A hónap verse – Diószegi Szabó Pál: Konstancai elégia
2020. január
Diószegi Szabó Pál
Konstancai elégia
Papageorgiu Andrea: Ív a semmibe című festményére
Állok a téren. Az árnyékom vetül úgy a kövekre,
mint a tiéd, de te egyhangúan nézed a tengert,
Lúzer amorum! Tűnt szerelem szemeidben az égbolt,
válladon és a fejed búbján a sirály lepihenhet.
Ácsolják a padot, ünnep lesz, bort iszogatnak
vendégek, túristák, koncert vár, de a tógád
összeredőzöd, az öklöd az arcod alatt, s te a könyved
rejted a hónod alá. A magasban, senkise látja.
Állok a téren. Ívet húzok a kék horizontra.
Körbetekintek. Látom, az ég is méri a tengert,
boldog a szívem, feldobog itt, ahogyan soraidban
szépül a ritmus. Múzeum őrzi az ókori múltat.
Kőtáblák – görögül – termekben felsorakoznak,
római közkatonák portréja üzenne a mának,
itt csak csendben lépked a látogató, ha halandó. –
Mint soraim boltívét, húzom a múltat a mához.
Állok a téren, a lépcsőn mintha tovább te vezetnél...
hangodban keserűség, fájdalom élne szemedben.
Hallod a verseket is? Mint víz, ahogyan ma locsognak!
Lépegetünk teutánad, a szandál adja a ritmust.
Húzzam az ívemet én is az évtizedek viharában?
Céltalanul visz a toll, ha te ismernéd fel, a versem
kortalan álmai közt, mai költő-létnyi magányom?
Összeköt ujjunk itt, ahogyan festmény meg a vászon...
Állok a szobrod előtt, Naso, szerelemmel igézve,
mert ide, messzire jöttem, túl a hegyen, meg az erdőn,
ujjaimat csak széphajfürtű múzsa-leány keze
fogta, ahogy hallgattam okos szeme szívdobogását.
Húzod az ívet a semmibe! – szólna a versed előttem.
Vágyam időtlen lett? Amit éltettél, befejezték?
Pontuszi tenger partján, álmodom újra, ha álom;
összeköt ujjunk itt, ahogyan festmény meg a vászon!