.

Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 5. rész

 

Zenészportrék I.


Képes beszélgetés Szappanos László „Pipával” a Nevada együttes, és több más vásárhelyi zenei formáció dobosával

Az ifjúkor. Ráeszmélés a világra és a zenére

Név: Szappanos László István
Született: Hódmezővásárhelyen, 1948. december 15.
Általános iskola: Tarján (Malom és Damjanich utca), 8. osztály Holló utca
Középiskola: Kossuth Zsuzsanna Ipari és Mezőgazdasági Szakközépiskola. Érettség: Bethlen Gimnázium.
Akkoriban hétvégenként sokat a szomszédunknál, gyerekkori barátoméknál, Jenőéknél voltam, a Korona utcán laktunk, ők a Bem utcán, ott volt egy kis játszótér. Nekik volt egy zeneszekrényük, rendes bútordarabként kell elképzelni, fölül volt a lemezjátszó, középen a rádió, és az oldalán voltak a hangszórók. Mai szóval úgy mondanák ezt, hogy világvevős rádió volt. Egyik szombat délután sikerült a Szabad Európa Rádión (továbbiakban SZER) a Teenager party adását elkapni, nekünk is furcsa volt ez a rock and roll, akkor jött be 63’-ban a Beatles, a Rolling Stones. Cseke László közvetítette ezt a műsort. Alig vártuk, kinyitottuk a szoba ablakát, és teliharsogtuk a környéket, még haza nem jött a barátom apja, szólt, hogy azonnal csukjuk le, mert letartóztatják az egész családot. Zavarták az adást, Coca Cola mámorban nem lehetett fetrengeni.


Világvevő rádió, 1960-as évek eleje
(Forrás: FORTEPAN / Bauer Sándor)

Ez a Korona utca egy kis összekötő utca, ami a Zrínyi utcát köti össze a Fehérvári illetve a Malom utcai játszótérrel. A mi oldalunkon 3 ház volt, mi laktunk középen. Az előttünk lévő házban lejött Pestről a barátomnak a keresztanyja. Ez a 60-as évek elején volt, és hozott kisüveges Coca Colát Ausztriából. Hetekig ez volt a sláger, hogy kikönyörögtük mindig Palitól [barátomtól], és az édesanyjától, a féltve őrzött Coca Colát, hogy csak kihozhassa a házból. Mindenki nézte, hogy mi ez, hogy néz ki, de akkor már elterjedt ez a dolog, hogy ezt nem lehet, ez egy kapitalista valami, ettől bajunk lesz. Mit ad az Isten, megint lejött a pesti rokon, hozott többet. És akkor azt az első Coca Colát, nagy kegyesen megihattuk. De úgy melegen ittuk, mert azt nem tudtuk, hogy le kell hűteni. El lehet képzelni, hogy – nem tudom 2,5 dl-es lehet egy Coca Cola – tényleg mindenki egy picikét ivott belőle, de először úgy, hogy igyál, tessék kóstold meg!, és akkor vártuk, hogy mit tudom én mi lesz vele, ez volt az idézőjelbe tett kábítószer. Megkóstoltuk, oh, hát ennél a mi Bambink sokkal finomabb, akkor ugye itt Magyarországon a Bambi volt.
A mai napig nem felejtem el, édesapám egész héten dolgozott, és nekem szombatonként az volt a dolgom, hogy el kellett menni reggel, a mellettünk lévő Bem utcai boltba, ott volt a sarkon, úgy hívták, hogy „Matók bolt”. Anyámmal mind a ketten kaptunk egy-egy Bambit. Két fajta volt, egy pirosas, a másik meg mintha narancsos lett volna, de ilyen kátrány ízű valami volt, csatos üvegben. Édesapámnak meg hozni kellett - azt hiszem 2 literes volt - a családi sört.


Bambi plakát, 1950
(Forrás: Retro Klub / Öhl Krisztina)

Fagyi helyett zene

Én olyan 17 éves lehettem, amikor először hallottam a Nevada, ill. a Piramis zenekarról itt Vásárhelyen. Baráti körrel először a Nevada zenekar koncertjére mentünk el a Munkásotthonba. A Nevadáról annyit kell tudni, hogy perifériás zenekar volt, úgy is lehet mondani, hogy külvárosi zenekar, a rajongókkal, barátokkal együtt. A Piramis meg a belvárosi, tehát inkább értelmiségi zenekar. Másként fogalmazva az ipari tanuló közönség, a munkás közönség a Nevadára, a gimnazisták a Piramis zenekarra jártak.
Akkor Vásárhelyen már volt zenekar, az akkori Béke Szállóban játszott az ún. Albert zenekar, ami az 50’-es, 60’-as évek hagyományos tánczenéjét játszotta. Kb. 1965-ig játszottak. Tagjai voltak: Albert József szaxofon/ének, Albert Jenő trombita/ének, Füvesi István bőgő, Diviki Sándor dob, Jakab Zoltán zongora, még volt egy zongorista, de annak a nevét már nem tudom. Minden vasárnap ötórai tea volt a Béke szálló földszinti éttermi részében, ott működött egy kerthelyiség is, mellette volt a kert mozi, ami most összeépült a Ginko szállodával. Telt ház volt kívül, belül is. Szombat délután meghallottuk a Teenager party-ban a Szentek mennybemenetele című számot, nagyon tetszett. Apámék 14 éves koromban engedtek fel a belvárosba, a kert mozi előtt árultak fagylaltot, még ilyen triciklin, beöltözve, mint Bagaméri, „aki a fagylaltját maga méri”. Megyünk felfelé, igen ám, ez ilyen öt körül volt, de hatra otthon kellett lenni. Megyünk, megyünk a Zrínyi utcán fölfelé, ott úgy emlékszem a Molnár Jenő barátommal voltunk, összenéztünk: Te, hát ez a zene honnan jön? Ezt hallottuk a SZER-ból! Akkor még nem tudtuk – utána többször meghallgattuk –, hogy ez a bizonyos Szentek mennybemenetele, később én is játszottam. Akkor nyitva volt a Béke – meleg volt, nyár volt, a tömeg ki-be áramlott – sosem felejtem el, sötét nadrágban, fehér ingben, bordó egyen mellényben voltak a zenészek. Háttal a Kossuth térnek játszottak, ott volt ilyen dobogó szerűség, Jenővel elfeledkeztünk a fagyiról, összenéztünk, hogy hát ilyen nincs! Hogy a rádióban ezelőtt egy-két órával hallottuk ezt a számot, ezek meg már itt játszották, természetesen „kamu angollal”, mert akkor az angol itt még nem ment.
Akkor kis túlzással már nagy fiúk voltunk, 14 éves, nyolcadikos nagy fiúk, a szülők is elengedtek bennünket, csak nem nagyon engedtek be ezekre a bulikra, mert azért még fiatalok voltunk, mindegy, azért az udvarról, meg jobbra-balra, baráti ismeretség miatt be tudtunk menni. A Munkásotthonban játszott a Nevada, őket hallottam többször, és engem ez a vadság, ez fogott meg, teljesen más zene volt, mint az 50-es évek tánczenéje, mint a Reszket a hold a tó vizén, és társaik. Ezt csak azért említem meg, mert tánciskolába jártam, és ezzel a számmal kellett levizsgázni. A Petőfi utcán volt ez a tánciskola, Lutor Gyula volt a tanárunk. Nem tudom miért, de a nagyobb gyerekek úgy hívták a tánciskolát, hogy Maca. Ez 15 éves koromban volt, a tánciskola szinte kötelező volt. Akárhányszor meghallom ezt a dalt, egyből ez ugrik be, fiúk ide állni, lányok oda, szembe kellett állni egymással, és akkor 1, 2, 3… a kályhától indulunk…
Nem tudtam én sokszor, hogy milyen zene ez, csak mikor már sokszor hallotta az ember a „Getnót” [The Rolling Stones: I can't get no satisfaction], ugye a Rollingot, utána kezdődött a Beatles. Nekünk is volt rádiónk, de nem volt komolyabb, világvevő, csak egy egyszerű kis valami volt. Úgyhogy mindig ide a szomszédba mentünk, minden szombaton. Ebbe aztán beletörődtek a szülők, csak annyi kívánságuk volt, hogy ne nyissuk ki az ablakot, tehát ott bent hallgattuk tátott szájjal, aztán megengedték, hogy környékbeli fiatalok négyen, öten összejöjjünk. De már alig vártuk, hogy ezeket hallgassuk, hogy ugyan lesz-e az a szám? Később, aki nagyobb gyerek volt, szólt, hogy a Luxembourgon [Rádión] van ilyen zene, és akkor már volt slágerlista. Nekem az tűnt fel, hogy a Nevada ebből jó pár számot felszedett. Én főleg Nevadára mentem, aztán 17 éves koromtól teljesen oda.

Az első saját hangszer

Szegeden volt a DELTA Kereskedelmi Vállalatnak a Kárász utcán Dél-Magyarország legnagyobb hangszerboltja. Nem tudom már miért, bementem, megláttam és vettem egy csörgődobot, meg egy pár dobverőt. Otthon volt egy műbőrrel párnázott székünk, és azon elkezdtem magamtól gyakorolni.


Nevada koncert, csörgődobon játszik Szappanos László, háttérben a Böhm Regent 60 wattos énekerősítő. A bekecs a zenekar fellépésének kelléke volt ekkor.

Ifjúsági Ház, 1968 (Forrás: Szappanos László)

Akkor itt nálunk Komjáthynak [Komjáthy György], voltak Tánczenei koktél, Csak fiataloknak címmel rádiós műsorai. „Ellen SZER-t” csináltak, csak hát akkora késéssel, hogy ő egy hónap múlva mutatta be azt a számot, amit Cseke [László], ami azon a héten, vagy abban a hónapban megjelent, azonnal le is adta. Anyám legnagyobb bánatára ledobolgattam ezeket a magyar tánczenéket.
Nem én választottam a dobolást, sokkal inkább a dobolás választott engem. Apám mondása szerint „ne dobos legyek, mert azt sokat kell pakolni.”
Engem az fogott meg azonnal, a dobolásban, hogy egy önkifejező hangszer. Nem tudtam elképzelni, hogy létezik az, hogy ott ül velem szemben egy fiatalember, olyan mint én, keze lába jár… Amit már később megtanultam tanulmányaim során, hogy ezt úgy mondják, hogy függetlenítés, tehát, hogy külön függetlenítem a bal lábat, a jobb lábat, a bal kezet, a jobb kezet. A dob az egyik legnehezebb hangszer a világon, primitívségében rejlik a nehézsége, mindig a meghatározó alapritmust adó szerepe volt. Alapvetően kísérő, néha szóló hangszer. Köztudott, hogy a zenekar alapja a dob és a basszus, ezekre épül a többi hangszer.
Városunkban, az éttermekben, presszókban rendszeresen játszottak zenekarok, és a dob központi helyen állt a színpadon. Vendéglátóhelyeken élőben hallottam a dobot megszólalni, és villámcsapásként hasított belém a felismerés, ez az én hangszerem, csak ezt akarom csinálni!
Vásároltam 1968-ban egy NDK gyártmányú két felső tamos TROVA dobfelszerelést. Óriási élmény volt dobtulajdonosnak lenni, ezt a dobfelszerelést a Nevada zenekarban használtam. Pár évtized múlva sikerült megvásárolni egy japán gyártmányú TAMA ROYAL STAR két felső tamos dob szettet. Cintányér erdővel nem veszem körül magam, praktikus (szállíthatósági) okokból. Az a zenei közeg, amiben vagyok, nem igényli a sok cin használatát, a kis színpadokra meg fel sem férne. Cintányérokat tekintve először AMATI tányérokat, majd később jöttek a PAISTE, SABIÁN tányérok.


A TAMA ROYAL STAR két felső tamos dob szett mögött
(Forrás: Szappanos László)

Csatlakozás a Nevadához

Egyszer valamiért felvittem a csörgődobot a Nevadára, meglátták. Na gyere, gyere! Próbáld meg! Meg nem tudom mondani mi volt az első szám. Azt a csörgődobot úgy kell elképzelni, hogy bőrös volt, egy hártya volt egy fakeretre kifeszítve, körbe csörgőkkel. Alól üres volt, csak felül volt bőr, ezt a hártyát kellett verni. Ennek az volt a baja, hogy a meleg hatására tágult, mivel levegőtlen volt a helyiség, kitágult. Télen jobb volt, mert akkor oda rakta az ember kicsit a cserépkályhához, és visszanyúlt, de hát egy idő után beszakadt ez a dolog. Végül is így kerültem oda rajongóból, később dobos váltás volt – mivel ismertem a zenekar repertoárját –, akkor én kerültem a dobok mögé.
Dobolni később tanultam Szegeden az OSZK [Országos Szórakoztatózenei Központ, továbbiakban OSZK] Stúdiójában egy tanévet, bele kellett merülni a vendéglátóipari zeneirodalomba, de legtöbbet az általam hallgatott, látott dobosoktól tanultam. Vendéglátóztam is, szerintem ez kötelező lépcsőfok a zenészek számára, mert ez az egyetlen lehetőség a különböző műfajok elsajátítására, így menet közben is hatalmas rutinra lehet szert tenni.

Siker a Ki mit tud?-on

1968-ban rendeztek negyedjére Ki mit tud?-ot. A Nevada együttessel, ill. egy Ferkovics Kati nevű, jól éneklő kislányt kísért a zenekar tánczene kategóriában, mindkét kategóriában a városit megnyertük. A városi döntő 1968. március 2-án volt a Petőfi Művelődési Központban (továbbiakban PMK), megyei döntő pedig 1968. március 30-án a Béke szállóban. A zenekari kategóriában első lett a Nevada együttes, ének-táncdal kategóriában Ferkovics Kati, akit kísértünk. Tovább jutott a zenekar az országos válogatóba Budapestre, ahol a városi elődöntők, és a megyei döntők győztesei találkoztak a budapesti kerületi győztesekkel. Onnan lehetett bekerülni a televízió elé, de később kisült, hogy milyen zenekarok nyertek, a Hungária együttes nyerte meg a zenekari kategóriát, a táncdalt a Neoton együttes ott volt. A Tolcsvai és a Triónak egy külön kategóriát alakítottak ki, folk kategória. Tehát oda már sajnos nem jutottunk be.


A Ki mit tud? logója
(Forrás: Wikipédia)

A lényeg az, hogy bennünket addig nagyhajú huligánoknak, kültelki zenekarnak tartottak. Ahogy megvolt a döntő – ez volt szombaton – vasárnap már parancsszóra nekünk az Ifjúsági Házban (továbbiakban IH) kellett játszani a Zrínyi utcán, magyarul a KISZ házban. Ez úgy zajlott, hogy az ötórai teák vasárnap 17:00-től 21:45-ig, a szombati Koktél 18:00-tól 23:45-ig, és utána csináltak még egyet, csütörtöki zenés klubdélutánok, azok meg 18:00-tól 21:45-ig tartottak, óránként 15 perces szünettel.

A megtűrés korlátai között (beat a KISZ égisze alatt)

Előnyünk nem nagyon származott ebből az időszakból, csak annyi, hogy jobb, nagyobb helyre kerültünk, és hetente kétszer próbálhattunk, kedden és pénteken. Volt egy kisebb terem, ami nekünk így nagyon jó volt, ott beszereltünk, onnan már, csak át kellett vinni a nagyobb terembe. A mai napig nem tudom megmondani, de több százan jöttek, innen a környékből Szegedről nagyon sokan, akkor Szentesről, és persze a vásárhelyiek. És közben velünk párhuzamosan, vasárnaponként a Piramis átkerült a Béke szállóba, ők ott a nagyteremben játszottak. Ők is mesélték, hogy 700-800-an ott voltak, nálunk is 400-an legalább, dugig volt a terem. És itt az volt a lényeg, hogy a hatalom nem szeretett bennünket, hanem az IH, és a klubvezetők így tudtak maguknak pénzt csinálni. Nem akarok hazudni, de azt hiszem először 5 Ft, majd 10 Ft volt a belépő, és ezért mi szolgáltattuk ott a zenét. Utána ez már annyira vitt magával, hogy egyszerűen belehajszolt bennünket – persze mi is szerettük. Közben mi dolgoztunk, én hattól kettőig a Hódgépnél dolgoztam, de a többi zenész kollégám is, mindenki dolgozott. Egyedül a Vincze Gyuri nem, ő a főiskolára járt, a tanárképzőre, azt hiszem ének-matematika szakos volt.


A Nevada zenekar az Ifjúsági Házban
(Forrás: Szappanos László)

A Nevada repertoárja

Amit mi előző szombaton meghallottunk a Teenager partyban, abból a tízes vagy húszas slágerlistából, nekünk kutya kötelességünk volt egy párat megtanulni a következő heti fellépésre. Ez úgy ment, hogy fonetikusan levettük a kamu angolt, azt az énekes kapta meg. Két gitár, dob, orgona, ének, általában öttagú volt a zenekar, később bővültünk - a katonaság miatt – még egy szólógitáros került be a zenekarba, a basszusgitár mellé, így lettünk hatan. A billentyűs Vincze Gyuri és a gitáros Vadai Laci már otthon levették a dalok akkordjait, hogy milyen hangnemben vannak. Majd Gyuri a Matador orgonájánál - ilyen NDK csodákkal játszottunk - vette le. Erről a Matador orgonáról annyit kell tudni, hogy 4 betekerhető, fa lába volt neki, egy nagyobb, 4,5 voltos elemmel működött, de ha már arrébb vitték fél métert, akkor elhangolódott. De hát ez volt, NDK gyártmányú hangszereink voltak. Addigra már énnekem is volt egy Philips kis orsós magnóm, azzal is vettünk le számokat. Utána volt, aki tudott hozni Pestről, vagy ismerősökön keresztül lemezeket, felvételeket. A Pestieknek sokkal könnyebb volt, ott már azért engedték ki a zenészeket az 1970-es években külföldre. Azok mindig hoztak be nyugati erősítőket, és fű alatt, valami úton-módon mindig eladták a zenekaroknak, így szaporodtak meg ezek a jó cuccok.
Vasárnap az első menetben mindig lassú, ismerkedős számokat játszottuk, másodikban már kezdődtek a vadabb számok, a harmadikban még inkább. Mindig a végire hagytuk, az utolsó menetbe, azokat a számokat, amiket akkor megtanultunk. A közönség meg volt őrülve. Kedden és pénteken tartottuk a gyakorlást, mindenki a saját maga dolgát azért meg kellett tanulnia. Csak lestek, hogy van ez, de ugyanezt csinálta a Piramis is. Nem tudtunk átmenni egymáshoz csak szünetekben. De akkor a rajongók jöttek, hogy, hűha, itt baj van! A Piramistól már hallottuk az Animalstól a Felkelő nap házát. A következő héten a Nevada is játszotta az Animalstól a Felkelő nap házát. De hát ez volt, barátok voltunk, nem volt ellenségeskedés. A rajongók között voltak ugyan összetűzések, mit akar ez a kültelki zenekar… Mihozzánk ők csapódtak, de jöttek az idézőjelbe tett úri gyerekek is hozzánk, nem volt ebből gond. Szegedi egyetemisták jöttek, pláne mikor ráálltunk az ilyen Hendrix, és hasonló, keményebb zenékre, akkor ennek elment a híre. Szegeden is voltak híres zenekarok, a Kristály, a Sárga ingesek, a Móra zenekar, volt, hogy ők is átjöttek.

A „kockás egyen ing” története

A Béke szálló nagytermében szombat este játszottunk. Szokás szerint már délelőtt beszereltünk, és közben eldöntöttük, hogy időszerű lenne a zenészeknek egyen ingben fellépni! Azonnal elmentünk vásárolni, és megvettük a legolcsóbb „kockás inget”. A jegyszedőknek szóltunk, hogy mától a zenészek kockás ingben jönnek játszani! Az egyik zenésztársunk a Sarokházban kikotyogta, hogy mostantól a kockás ing a zenekar egyenruhája. Ezt megtudva a bolti készletet felvásárolták a rajongók.
Este büszkén feszítettem az egyen ingemben, és határozottan indultam a nagyterem felé. A jegyszedők nem akartak beengedni, mondván, hogy már kb. 30 fő, mint zenekari tag ment fel kockás ingben! Szorult helyzetemből a már bent levő zenésztársak szabadítottak ki, mivel kezdeni akartak! A nagyterembe lépve meglepetve láttam a „kockás inges” rajongókat. Vasárnap az ötórai teán már nem viseltük az egyen inget.


A Nevada zenekar a Béke szálló nagytermében, a „kockás egyen ingben”
(Forrás: Szappanos László)

„A vidék legjobb zenekara.”

1969 nyarán kimentünk játszani Mártélyra Vincze Gyurival ketten, megegyeztünk a Halászcsárdával abban is, hogy szombat, vasárnap kijön a Nevada játszani – az egész zenekar – ingyen. Mi szezonra kötöttünk szerződést. A Halászcsárdának volt két kerthelyisége - egy belső, és egy külső - a Tisza parton, ott 500-600 ember volt. A mindszenti ÁFÉSZ-nek voltunk az alkalmazottjai, eszméletlen bevétele volt. Ez olyan szűk 2 hónapig zajlott minden hétvégén.
1970-ban van még egy érdekes történet, ami ide kapcsolódik. Csütörtöki napon (május 20-án) játszottunk, mikor jönnek, hogy azonnal hagyjuk abba! Behajigáltuk a felszerelésünket oda, ahol gyakoroltunk, egy-másfél hónapig nem próbáltunk. Hozták a szalmát terítették ki, a nagyterembe, mindenhová, hozták a makóiakat az árvíz miatt, Szentesre is vittek rengeteg embert. Ebből alakult ki, hogy nyáron Mártélyon sem játszottunk a májusi zöldár után. 1971 még ilyen volt, viszont az IH nyáron is erőltette volna a koncerteket, ezért nem mehettünk ki Mártélyra játszani. Nem bírtuk meggyőzni az IH-t, hogy nyáron nem szabad a koncertezést erőltetni, mert az IH-nak nincs kerthelyisége, nem jönnek, mindenki a Piramisra megy át a Békébe.
Emiatt nemkívánatos elemek lettünk, úgy jártunk mint az Illés, mi lettünk „a vidék legjobb zenekara.” Ezután Mindszenten játszottunk rendszeresen a Művelődési Házban. Megbolondultam mire a vasútállomásról a nagydobot elvittem odáig. Földeákon, Orosházán, Nagymágocson, Szegeden is játszottunk. Azután az IH visszavett bennünket, a Lido [A Nevada után játszott az IH-ban] elment egy kisebb helyre, de nem volt hosszú életű formáció.