A rajzoló szerződése — Radics Márk megnyitója
2016. április 2. és május 8. között látható Bozsér Zsolt: A rajzoló szerződése című kiállítása az Alföldi Galériában.
"A rajzoló szerződése" kiállítás megnyitóján
Bozsér Zsolt grafikus, dr. Nagy Imre, a Tornyai János Múzeum igazgatója és Radics Márk képzőművész.
(Fotó: Donka Gábor)
Radics Márk
A rajzoló szerződése — megnyitó beszéd
Szia, Anikó,
már régen nem írtam neked, de most alkalom van, éppen Zsolt kiállításán vagyunk.
Képzeld, én nyitom meg.
Nem tudok megnyitni, illetve sok ember előtt beszélni, nem erre vagyok teremtve.
Na de mindegy...
Van ez így.
Jó nagy kiállítás van itt, az Alföldi Galéria három termében, sok-sok grafika.
Többnyire barnák.
Erózió.
Nekem ez jutott az eszembe először, amikor így egyben megláttam őket a falon.
Ami tágabb értelemben a felszíni erők felszínt pusztító munkája.
A pusztítás mint munka.
Találó cím lehetne az Erózió, de nem ez a címe.
A rajzoló szerződése.
Az a címe.
De erről majd később.
Merthogy a képeken a dolgok széthullanak, olyanok, mint ma a világ.
Átrendeződik.
Porból porrá.
De ez mindíg is ilyen volt.
Na, a mindiget hosszú í-vel írtam, amikor ilyeneket csinálok, eszembe jutsz.
Nem lett a magyar nyelvtan a barátom azóta sem.
Pedig emlékszem, dolgoztál rajta rendesen...
Legalább a kézírásom külalakját sikerült kimozdítanod az olvashatatlanságból.
Igen, a középiskolában a kilencvenes évek elején.
A Kossuthban.
Amit együtt kezdtünk.
Szóval A rajzoló szerződése.
Ez nem a Greenaway-film miatt van ám.
Hanem mert Zsolt szerződést kötött önmagával.
Az elme a lélekkel.
Emlékezni, rajzolni, csak rajzolni, emlékezni.
Emlékezni.
Olyan gyorsan elmentél, el sem tudtam köszönni.
Ezt oldandó, Donka Gerivel, ha úgy alakul, ki szoktunk menni a Kincsesbe borozni.
Hozzád.
Meg persze szétnézünk, felfedezünk ott is, ahogy szoktuk.
A múltkor találtunk ott egy nagy halom mécsest, szinte hegy volt már.
Mécseshegy.
Törött mécsesek hegye.
Akár Zsolt egy grafikája is lehetne...
Tudtad, hogy van olyan mű, hogy gyászmű?
Az olyan, hogy amikor készíted, folyamatosan arra gondolsz, akit gyászolsz.
Emlékére.
Furcsa dolog ez a gyász.
Nem nagyon lehet vele mit kezdeni.
Nincs recept.
A mi kultúrkörünk elég dramatikusan éli meg a halált.
A vikingek bezzeg, Valhalla..., vagy a klingonok, Stovokor...
Hisznek a folytatásban.
Néha szívesen hinnék a reinkarnációban.
De inkább valamiféle energiamozgásban hiszek.
Meg a viselkedésminták átöröklődésében.
Mint a porból porrá.
Meg ott az a sok csillag, meg a világűr.
A vándorló por.
Lehet, más bolygókon is élnek.
Biztos.
Vagy ilyesmi.
Ebben bezzeg tudok hinni.
Vagy amin régebben elgondolkoztam:
Napóleon tüdejéből kifújt, fel nem használt oxigénmolekulát használok fel pont most, amikor levegőt veszek.
Lehetséges.
Most lassan abba kell hagynom, mert itt ez a sok ember, és már biztosan unják.
Én unnám.
Talán még tapsolni is fognak...
Eszméletlen.
Azt sohasem értettem.
Szóval ott vagy a képekben.
Itt vagy azóta is velünk.