A hónap verse - Szenti Ferenc: Oknyomozó
2018 szeptemberében A hónap verse Szenti Ferenc vásárhelyi költő műve.
Minden vádra van
védelem – az önvádra
nincs semmiképpen.
………………………
………………………
Szenti Ferenc
Oknyomozó
Megöltek, Barátom.
A
Földi-Égi Dalnokot.
(Mindig Nektek kell csúful halnotok!)
a
Mű
mozarti-könnyed dallamon
nehéz sok követ visz szárnyakon;
a Duna-mélyből idő-végtelen repül,
segítik angyal-mentorok,
követik szentséges csúcsukkal Pilis-es hegyfokok.
Halványulatlan Csillagának fényes
tág-nagy szemében bátran nézzetek:
mélyében ott az értelem, miként a tűz –
szemetek tőle nem vakul, ám egybe-fűz:
látod az Igazat – nem képzetet –
és annyi sok valót, hogy el se képzeled.
*
Vonat elé löktek.
Magadat meg nem ölted.
(Beszéltél terveidről…, vártál vendégeket.)
Akiket félted, azok jöttek.
Vonat elé löktek,
azok, kik mindig, minden korban
hazug eszmékért, pénzért – s kéjjel ölnek:
fehéreket, feketét és rézbőrűket –
És időről-időre egyet-egyet:
a Messiást, hőst és szentet;
mind, kik ellenszegülnek –
Ki van közülük előbbre,
ki mondja meg, milyen isten!
A Magasságban olyan nincsen.
De lent vehetők sárga fémen.
Nemcsak pokol tüzére ember-testet,
de táplálnak népekbe gazul,
kínját a kötelező lelkiismeretnek.
A Kereszt ellenébe föl- önszentelődtek.
*
Szemernyit se félnek, s miként a férgek
mindenhová be- és kifúrnak;
és hívnak, terelnek gyilkos hordákat
idebentre –
Mindent, mindazt Mammon-mérlegen mérnek
és ítélnek.
*
Attila*, veled kezdtem
(ceruzádból egy szilánkkal);
bocsásd meg, ha messze mentem –,
vagy valamiben hibáztam –
Te mondtad: a dolgok összefüggnek,
és determináltak…
(Vannak még, akik értenek Téged, így nem idézlek.)
Megöltek.
Miként a nagy versmondó Színészt,**
ahogy szokták – így-úgy – a lángelméket;
és tengernyi embert mérgekkel etetnek,
agyukat zsigerlik – rabnál is
béklyóbakká teszik –
Biz’ tették és teszik…
Félre vezetnek – csinálnak
hamis történelmet.
Magyarnak és nem magyarnak.
Mindent, mindent maguknak akarnak – – –
Szegény, szinte még gyermek Júdás***,
téged is hogy megvezettek:
az Írásban, nyakadon kötelet jelzenek,
de a szakadék mélyén zúzva-törve,
beleid kifordulva hevertek –
mert, bizony: löktek.
Két ezrede árulásod vádjával etetnek:
az ezüstöket nem arra kaptad…
Csel-a-cselre csúful ráharaptat
mind az élőt, mint a holtat.
Lám e versben, a búzát az ocsúval
összehoztam (tán kavartam) – életedből, halálodból,
Attila – kíséreltem valamit összevetnem
e tanyányi magyar Hon képére festve,
hogy lássam, lássuk mindig –
feledhetetlen vérző szemeit
még élő szemünkkel –
és körbe-csonkolt tagjait – – –
Nem nyafogok – bevallom, néha sírok,
reményem, hogy egyszer kinyílnak a sírok…
És minden remények maradék halmán,
egy árva kis Hon-rögön írok,
hogy távozzon tőlem a félelem…
Nehéz torna – végül, tán lebírom – – –
*
Jegyzet:
* József Attila
** Latinovits Zoltán
*** Júdás - Mt. 14,51
- Mt. 27,5
- Mt. 77,5 és Ap. csel. 1,18 Vö.
- Ap. csel. 1,19
- Mt. 12,41
- Mt. 27,25