.

A hónap verse – vásárhelyi Pákozdy Ferenc: Mennyország

2019. Július

 

vásárhelyi Pákozdy Ferenc

 

Mennyország

 

 

Lehevertem az öreg díványra,

melyen első versem született

és az anyám kilehelte lelkét.

Meg is rohant rögtön a sok emlék,

mint a tenger egy kis szigetet.

 

Mint fekete szakadékos partot

döntötte le férfikoromat,

gyerekkorom valamennyi álmát

mint sirályok fehér sokadalmát

verte föl a sebes áradat.

 

Mint a sirály, csőrében fiával,

mint a szélvész az örvény felett

röpült tova boldogabb hazába,

az ábrándok paradicsomába,

szívemmel a vágy, a képzelet.

 

Újra láttam igazi hazámat,

az elveszett paradicsomot,

ahol nincsen úr és szolga sincsen,

ahol sohasem pöröl az Isten

és az ember mindig mosolyog.

 

Én vagyok az Isten, hittem már-már,

amikor egy harmatmosolyú

emberfiók, körülkopogtatva

kobakomat, megállapította:

De tele van a fejed, apu!

 

Tele, de csak vízzel… – védekeztem

elpirulva, félpityókásan,

mint a részeg, akit lázálmából,

egyenest a halál mámorából

térített magához orvosa.

 

Hegyipatak volt fiam beszéde,

átlátszó, mint a hegyibeszéd.

Megfürödtem fiam beszédében,

megtöröltem szememet ingében,

megcsókoltam végül a kezét.

 

Valameddig még eljátszadoztunk.

Nem én vele, hanem ő velem.

Megugatott, mint puli a kölykét,

mint a jó házőrző a holdtöltét,

mint a képzelgést az értelem.

 

Olybá vettem hirtelen a díványt,

mint a világosság szirtfokát,

tiszta fővel, álmélkodva láttam,

hogyan fér el egy kicsi szobában

mindenestül az egész világ.

 

Megöleltem az egész világot,

mint az imént a kisfiamat,

mint valaha az édesanyámat.

Megtaláltam a földön hazámat,

a pokolban mennyországomat.

 

*

Megjelent a hódmezővásárhelyi Népújság 1936. szeptember 20-i számának 3. oldalán, majd cím és szövegváltoztatás nélkül, XXV. római számmal jelölve a Stádium Könyvkiadó hitbizományában 1944 őszén a hódmezővásárhelyi Ladányi Jánosné könyvnyomdájában készült, és megjelenése után szinte azonnal elkobzott „Förgetegben” című második verseskötetében.

A kötet utolsó, 142. oldalán közölt „Időmutató” alapján, közelebbről nem datálva, 1935-ben írta ezt a verset.

Az újraközlés engedélyezéséért köszönet a költő unokahúgának, Pákozdy Katalinnak.

(Szöveggondozás és jegyzet: Béres Dezső)