A hónap verse – Diószegi Szabó Pál: Konstancai elégia

2020. január

Diószegi Szabó Pál

Konstancai elégia

Papageorgiu Andrea: Ív a semmibe című festményére

Állok a téren. Az árnyékom vetül úgy a kövekre,

mint a tiéd, de te egyhangúan nézed a tengert,

Lúzer amorum! Tűnt szerelem szemeidben az égbolt,

válladon és a fejed búbján a sirály lepihenhet.

Ácsolják a padot, ünnep lesz, bort iszogatnak

vendégek, túristák, koncert vár, de a tógád

összeredőzöd, az öklöd az arcod alatt, s te a könyved

rejted a hónod alá. A magasban, senkise látja.

Állok a téren. Ívet húzok a kék horizontra.

Körbetekintek. Látom, az ég is méri a tengert,

boldog a szívem, feldobog itt, ahogyan soraidban

szépül a ritmus. Múzeum őrzi az ókori múltat.

Kőtáblák – görögül – termekben felsorakoznak,

római közkatonák portréja üzenne a mának,

itt csak csendben lépked a látogató, ha halandó. –

Mint soraim boltívét, húzom a múltat a mához.

Állok a téren, a lépcsőn mintha tovább te vezetnél...

hangodban keserűség, fájdalom élne szemedben.

Hallod a verseket is? Mint víz, ahogyan ma locsognak!

Lépegetünk teutánad, a szandál adja a ritmust.

Húzzam az ívemet én is az évtizedek viharában?

Céltalanul visz a toll, ha te ismernéd fel, a versem

kortalan álmai közt, mai költő-létnyi magányom?

Összeköt ujjunk itt, ahogyan festmény meg a vászon...

Állok a szobrod előtt, Naso, szerelemmel igézve,

mert ide, messzire jöttem, túl a hegyen, meg az erdőn,

ujjaimat csak széphajfürtű múzsa-leány keze

fogta, ahogy hallgattam okos szeme szívdobogását.

Húzod az ívet a semmibe! – szólna a versed előttem.

Vágyam időtlen lett? Amit éltettél, befejezték?

Pontuszi tenger partján, álmodom újra, ha álom;

összeköt ujjunk itt, ahogyan festmény meg a vászon!