Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 8. rész

„Hol tanuljon a tánczenész?”

Adalékok a populáris zene helyzetéről a kora Kádár-korban a hódmezővásárhelyi könnyűzenész-képzés tükrében

Egy igen részletes vita bontakozott ki a szórakoztató zenészek képzéséről/képzettségéről a Csongrád Megyei Hírlap 1960. októberi és novemberi hasábjain. A vita a kora Kádár-kor populáris zenéhez való viszonyulásának megismeréséhez ad némi adalékot. Hódmezővásárhelyi szempontból azért érdekes a cikksorozat, mert a városban évtizedekig tevékenykedő Steiner Béla vált a vitát indító újságíró vitapartnerévé. Írásomban felidézek korábbi cikkeket is, amelyek a zenei képzés 1950-es években tapasztalható vásárhelyi viszonyaiba nyújtanak betekintést. Szóba kerül az Országos Szórakoztatózenei Központ (továbbiakban OSZK), amely a rendszer szemszögéből egyfajta „megoldást” jelentett a populáris zene ezen szegletének hatékony felügyeletére.
Tehát 1960. október 25-én Papp Zoltán újságíró a lap „Időszerű jegyzetek” rovatában tette fel a kérdést: „Hol tanuljon a tánczenész?” Az írásokból kiderül, hogy Papp kérdésfelvetése elsősorban a vendéglátószektorban működő zenészekre vonatkozik. A populáris zenével való érintkezés fő színterei ekkoriban a vendéglátóhelyek (éttermek, teraszok, presszók) voltak. Mai értelemben vett könnyűzenei koncertek nem léteztek még, a zene hanghordozókon való „birtoklásának” is sokkal korlátozottabbak voltak a lehetőségei. A zene élőben való befogadása meghatározó volt, emellett még a rádió tudott fontos forrása lenni a zenehallgatásnak. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a populáris zenéhez szorosan kapcsolódtak a táncok, zene és tánc feltételezték egymást.
Papp Zoltán 1960-ig dolgozott a Csongrád Megyei Hírlapnál, megelőzően - 1955-től - annak elődjénél, a Viharsaroknál. Ez idő alatt számos kulturális témájú cikket közölt. Mivel a problémát felvető újságírói kérdések a zeneiskolákat teszik meg egyik felelősként a kifogásolható produkciókat előadó zenészek tevékenysége miatt, Steiner Béla zenepedagógus, a hódmezővásárhelyi zeneiskola akkori igazgatója reagált az észrevételekre. Steiner 1947 és 1951 között tanárképzőt végzett, majd 1952-től a Zeneakadémia szegedi tagozatán tanult tovább. Az 1950-es évek közepén a megyei népművelési osztály előadója is volt, 1959 és 1963 között töltötte be a zeneiskola igazgatói tisztét (parlando.hu). A vitában szereplők nagyjából egyidősek, Steiner 1927-ben, Papp 1931-ben született, 1960-ban előbbi 33, utóbbi 29 éves volt.

Az 1960. október 25., a vitaindító cikk. (Csongrád Megyei Hírlap, 1960. október 25.)

A vitaindító cikket Papp Zoltán azzal kezdi, hogy megállapítja, milyen fontos szerepet tölt be az átlagember életében a vendéglátóhelyen, zenehallgatással (is) eltöltött idő. Kiemeli, hogy a szórakoztató zene (ami Papp olvasatában a „tánc- és népi muzsikát” jelenti) „uralja a tömegeket”, olyasvalami, ami nélkül nehéz lenne elképzelni az életünket. Tehát megállapítható, hogy a szórakoztató zene a szabadidő eltöltésének meghatározó elemét képezi.

„Csongrád megyében is sok tízezer ember látogatja a szórakozóhelyeket, keresi a munka utáni felüdülést, megissza a maga fröccsét, vagy sörét, táncol egyet, vagy hallgatja a zenét. Igen, a zene: a szórakoztató zene – a tánc- és a népi muzsika – komoly tömegeket ural és épp oly nehéz lenne elképzelni nélküle életünket, mint például újság, rádió, mozi vagy cigaretta nélkül.”

Ezt követően az újságíró olyan problémákat kezd sorba venni, ami szerinte gyakran okoz bosszúságot a szórakozóhelyeket látogató vendégeknek: „rosszul, hamisan játszik a zenekar”; „eltorzítja a dallamot”; „hibádzik a ritmus”; „összeszokottság hiánya”. A felsoroltak okát pedig a zenészek szakképzetlenségében látja, amit úgy lehetne orvosolni, ha a zenészek megtanulnák a kottaolvasást, valamint „ízlésesen, magas színvonalon interpretálni a tánc- és népi muzsikát.”
Itt Papp hivatkozik a készülő iskolareformhoz, ami szerinte egy lehetőség a zeneoktatás átalakítására. Úgy véli, a tömegszükségletté vált szórakoztató zenével a zeneiskolai tanterv nem számol, emiatt alkalmatlan a könnyű zenét játszók felkészítésére. Felveti, hogy a tánczenekarok felállásában gyakori szaxofonon, pisztonon vagy harmonikán nem lehet a zeneiskolában tanulni. Majd így folytatja: „Hogyan lehetsz így szakképzett zenész? Úgy, hogy elmész a „maszekhoz”, aki megtanít téged jó pénzért harmonikázni. S hogy mennyire tanulsz meg? Az más lapra tartozik.”
A cikk utolsó gondolatmenetében Papp a „könnyűzenei felfogás” fogalmát használja. Ez a felfogás eltér a komolyzene világától, és tanítani szükséges ahhoz, hogy a tánczenei dalokat „szépen, ízlésesen, sőt – horribile dictu! – művészin” lehessen játszani.
Papp példaként a tánczenei dalokra a Ciao, ciao Bambin-át említi. A melódia eredetileg az olasz Domenico Modugno dala 1959-ből. Magyarországon Hollós Ilona táncdalénekesnő is elénekelte, Vándor Kálmán szövegével (a 1980-as években az újabb hazai olasz könnyűzenei reneszánsz idején Komár László énekelte, szintén Vándor szövegével). A dal a vita idején válhatott ismerté, valószínűleg ezért említi példaként az újságíró. Az is tény, hogy a korszakban népszerűek voltak itthon az olasz táncdalok, többek között magyar énekesek előadásában.

A Ciao, ciao Bambina Hollós Ilona előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=ZD6xqwcOA8o

1960. november 04., „Aki akar, az tanulhat – még a tánczenész is” (Steiner Béla válasza) (Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 04., 4. p.)

A Steiner Béla reakciójában egyrészt igazat ad Papp azon állításának, hogy a vendéglátóipari zenészek képzettsége nem kielégítő. A zeneiskolák felelősségét, szerepét a majdani könnyűzenészek képzésében viszont máshogy látja. Steiner szerint a hiányosságok nem új keletűek, egyik okként azt jelöli meg, hogy a szórakoztató zenében tevékenykedők eredendően nem erre a pályára készültek. Miután mégis zenésznek álltak, megelégedtek azzal a hiányos tudással, ami a felkészültségükből fakadt. „Sajnos ezen a területen működő zenészek nagy része csak eddig jutott: meg tud szólaltatni több-kevesebb dalt, táncszámot, s ez aztán az üdvösséghez elegendő. A vizsgáztatások alkalmával derült ki, hogy ezek a zenészek hangszertechnika, elméleti felkészülés, zenei ízlés és igényesség kérdésében messze elmaradtak a nem is oly túl szigorú és magas követelményektől. Ugyanakkor, ha a bizottság nem a legjobb kategóriát adta meg, megsértődtek, hogy tudásuk nem nyert kellő méltánylást.”
Steiner azzal fojtatja, hogy a „bajok gyökere”, hogy a zenészek „önteltek” és „nem szeretnek, nem akarnak tanulni.” Ezeket a jellemzőket összefüggésbe hozza azzal, hogy a legtöbb muzsikusnak nincs érettségije, legtöbbjük 4-6 elemivel, polgárival vagy be nem fejezett általános iskolával rendelkezik.
Az iskolareform kapcsán Steiner Béla úgy vélekedik, hogy az átalakítás fókuszában a közismereti iskolák állnak, mert ezek megfelelő működése döntő „a szocialista társadalom felépítése szempontjából.” Kicsit ellentmondásos ezt egy zenepedagógustól hallani. Viszont megjegyzi azt is, „hogy a zenei szakemberek között vita folyik a zeneoktatás szervezeti reformjáról, mely (…) a kor követelményeinek megfelelőn megnyugtatóan foglalná keretbe az egész zeneoktatást.”
Azt viszont kijelenti, hogy a zeneiskola „soha nem fogja figyelembe venni”, „hogy a tanulók a komoly muzsika mellett a könnyű szórakoztató zenére áhítoznak”. Véleménye szerint „a zeneoktatásnak nem az a feladata, hogy úgynevezett komoly, vagy könnyű zenét tanítson. A feladat az, hogy növendékeinek arra alkalmas speciális „jó” zenén neveljük a hangszer teljes „birtokosává”, miközben zenei látókörét, igényét, ízlését szüntelenül fejlesztjük.” Mondandójának megerősítéséül említi, hogy az ismert tánczenész Holéczy (dr. Holéczy Ákos) is a művészi zene művelőjéből lett tánczenész, sőt, ez az előképzettség tette lehetővé, hogy magas szinten adja elő a szórakoztató zeneszámokat. Itt érdemes megemlíteni, hogy Holéczy fia, Holéczy Ákos az általa játszani szeretett jazz hazai korlátozása miatt disszidált Svájcba, majd a bázeli Zeneakadémián szerzett 1977-ben tanári diplomát, szaxofon tanszakon (!) (Wikipédia.org).
Arra a felvetésre, hogy miért nem lehet a zeneiskolában szaxofonon, pisztonon, vagy harmonikán tanulni, Steiner úgy érvelt, hogy trombitán és klarinéton lehet, ami „kitűnő előiskolát biztosít” azoknak, akik előbbi hangszereken szeretnének megtanulni játszani.
A cikk utolsó gondolatmenetében Steiner elismeri, hogy a szórakoztató zene tanulásának/tanításának is teret kell engedni: „El kell ismerni mint jogos igényt arra, hogy egy zenei pályára alkalmas növendék, ha technika, elmélet és ízlés kérdésében elérte a kívánt fokot, kapjon tanulási lehetőséget a szórakoztató zene irányába is. Azonban nem konkrét dalokat (mint a Papp által emlegetett Csau, csau bambinát [Ciao, ciao Bambinát]) kell tanítani, hanem „stílust”, ami „elméleti, gyakorlati, ízlésbeli elemekből” áll. „Ennek birtokában a minden igényt kielégítő szórakoztató zene ideálja megvalósul. Más út nincs! S aki úgy gondolja, hogy van, az egész életében csak commerce zenész lesz, nem több és nem kevesebb, mint akiket a cikk elmarasztal.”

1960. november 06., „Még egyszer a zenészképzésről” (Papp Zoltán viszontválasza) (Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 06., 7. p.)

Viszontválaszában Papp Zoltán összegzi a Steiner Béla által leírtakat, majd két fogalmat ragad ki. Az első a vitaindító cikkben az általa használt „könnyűzenei felfogás”, a másik pedig a Steiner által kifejtett „stílus”. Véleményem szerint Papp egy olyan felfogás igényével állt elő, amely támpontot jelenthetett volna a gyorsan változó, sokszínű, a közönséggel gazdag interakcióban működő könnyűzene alakításában, ami teljes egészében „leírhatóvá” tette volna a könnyűzenét. Azonban pont a könnyűzene jellegéből adódóan, ami magában hordozza a rögtönzés, a spontaneitás, a kreativitás eszközeit az egysíkú „könnyűzenei felfogás” megalkotása nem lehetséges. A Steiner által használt „stílus” fogalom a vitában nem konkrét zenei stílus(oka)t jelent, hanem előadói stílust, aminek összetevője a zeneelméleti, gyakorlati és ízlésbeli tudás. Steiner megállapításai, amelyek a zeneoktatás tekintetében nyilvánvalóan gyakorlati tapasztalatokon is nyugszanak, rugalmasabb hozzáállást mutatnak a könnyűzenészek képzését illetően. Megoldást azonban ő, ill. az általa képviselt intézményrendszer sem tudott adni arra, hogy a zeneiskola képzési jellege miként tudta volna befogadni - a fentebb már részletezett - sajátos jellemzőkkel bíró könnyűzenei műfajt.
A viszontválasz következő részében Papp az oktatott hangszerek kérdését feszegeti tovább. „Mi indokolja elvileg és szakmailag, hogy egy zeneiskolában ne legyen piszton-, vagy szaxofon tanszak? Ezek a hangszerek nem illenek bele a zeneoktatás profiljába? Nem elterjedtek és közkedveltek? (…) Nem csak valamiféle tantervi, vagy felfogásbeli merevséggel és akadékoskodó akadémizmussal állunk itt szemben?”
Tovább folytatva eszmefuttatását az újságíró markáns véleményt fogalmaz meg: „a könnyűzenész-utánpótlás biztosítására egyedül a jól szervezett állami zeneiskola-hálózat hivatott – hisz zenészeket a zeneiskolában kell képezni és nem másutt. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell állapítani azt, hogy ez a zeneiskolai hálózat jelenlegi formájában nem alkalmas ennek a feladatnak a megoldására (…) s ezért az iskolareform során bizonyos tantervi, felépítettségbeni, célkitűzésbeli változtatásokkal, bővítésekkel ezt az iskolát alkalmassá kell tennünk az új feladat megoldására is”.
A cikk utolsó előtti bekezdésében Papp részletkérdésként állapítja meg, hogy a könnyűzenész-képzés során a Beethoven-műből (klasszikus zene) kiindulva válik azzá, aki ízlésesen tudja játszani a Ciao, ciao Bambinát, vagy a sorrend megfordítható.
Figyelemre méltó Papp utolsó megjegyzése is a cikk végén: „A „könnyű” zene védelme és elismertetése sohasem jelent támadást a „komoly” zene ellen. S az csak nyilvánvaló, hogy – zeneiskolai vonatkozásban is – a „komoly” zene hadállásainak (!), tradícióinak, rangjának és jelentőségének védelme és elismertetése sem jelenthet támadást a „könnyű zene” ellen.”
Papp Zoltán viszontválaszában az vád is elhangzik, hogy „felfogásbeli merevség”, „akadékoskodó akadémizmus” a zeneiskola részéről, hogy bizonyos hangszereken nem folyik oktatás. Egy tíz évvel későbbi, 1971-es vizsgálat (Bácskai Erika, Manchin Róbert, Sági Mária, Vitányi Iván, „Az ének-zenei iskolák hatása”, Valóság 5 (1971), 72-80 p.), amely a zeneiskolák ízlésnevelő hatását vizsgálta, hasonló következtetésre jutott. Ignácz Ádám elemzésében az alábbiak szerint közli a vizsgálat megállapítását:

„(…) a zeneiskolák olyasfajta ízlésre próbálnak nevelni, ami elsősorban a vezető értelmiségiek egy szűk körének a sajátja, és annak ellenére sem nyitnak bizonyos zenei jelenségek – a közhasználatú és szórakoztató zenék különböző típusai – irányába, hogy azokat a társadalom (és benne az értelmiségiek) széles rétegei kedvelik és keresik.” (Ignácz 2020, 198. p.)

A zeneiskolák már 1950-es években a művészi zene (komolyzene) oktatása, népszerűsítése mellett határozták meg céljaikat. Ezt fejezi ki Török Imrének a vásárhelyi zeneiskola kapcsán 1956-ban leírt szavai:

„Három irányban nevelünk: jobb, értékesebb, lelki életükben gazdagabb embereket a társadalom számára, hírneves művészeket népünknek és hangversenyközönséget művészeinknek.”
(A vásárhelyi zeneiskoláról. Viharsarok 1956. augusztus. 30. 2. p.)

Török Imre volt az 1953-ban létrejött hódmezővásárhelyi Állami Zeneiskola első igazgatója, 1959-ig, őt követte Steiner Béla (peczelyvasarhely.hu).

Papp Zoltán megfogalmazásai gyakran idézik az 1950-es évek háborús retorikáját „a „komoly” zene hadállásainak” vagy „támadást a „könnyű zene” ellen” kifejezések használatával. Nem véletlen, hogy a sztálini időkhöz köthető retorika bizonyos elmei átmentésre kerültek/kerülhettek a Kádár-korszakba is.

1960. november 20., „Nyugodtabban és meggondoltabban a zenészképzésről” (Steiner Béla viszontválasza) (Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 20, 6. p.)

A cikksorozatot záró írásban újra Steiner Béla reagál Papp Zoltán véleményére. Steiner úgy fogalmaz, hogy Pappnak, mint újságírónak, és mint „szórakozni vágyó magánembernek” általában igaza van, viszont a zeneoktatás szakmai körülményeire tett megjegyzései már helytelenek.
A könnyűzenei igények figyelembevételéhez az irodalomoktatás területéről hoz egy példát: „Az irodalom tanára egyik iskolában sem engedhetné meg magának azt a luxust, hogy a tanulók igényére hivatkozva, bizonyos könnyű és kétes irodalmi értékű, nem éppen célravezető irományokon tanítsa az irodalmat.” Majd ezt a kérdést másfelől megközelítve, felteszi: „valójában létezik-e ez az igény?” „Nem valami hamis igénnyel állunk szemben; olyannal, amely 14 éves korig (zömmel eddig oktat a zeneiskola) az életkori sajátosságoknak megfelelően „igény” nem is lehet? Legfeljebb a papa vagy a mama igénye egy névnap vagy pick-nick alkalmából.”
A zárócikkben már Steiner is a „könnyűzenei felfogás” kifejezést említi, amikor arról beszél, hogy a „zeneiskola szintúgy, mint az általános iskola, nem rögzíthet speciális irányba. (…) A könnyűzenei felfogás tanítása – miután ez már speciális és differenciált kérdés – csak felsőbb fokon lehetséges (…)”. A fogalomhasználat kapcsán elképzelhetőnek tartja, hogy az általa használt „stílus” és a Papp által emlegetett „könnyűzenei felfogás” számukra ugyanazt jelenti, azonban a laikusok, de a szórakoztató zenészek is nem ebben az értelemben gondolkodnak róla. Erre vonatkozóan, és a zenészek számára indított tanfolyamok tanulságául említ egy esetet Steiner: „Az egyik tanfolyamon, ahol összhangzattant, formatant, stíluskategóriákat; sőt zenei alapismereteket (mert még ilyenre is bőven van szükség) kellett volna tanítani; a második órára a tagok már el sem jöttek; mondván: mi az aktuális slágereket akarjuk megtanulni, mert a vendég tőlünk ezt kívánja, nem pedig az összhangzattant.”
Újra megerősíti, hogy a tanított hangszerek körének kiválasztása szakmai (zenepedagógiai) kérdés, és nem a növendékek döntése.
A vendéglátóipari szektorban működő zenészek kvalitásával kapcsolatos probléma megoldását Steiner abban látja, hogy „az a jelenleg működő zenész, aki nem tart lépést az iránta támasztott követelményekkel, önmagát teszi lehetetlenné.” Steiner fejlődést is tapasztal az 1950-es évek elejéhez képest. „Nem érdektelen azt sem megemlíteni, hogy még 5 évvel ezelőtt a megyében több mint 200 zenész szeretett volna a vendéglátóiparban elhelyezkedni. Ma már ezeknek nagyrésze belátta, hogy nem tud lépést tartani a követelményekkel és másutt kell keresnie a boldogulást. Így teremtődött meg az az egészséges szelekció, amely a viszonylag képzett zenészek számára megélhetési feltételeket teremt. A működési engedélyek és kategóriák újabb felülvizsgálata a következő lépcső, mely a korábbiakhoz képest magasabb követelményeivel sarkallja még a legjobbakat is a tanulásra. Közben Szegeden, Csongrádon, Hódmezővásárhelyen lehetőség nyílik tanfolyamok keretében a továbbtanulásra.”
Itt is felfedezhető némi ellentmondás, mivel ködbe vész az, hogy minek is köszönhető a Steiner által tapasztalható javulás. Az látható, hogy az zenészeket oktató intézményrendszer, a tanfolyamok nem voltak hatékonyak a könnyűzenei réteg képzésében. Kik és milyen követelményeket támasztottak? Ezek a követelmények mennyiben tükrözték a hallgatóság igényeit? A zeneoktatás nem vette figyelembe a (nemzetközi) könnyűzenei trendek alakulását, ebben (is) legfeljebb a Szovjetunió jöhetett számításba, mint minta, de a populáris zene terén ez nem sokat segített a magyar színtér helyzetén, sőt. Bár Papp Zoltán leszögezi a vitaindító cikkben, hogy a szórakoztató zene milyen fontos szerepet tölt be az emberek életében, 1960-ban a vasfüggönytől keletre még csak a küszöbhöz közelít az a könnyűzenei forradalom, amely a beatkorszakhoz és az „ifjúsági problémához” vezet. Ezért mondhatja Steiner, hogy a könnyűzenei igény nem más, mint a felnőttek igénye egy pikniken vagy más alkalmon.

A vita torz képet ad a témáról, mivel több fontos szereplőt nem szólaltat meg. Jó lenne tudni, milyen véleményt fogalmaztak meg ekkor maguk a zenészek? Eltérő motivációi lehettek a különböző vendéglátóipari egységek vezetőinek (pl. bevétel). Nyilvánvalóan a közönség véleményét sem egy ember tükrözi jól. Ezek hiányában a kérdésnek csak egy elszigetelt körét lehet feltárni. Feltehetően nem is volt célja a sajtónak egy szélesebb dimenzióban tárgyalni a jelenséget. A Kádár-kor sajtója is ódzkodott az objektív, tárgyilagos feltárástól, ugyanis az elég hamar a saját felelősségére, ellentmondásaira mutatott volna rá.

Ha már szóba kerültek az 1950-es évek, néhány cikk felhasználásával – a témánknál maradva - visszakanyarodunk ezekbe az évekbe. Milyen nyomait találjuk a zenészek képzésének a vásárhelyi sajtóban?

A Viharsarok 1955. május 19-i számában, a kulturális hírek között a Megyei Tanács népművelési osztálya tudatta a nép- és tánczenészekkel, hogy az ideiglenes működési engedélyeik hamarosan lejárnak. Ezen engedélyek kiadása a népművelési miniszter jogkörébe tartozott. Az engedélyek meghosszabbítása miatt a városi vagy járási népművelési előadót kellett felkeresni. Szintén a nép- és tánczenészek vizsgájáról ad hírt a Viharsarok 1955. november 11-i száma. A rövid beszámoló alapján a megyében a zenészek a saját járásuk központjában vizsgázhattak, így Hódmezővásárhelyen is tartottak vizsgákat.
1956-ban zenei továbbképző tanfolyamot indítottak Hódmezővásárhelyen. Ez egyike lehetett azoknak a tanfolyamoknak, amikről Steiner Béla keserű tapasztalatokkal számolt be.

„A zenei élet fejlődésében nagy jelentőségű volt a hivatásos zenészek múlt évi szakmai felülvizsgálata. Megvalósult tehát, az, hogy a zenészek képességüknek és képzettségüknek megfelelően működhetnek. A Vásárhelyi Városi Tanács VB népművelési csoportja működési engedélyt nyert zenészeinek részére biztosítani kívánja a további fejlődés lehetőségét, s ezért szakmai tanfolyamot indít az Állami Zeneiskolában. A továbbképzésben részt vehet minden dolgozó, aki, mint hivatásos zenészként szándékozik szórakozóhelyeken, táncmulatságokon közreműködni. Az ideiglenes működési engedéllyel rendelkező hivatásos zenészeknek a tanfolyamon való részvétel kötelező. A tanfolyam március 15-én kezdődik. Jelentkezni a városi tanács népművelési osztályán lehet személyesen, ma és holnap.”
(Zenei továbbképző tanfolyam Hódmezővásárhelyen. Viharsarok, 1956. május 9. 3. p.)

A „maszek” zeneoktatókról

Papp Zoltán vitaindító cikkében említi azokat a „maszekokat”, akik olyan hangszereken tanítanak, amelyeken a zeneiskolában nem folyik oktatás. A Török Imre által írt 1956-os cikk is megemlíti a Vásárhelyen, illegálisan oktató személyeket:

„Sokan vannak még a városban, akik ma is illegálisan, működési engedély nélkül tanítanak zenét, röviden kontárkodnak. (Agyag utcában, Bajcsy Zs. út zugában, Sztálin úton, Dimitrov utcában és sok másutt). Ezek saját és népünk érdekében jobban tennék, ha sürgősen abbahagynák.”
(A vásárhelyi zeneiskoláról. Viharsarok, 1956. augusztus. 30. 2. p.)

A populáris zene megítélése az 1960-as évek elején:

Visszakanyarodva az 1960-as évek elejére, Ignácz Ádám Milliók zenéje című könyve alapján összefoglalom, hogy milyen szempontok mentén vizsgálható - ezekre az évekre vonatkozóan - a populáris zene helye az elméleti és közéleti vitákban.

Első szempont: a közérthetőség: 1953 után egyre fontosabbá vált, hogy a műveket befogadó közönség képességeit fejlesszék. Az emberek igényeit próbálták úgy alakítani, hogy azokra a zenékre legyenek fogékonyak, ami a hatalom számára is elfogadható. Ennek érdekében bővültek az ismeretterjesztés, az oktatás lehetőségei.
Második szempont: az ízlés: Azzal, hogy a különböző társadalmi rétegek, csoportok milyen zenéket részesítenek előnyben, az 1956-ot megelőzően nem foglalkoztak behatóan, „s minden esetben „felülről”, vagyis csak egy szűk elit bevonásával, az emberek megkérdezése nélkül próbálták meghatározni a „néptömegek” zenei szükségleteit” (Ignácz 2020, 195.). Ekkoriban indultak kutatások arra nézve, hogy például a gyári munkások vagy a paraszti rétegek hogyan viszonyulnak az egyes zenei szférákhoz, műfajokhoz.
Harmadik szempont: a szabadidő: Az 1960-as évek elején lezajlott robbanásszerű technikai fejlődés a szocialista országokban is megnövelte a szabadidő nagyságát és a fogyasztás mértéke is nőtt. A kultúrpolitika ebben a helyzetben is megkülönböztette az „üres” és a „termékeny” szabadidő fogalmát. Előbbibe az öncélú szórakozás, utóbbiba a művelődés, az ismeretek és a tudás bővítése tartozott. A hatalmi mechanizmus természetesen az utóbbi támogatását követelte meg.
Negyedik szempont: a giccs és értékes szórakozás: A szabadidő és a szórakozás jelenségének elfogadása lassan és korlátozottan valósult meg az államszocializmus éveiben. Emiatt, ezen kategóriákba tartozó időtöltések értékes és értéktelen (giccses) megítélése is változott, osztályozásuk a pártállam érdekeit figyelembe véve zajlott. A szórakoztató zene áramlatait is próbálták mindvégig olyan mederbe terelni, hogy a szocialista ideológia érdekeit szolgálja.

A zenei viták igyekeztek elősegíteni az értékesnek ítélt művek megszületését, terjesztését, valamint közelíteni egymáshoz az értékes (magas) művészetet, és a tömegek által fogyasztott, általában értéktelennek ítélt művészetet.

Az OSZK figyelő szemei:

Steiner Béla a Hírlapban folytatott vita befejező cikkében - a helyzetet orvosló változásként - utalt a zenészek működési engedélyének és kategóriáinak akkor aktuális felülvizsgálatára. Steiner itt a tárgyalt vita évében, 1960-ban létrehozott OSZK ténykedésre utalhat. „Az OSZK Magyarország első intézménye volt ahol professzionális szinten képeztek könnyűzenei énekeseket és zenészeket.” (huwiki.org). Az OSZK felállítása előtt az államhatalom szemszögéből a vendéglátóipari közeg úgymond gazdátlan volt, nem volt egy konkrét szervezet, ami ezzel a réteggel foglalkozott volna. Ez azért volt veszélyes a hatalom számára, mert a vendéglátóegységekben több millió ember fordult meg évente, és nem volt mindegy, hogy ott a szocialista kultúrához illeszkedő zenei produkciókkal találkoznak-e, avagy sem.

„Az állami és szövetkezeti vendéglátóiparban, kultúrházakban és tánciskolákban működő népi és tánczenészek, énekesek az egyedüli réteg az országban, mely az államosítás óta gazda nélkül van. Minden más dolgozó réteggel szemben munkaviszonyuk rendezetlen, alapvető szociális kérdéseik (társadalombiztosítás, szabadságolás stb.) megoldatlanok. Kultúrpolitikai irányításuk egyenlő a semmivel.”
(MSZMP KB TKO [Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Tudományos és Kulturális Osztály] 1959. márciusi ülése, idézi Csatári 2015, 31-32 p.)

A szociális kérdések felvetése itt csak ürügyként kerülhetett szóba, a megállapítások súlypontjának az utolsó mondat tekinthető. Ennek megfelelően az OSZK működése során előtérbe helyezte a vendéglátóipari közegben megszólaló produkciók ideológiai alapú szelektálását. Bevezették az OSZK-vizsgát, ami nélkül tilos volt fellépni. A kategóriavizsga teljesítéséhez meghatározott repertoárt kellett megtanulni, és a kotta ismerete is elvárt volt (Csatári 2020). Steiner Béla arról is szólt, hogy „Szegeden, Csongrádon, Hódmezővásárhelyen lehetőség nyílik tanfolyamok keretében a továbbtanulásra.” Az OSZK elindításával párhuzamosan stúdiókat is létrehoztak az országban, ahová beiratkozva a zenészek tanfolyamokon vehettek részt. Az ezeken való részvétel azért lehetett előnyös, mert a vizsgabizottságokban jó eséllyel azok a tanárok foglaltak helyet, akik a tanfolyamon is oktatták az illető zenészt. A vizsgát követően bérkategóriákba sorolták az előadókat. Előfordultak szúrópróbaszerű ellenőrzések, ha ezeken nem felelt meg a muzsikus elveszthette azt a kategóriát, amiben éppen szerepelt. „OSZK ellenőrzései során sokféle szempont érvényesült, egyebek mellett az előadásmód, a magyar és a külföldi számok arányának betartása, a dalok színvonala, a játék és a szünet aránya, a zenészek öltözködésének egységessége, arcuk borotváltságának foka, ruhájuk tisztasága, a dobogó használata, valamint a hangszerek, erősítők minősége.” (Csatári 2020)
Az OSZK napjainkban is létezik, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete részeként. A zenészek munkaközvetítését koordinálja, foglalkoztatásuk jogszerűségét segíti elő. (mztsz.hu) Az OSZK kategória-vizsgát 2006-ban eltörölték (huwiki.org).

Így tanult dobolni Diviki Sándor.

Ide kívánkozik egy anekdota Diviki Sándortól (Marine Five, Albert zenekar, Lidó), aki Szigetvári Győzőnél (Csoki) tanult dobon játszani.

„Nem tudom honnan csináltatott jó méteres dobverőt, de az volt a kezében, amikor vezényelte az ütemet, és ha eltévesztettem akkorát rávágott a lábam szárára… azt mondta: ez nem jó, na még egyszer! Kivitte a metronóm nevezetű műszert, ami ugye pontos, és elment. Jó félóra múlva, ha a nagydobnak a ritmusa nem olyan volt, mint ahogy beállította, akkor ezt mondta, hogy ez nem jó. Megszenvedett az ember, de megérte.”

Összességében megalapítható, hogy a Csongrád Megyei Hírlap vitájában felvetett problémák magukon viselik annak az átalakítási kényszernek az eredménytelenségét, amit a kommunista hatalom 1948-tól kezdődően próbált véghezvinni a könnyűzenével kapcsolatban. 1953-ig egy új szocialista könnyűzene létrehozásán fáradoztak a populáris zenei kultúra irányítói, majd ennek kudarcát látva a néptömegek ízlésének – a szocialista ideológia szemszögéből – helyes nevelése került a középpontba. 1956 után a kora Kádár-kor bizonyos intézkedései az enyhülés irányába mutattak (életszínvonal emelése, a megtűrt kulturális elemek növekedése), azonban ez nem jelentette a rendszer által gyakorolni kívánt kontroll enyhülést.
Papp Zoltán megközelítésében a zeneiskoláknak döntő szerepük lehetett volna abban, hogy a populáris kultúra részét képező vendéglátóipari zenészek elérjenek egy értékesebbnek vélt szintet, a szórakoztatás minőségében. Ebben az motiválhatta, hogy a zeneiskola egy olyan, az állam által irányított intézmény volt, amely ezenfelül a magas művészet elsajátítására oktatta tanítványait. Azonban Papp, mint ahogy az egész szocialista államgépezet – figyelmen kívül hagyta a könnyűzene jellemzőit, nem ismerte meg megfelelően annak működését, ahogy a közönség igényeit sem.
Steiner Béla igazodva a könnyűzene megítélésének, alakításának központi ideológiájához elismerte a vendéglátóipari zenészeket ért kritikákat, de a folyamatokba való beavatkozásra a zeneiskolákat nem találta alkalmasnak, vagy legalábbis nem olyan módon, mint Papp.

Irodalomjegyzék:

Csatári 2015 Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj. A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.
Ignácz 2020 Ignácz Ádám: Milliók zenéje. Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020.

Periodikák:

Csongrád Megyei Hírlap, 1960. október 25.
Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 04., 4. p.
Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 06., 7. p.
Csongrád Megyei Hírlap, 1960. november 20., 6. p.
Viharsarok 1955. május 19., 4. p.
Viharsarok 1955. november 11., 3. p.
Viharsarok 1956. május 9., 3. p.
Viharsarok 1956. augusztus. 30., 2. p.

Internetes forrás:

Csatári 2020:
https://magyarnemzet.hu/kultura/hatvan-eve-alapitottak-az-orszagos-szorakoztatozenei-kozpontot-8482035/, utolsó megtekintés 2021. április 02.
Diviki Sándor visszaemlékezése:
https://www.youtube.com/watch?v=B-bbqugFWxY, Utolsó megtekintés 2020. március 15.
huwiki.org:, utolsó megtekintés 2021. április 02.
https://www.huwiki.org/wiki/Orsz%C3%A1gos_Sz%C3%B3rakoztat%C3%B3zenei_K%C3%B6zpont, utolsó megtekintés 2021. április 02.
mztsz.hu:
http://www.mztsz.hu/web/guest/szolgaltatasok/foglalkozas, utolsó megtekintés 2021. április 02.
parlando.hu:
https://www.parlando.hu/2016/2016-2/Elhunyt-Steiner_Bela.htm, utolsó megtekintés 2021. április 21.
peczeliyvasarhely.hu:
http://peczelyvasarhely.hu/content/iskolat%C3%B6rt%C3%A9net, utolsó megtekintés 2021. április 21.
Wikipédia.org Holéczy Ákos:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hol%C3%A9czy_%C3%81kos_(zen%C3%A9sz,_1943), utolsó megtekintés 2021. április 21.

Az állami zeneiskola első tantestülete (balról jobbra):
Lázár Imre, Szabó András, Dr. Jakab Jenőné, Budai Lászlóné, Kun Bálint,
Berei Lajosné, Papp Zoltánné, Berei Lajos gondnok, Kerekes Pál, Kerekes Pálné,
Török Imre igazgató, Komoly Zsuzsanna, Márffy János,
legfelül Lakos Pál, Szalai György
(Forrás: http://peczelyvasarhely.hu/content/iskolat%C3%B6rt%C3%A9net)

„Az Állami Zeneiskola (ma: Hódmezővásárhelyi Péczely Attila Alapfokú Művészeti Iskola) első tantestülete 1961-ben.”
Ülő sor: Kovács Pálné, Magyari Anna, Dr. Vintczenty Zoltánné gondnok, Berei Lajosné, Erdei Péterné, Budai Lászlóné, Steiner Béla igazgató, Dr. Jakab Jenőné, Szalai Györgyné, Varga Márta, Bak Zsuzsanna
Álló sor: Kerekes Pál, Lázár Imre, Hegedűs János, Túri Béla, Csóti György, Szalai György, Márffy János, Budai László, Sebestyén István hivatalsegéd
(Forrás: Vásárhely Anno. Jogtulajdonos: Péczely Attila Zeneiskola. A fotón szereplő nevek
forrása: http://peczelyvasarhely.hu/content/iskolat%C3%B6rt%C3%A9net)