Kovács Szabina: Német reneszánsz festők

„Placet experiri.” (Th. Mann: A varázshegy 4. fej.)

Alte Pinakothek: utunk idevezet széjjelnézni. Szép idő.

Lélektelen zord táj, égi ösvény, rom vár. Fojtogat a zölderdő.

Titkát álom rejti – sárkányt György elejti – múlhatatlan őserő.

Dunai táj várral. Zuhanunk az árral. Fenyves, folyó elragad…

Otthonod hol lehet? Arcomba vág szeled. Fönn viharfelhő dagad.

Rakoncátlan vének Zsuzsannáért égnek. Nő érintetlen marad.

Forrongó emberár, nap kél, a hold leszáll, Dáriusz menekül, fut.

Előzmények nélkül. Lelked meddig szépül? Mennyire messzire jut…?

Remekművek ezek. Tájaké főszerep. Ember csak bámulni tud.

II. Id. Lucas Cranach (1472 – 1553)

(leoninusok Németh Kati Cranach-előadásához)

Barbara férje a mester: egy érdekes új nemes ember.

Látjuk a hosszu utat. Goethe ükapja Cranach.

Szász fejedelmek imádták, Bölcs Frigyes udvara rá várt.

Tette, mit tennie kell, eszmei társa, Luther.

Címere szárnyas kígyó. Ő maga rémesen, így jó.

Portrék mestere ő, s nem kicsinyíti idő.

Látom előttem az estet: … s elnehezültek a testek,

körben a tűz halovány, egymaga táncol a lány.

Rászegeződnek a vágyak. A gyűlölet, intrika támad,

Szálome tálcán hoz véres ajándékot.

Rá se tekint a levágott fejre…vidám is a kedve.

Vígan futkos a fény ajka szelíd peremén.

2016. január