint a cimbalmosod vót”, ez mögtörtént. Na, akkor osztán mögnyugodtam én is, hogy na, hát akkor ez is löhetött. Elgyüttek Orosházárul, jártak ide sokan, mer’ itt olyan nótaestök vótak, rengeteg nép összegyütt.
Pap Endrével (billentyűs) is vótam égyütt, Földesi Laci (klarinét), Virág Pista (dob), Paku Peti (dob), Almási István (klarinét, tenorszaxofon), Tóth Bálint (dob), Kiszin Ignác (Nácinak hívta mindönki), Kisalbert László (brácsa), Horvát Béla (cimbalmos), Horváth Dezső (segédprímás).
3+2 stílus
A 3+2 égyüttessel is játszottunk égy lakodalmat. Azok nagyon jól jártak. Nagyon sok nótát innen kivittek [Magyarországrul a Vajdaságba’], ezöket átformálták, mögzenésítötték, égy kicsit másképp, ritmusilag, tehát zeneileg is más, más ütemöt, ritmust adtak nekik. És óriási, azok rengeteg pénzt összegyűjtöttek evvel, és még máig is van, akik visszanyúlnak, mintahogy mihozzánk is visszanyúlnak a nótákba’, ott is, azokhoz is nagyon sokan. És még most is sikerük van nekik, de az szerintem még most a fiataloknak is jobban tetszik, mint ez a mi fajta, régifajta muzsikánk, annak még mindig van jobb jelene, talán jövője is.
Székkutasi kisvendéglő, 1970-es évek.
Balról jobbra: Lászlai László (gitár), Gulyás József (nagybőgő), Labozár Antal (hegedű).
(Forrás: Labozár Antal)
A magyar nóta közönsége, helyzetének változása
Ez a nótázás ez a 1960-as, 1970-es évekbe még mönt, sőt az 1950-es évekbe, akkor mönt a legjobban, akkor még danoltak, nótáztak az embörök, tudtak sok jó nótát, én is ugyé hát úgy tanultam mög, így szoktam mondani, hogy tiszta forrásbul, a kocsmábul, mer azok tudtak jól énekölni, hát kocsmai bútordarabok, vagy, hogy is mondjam, vendégök, kocsmaiak, kocsmába’ járók. Azokba’ vót nagyon sok mulató, jó nótás embör. Hát aztán ez mönt a 1970-es évekbe, mán az 1980-as évekbe alig vót, aztán onnantól kezdve elfogyott, most mán sömmi sincs. Még van égy-két ilyen öreg, de hát nem sok van mán ebbe, elhaltak mán én körülöttem is mán mindönki, a mulatós embörök elfogytak. Most, hogy Kardoskúton vótunk, ott mind ilyenöket szödtek össze, olyan 150 személy, ilyen mulatós, régi embörök, vagyhát ha nem is annyira mulatós, de akik még ismerik ezöket a nótákat. Oszt azér’ köllöttem én ottan, hogy nagyon sok nótát elmondtam, amiket mán séhun nem is hallanak, mer’ nincs mán kocsma sé, sé ilyen hely, ahun még zenéshely van.
Sámsonon van két zenész, állítólag jók, én nem hallottam űket, csak így hallottam róluk, égy orgonista, mög szakszofonos a másik, de énekölnek is, vagy fölváltva, úgyhogy arra ott nem is köll másik zenész, ha azok nincsennek ott, akkor nem is köllenek, más nem köll sönki. Na de hát én nem is pályázok oda elmönni, de nem is hínnának éngöm, mer ez a fajta muzsika ez más, azok a fiatalok, akik a legújabb dógot is csinálják, ezt a mostani, hát ugyé mönnek ottan a többnyire nem is magyar számok, hanem isten tudja milyen számok, de ezök ismerik, játszák is. Így ennyit tudok rúluk, oda az van. Itten ez a kardoskúti ez pedig teljesen más, ez még a régi múltba’ gyökereznek ezök a fajta dolgok, zenék, nóták, dalok, ez a régi vágású embörök, ezök tudják még. Néha előszödik, itt ott előkaparásszák, de ennek nincs jövője, jelenje sé nagyon van, múltja van inkább, ennek nincs tovább, eddig vót, lééltük az életünket ebbe a formációba’, de ez tovább nem mén, elapadt, mint a vonatfüst, hogy itt az ütköző, mögállt, mer’ nincs tovább, nincs kinek, nincs rá igény, nincs rá szükség.
Márton-napi Rotary Est
Balról jobbra: Földesi László (klarinét), Pap Endre (billentyűs), Labozár Antal (prímás).
(Forrás: Labozár Antal, promenad.hu)
Sóshalmon a borpincenapon
Balról jobbra: Borsos Pali (orgona, ének), Labozár Antal (prímás).
(Forrás: Labozár Antal)
Jutott is, nem is
Nem gazdagottam mög a muzsikálásbul, mer’ kaptunk pénzt, de nem égy jelentős. A pénz az nagyon nagy úr, oszt nem nagyon szeretnek adni séhun sé. Itt az ÁFÉSZ-nál is olyan kicsi pénzt kaptunk. Hárman muzsikáltunk Kutason sokáig, de 120 forintot úgy kaptunk csak, három főre. Na, most mi azt mondtuk, hogy akkor osszuk el mink magunk közt négy fele, oszt akkor 30-30 Forintot kaptunk mindnyájan. De ez a mi saját pénzünkbül mönt ki, mer’ ezt mi fizettük ki, annyival kevesebbet kaptunk, csak 30-30 forintot kaptunk égy estére, mer’ hát kontrás nélkül nem löhet muzsikálni, négy személy köllött, osztán föláldoztuk az egészet, azér’ kevesebb pénzt kaptunk, de lagalább normális muzsikát tudjunk csinálni, de azt nem tódták mög, hogy na, akkor, ha mán négyen vagytok, akkor ennyit adtunk, nem, azt mink oldottunk mög. Az a része, amikor csak muzsikáltam az nem érte mög éggyáltalán, de hát a szenvedély, mög aztán égyre népszerűbbek löttünk, a hírnév az is tovább mönt, az maradt nekünk, de a zsebünk bizony sokszor üresen maradt, vagy, ha vót is sok pénzünk, abból nem löhetött möggazdagodni. Nagyon szeretni köllött azt a zenét ahhoz, hogy ott né hagyja az embör, hogy nem kínlódok vele, ennyiért nem érdemös. Még, ha sömmit sé kaptunk, akkor is elmöntünk, mer’ hát muzsikálni köll, löhetett muzsikálni, és ez vót a lényeg.
75 évesen a születésnapi tortával
(Forrás: Labozár Antal)
Guinnes-rekord Nagyszénáson, 2008.
(Forrás: Labozár Antal)
„Utolsó mohikán”
Én 1990-be möntem nyugdíjba, 1990-be mán csöndesödett [a magyar nóta népszerűsége], kezdtek elhalni a cigányok, mán most úgy 4-5 éve nem nagyon muzsikálok, de azér’ néha még elhívnak. Kardoskúton van égy orgonista, Jakabfi Zoli, vásárhelyi gyerök. Sokat égymaga is elmén, elég jól játszik, mög éneköl, de csak ezt a tánczenét, nótát nem. De mán most én annyit ragasztottam rá, hogy kimerök állni, oszt akkor égy kicsit segít, neköm, az mán jó, mer akkor tudom, hogy nem magam vagyok, mög a harmonikás, a Molnár Enci, a sóshalmi olvasókörnek az elnöke, így vótunk, és nagyon jó buli vót aszonták, nagyon jó vót, mög vótak elégödve velünk. El köll mondani, hogy ritkán van ilyen, de most azér’ csak elmöntünk. Égy nagyon jó csapat van ottan, 150 fő vót, Kocsis Péternek híjják ezt az embört, aki évente csinál ilyen összegyüvetelt, és akkor löhet önni, inni, danolgatni, ilyen csapat gyütt ott össze. Oda mög direkt ilyen idősek gyünnek, tehát a régi embörök, 60, 70, hát 80 mán nem sok van köztük, csak én, azt hiszöm a legöregebb vagyok. Ezökbe még van nóta, szeretik hallgatni. Még, ha adódik, esetleg oda elmék, máshova nem. Nem bírok mán, a kezeim el vannak lustulva, ugyé nem igön csinálom, a hangom sé olyan. A fiatalokat nagyon kevés van, aki éli ezt a nótát, a szívküldit hallgatom, mer ott is figyelöm melyik nótákat kik kérik. A magyar nóta annyira mellőzve van, minden más mén, a magyar nótából mén a legkevesebb, nyilván azér, hogy nincs rá igény, nem bűn ez, ez a világnak a változása, mög az életnek a sora. Hiába, az ár ellen hiába próbál úszni az embör, úgysé fog sikerülni, szél ellen nem löhet. Bele köll nyugodni, ez égy korszak vót, amibe én vótam, ez szinte lézárult. Utolsó mohikánnak mondhatom magam, mer’ ilyen mán nincs körülöttem, zenész nincs itt, ilyen, ez a régi fajta. Molnár Enci barátommal, hát ű is csak égy olyan égyszerű parsztgyerök, mint én vagyok, mög van ez az orgonista fiú, így hárman elmögyünk. Én nótát mondok, ű mög csinálja ezt a mostani [tánczenét]. Égymaga is vállal bulit elég sokat Vásárhelyön, itt-ott ilyen körökbe, akkor csak égyedül. Aztán jól énekli a tánczenéket, mög jól játszik is, kotta szerint ismeri. Hát én mög, ha köll nótázok, ha nem mög itt-ott segítök neki, vagy léülök, oszt hallgatom, mer’ ez mán így mén.
Harmonika klub társaságában Székkutason
(Forrás: Labozár Antal)
Kitüntetések Székkutas Község Önkormányzatától
(Forrás: Labozár Antal)
Ez égy kimerítő munka
Muzsikálhattunk, szerettük csinálni, én is szerettem mindég, de most mán nem bírom, most mán azér’ hagyom abba’, hogy nem bírom, elfogy a hangom is, levegőm is, felejtök rengetegöt. Nem meröm elkezdeni a másik nótát, mer’ a második versszakát nem tudom elkezdeni, oszt olyat nem löhet, hogy mögálltam, néznek rám, mint bornyú az új kapura. A közönség az észrevösz mindönt, oszt ott nem löhet, úgy köll kiállni, hogy mönjön, annak mönni köll, nincs az, hogy „eltévesztöttem gyerökök”, olyan van, hogy nem jut eszömbe. Vót mikor Vásárhelyön a Halászba’ is muzsikáltam, oszt vót, hogy lakodalom után is csak bemöntem még muzsikálni, oszt akkor égyször csak elakadt, mögállt a kezembe. „Mi van veled Tóni?” Várjál, elfelejtöttem mit csináltam. Ilyen is vót, hogy égyszerűen elfelejtöttem, hogy mit csináltam. Fárasztó, kimerítő munka ez a zenei munka nagyon, sok fele köll figyelni, a közönségöt figyelni köll, érözni, azt hogy mit játszak, né csak égy valamit kolompoljak, hanem ez operett, vagy keringő, tangó vagy csárdás vagy valami. Rá köll érözni, hogy na, ez jó, akkor olyasmit. Át löhet térni máshova, de azér’ legföbb, hogy körülbelül tudjuk azt, hogy na, mit játszunk, ez is fontos. A közönséggel a zenésznek úgy jó, ha jó kontaktusa van, nagy, erős kontaktusa van, mer’ az másképp nem mögy. Möglátom, hogy ha danol, danolászik, vagy jár a lába az asztal alatt, na, az érzi, hogy muzsika van, oszt élvezi. Olyan is vót, ugyé mögyünk az asztalokhoz lakodalomba’, osztán ennek is annak is a nótáját elmuzsikálni. Vót amikor odaértünk valamelyikhöz „neköm nincs nótám…” jól van hagyjuk itt, menjünk tovább, ilyen vót, nem könnyű ez, nem könnyű kenyérkereset.
Labozár Antal 2012-ben megjelent verseskötete
Labozár Antal prímás
(Forrás: Labozár Antal)