120 éve született vásárhelyi Pákozdy Ferenc költő, műfordító, újságíró
vásárhelyi Pákozdy Ferenc – édesanyja, Dobson Eleonóra karjaiban
(Fotó: Plohn)
120 éve született vásárhelyi Pákozdy Ferenc költő, műfordító, újságíró
Ezzel a verssel emlékezzünk vásárhelyi Pákozdy Ferencre, aki 1904. október 7-én született városunkban.
Medicinát is hallgatott, majd jog- és államtudományból doktorált. Költő, műfordító, újságíró, önkormányzati alkalmazott volt Vásárhelyen. Később,1952-ben Debrecenbe került az Egyetemi Könyvtár Tájékoztatási osztályára. A diákok által „Szőrmók”-nak becézett munkatárs sok területen nyújtott biztos információt az Őt kérdezőknek. Az Egyetem professzorai is szívesen kérdezték, illetve hallgatták meg véleményét több tudomány területéről.
Művei megjelenését nem intézte sikeresen, fontosabbak:
A Tisza sirálya, 1927;
Eördögh Tamás halála 1932;
Förgetegben, 1943;
Shakespeare: Szonettek fordítása,1943;
Shakespeare: A vihar fordítása, 1955; Esthajnal, 1968.
Halála után 2014-ben a Németh László Városi Könyvtár adta ki vásárhelyi Pákozdy Ferenc hátrahagyott versei című kötetét, majd a debreceni Déri Múzeum 2017-ben A fekete könyv című 1956-tal kapcsolatos verseit.
Remélhetően számosan emlékezhetnek még rá, többek között, mint a Tornyai János Társaság egyik alapítójára.
Érdemei alapján a Sakk Egyesület is felvette a nevét, illetve a Népkert vasútállomás közelében utcát neveztek el róla.
Korai halála 66 évesen Debrecenben érte, 1970. május 11-én.
IV.
Társat nem kerestem.
Pártot nem ütöttem.
Amit tettem, magam tettem.
Ám legyen a vesztem.
Isten látja lelkem,
nem tehetek róla.
Kérdett a nép s én feleltem.
Mert ütött az óra.
Megdobbant a szívem,
az a beteg, agg szív.
Még most is ver, szép szelíden.
Nem fél, nem haragszik.
Nincs, amitől félne.
Nincs, akit gyűlölne.
Se híve se ellensége.
Se gyilka se ökle.
Minden magyarokra
minden emberekre
így gondol mint mag a magra
gyerek a gyerekre.
Mint jó pajtására
édes testvérére,
kenyerére, kalácsára
mására képére.
Bocsánatos bűnnel
bűnös bocsánattal
szánalommal türelemmel
örömmel bánattal.
Mintha száraz ágon
mintha kalickában
gubbaszt szegény az országon
fészkében vackában.
Szélben tollászkodva,
fagyban énekelve,
bizony porig alázkodva
s mégis égre kelve - -
Minden bujdosókra
üldöző hadakra
úgy nézek mint önmagamra
üldözött vadakra.
Tegnap is így néztem,
holnap is úgy nézek.
Minden percben útra készen,
mint a láng, a lélek.
Minden pillanatban
elhívhat, elolthat,
az én Uram, de miattam
senki se lakolhat.
Nem marad utánam,
csupán csak a csontom,
s talán e pár sor írásom,
de az testamentom.
Múlván-múlik, egyszer
mégiscsak elmúlik
a bosszú. Megnő az ember,
óh, megletté válik.
Nem egymás torkának,
nem téboly rémeknek,
ugrik a föld négy sarkának,
a nagy természetnek,
anyjának, a gyermek-
gyilkos vén szülének,
azzal száll, csak azzal, perbe, -
ezt hagyom igének.
Első és utolsó
egyparancsolatnak.
Vérben fürdő, könnyben úszó,
örök gondolatnak.
Nem ingyen, nem orvul
adtam ahogy vettem.
Tanúságul, bizonyságul,
vallomásul tettem.
Debrecen, 1956. november 4.