.

Haranghy Géza: Déva vára

Haranghy Géza: Déva vára

Most is hallom síró dalát,

még zúgja, zúgja a fájó balladát;

süvít, csapong, a vár ősi szegletén

a nyugtalan lélek,

a mostoha szirti szél.

Ő jár itt, a Mester, kövei kőhöz,

mint Hold az esti csendhez,

ma is úgy tapadnak,

asszonya porától, ím, áll a vár,

falakhoz simulnak a lelkek,

őrzik ma is az örök szerelmet.

Száz évek szelleme szendereg ez ősi váron itt tengernyi kín, keserű álom süvölt,

üvölt, pergő homokszemeket kavarva

s kísértetek árnyai suhannak

örök nyugalmat akarva,

hol a nem múlás kínja ráng,

s tátong, mint mély üreg,

a holtak s szellemeik között.

Ím, Kőműves Kelemen;

letépve leplét, őrjöng, üvölt,

arca torz maszkká csontosul –.

Állj, kocsis, állj!

Ne hozd asszonyom! Ne hozd!

Elvesztem örökre szerelmét!

És sír és jajgat

és áll a tűz, és ég, és ég,

és pergő homokszemek és fehér mész

fogadják magukba asszonya drága porát,

mely kitölt majd minden üreget,

magas falak felett így kötnek kőhöz követ.

Tizenkét kőműves itt bolyong,

s a vén falak, a vakolat, a vár alatt s a vár fokán

mesélnek mind, és újra fáj,

amint elsuhan egy árnyék,

a régi regék ezüstgombú barkaágainál

s ím, itt suhan

és újra fáj,

és áll a vár, és áll a vár!


We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok