A hónap verse – fényesi Tóth János: Mert élünk

2018. december

fényesi Tóth János

Mert élünk

Itt ülünk mind, s arcukon

arcunk a maskara.

Rabszolga létünk ereinkben

kering, vér a vérünkből,

mely kényes múltunkra szárad.

Majd ha eljön az este, izzadva

rogyunk csillagtalan homlokú

paripák vágtatása elé. Mert

élünk barátaim, élünk szomjazva

a mindent, és karistolva a semmit!

Táncolunk itt mind. Cipőnk sarka

alá idomul hitünk, téveszméink

játszi megingással ringanak létünk

közösségi hálóján. Teszünk jelet,

és közzé önmagunk, húst hússal

mérünk, és kacagunk mások másságán.

Leszünk, akik lenni szeretnénk,

titokban átnézünk a másik oldalra,

nehogy két part közt essünk a porba.

Mert élünk barátaim, élünk szomjazva

a mindent, és karistolva a semmit!

Könyvbe nézünk itt mind. Szemünk

pirosra erőltetjük, hogy lássuk

sors soraink közt az utalást, de

vakok vagyunk hallani, és süketek a

látásra már úgy kétezer éve. Porba

húzott ábrákról tanuljuk az eső

csattanását, fényét a napnak éjjel,

és csupa szépet akarunk érezni,

ha rengeti erejét a halál.

Mert élünk barátaim, élünk szomjazva

a mindent, és karistolva a semmit!

Ébredünk mi itt mind. Akarásunk

tétova, félelmünk gyermeki,

magyarázatot nem lelő talány. Vagyunk

pro és grammnyi egy kontrákkal felelgető

rendszerben. Tétovaságunk legendákat

sző, karunk csonkig ég mások tüzében,

pecsenyét ritkán látunk, amerről mi jövünk

már soha nem jön senki. Szenvedés-dombunk

kormos szemű, ábrándos lelkű angyalok sírja.

Nekünk már nem születik újjá a jézusi ember.

De élünk barátaim, élünk szomjazva

a mindent, és karistolva a semmit!