Szubjektív parafrázis

Szubjektív parafrázis

Beszélgetés Kardos Zoltán költő, íróval

Kardos Zoltán költő, író 

Fotó: Szerzői archívum

Kardos Zoltán költő, író életútjába nyerhetünk betekintést versei, visszaemlékezése által. A Vásárhelyi Látóhatár folyóiratban már olvashattuk a verseit. Most életútjának fontosabb állomásait idézzük föl, mely szerepet játszott íróvá, költővé érésében. Emlékiratának egyik része a most közölt Az Ásatási emlékeim című visszaemlékezése míg a másik ciklusa a Katonásdi, melyet tavasszal olvashatunk. Mindkét emlékirat segít fölidézni a már-már feledésbe merülő egykori ifjúság életét, mely sokak számára – köztük Kardos Zoltánnak is – összeforrott a kötelező sorkatonai szolgálattal. Ugyanakkor kivételezett volt a helyi közép- és főiskolások között, mivel a Tornyai János Múzeum régészeti feltárásaiban éveken át közreműködhetett.

□ Bemutatkozásként mit mondana el magáról?

Közel negyven évig éltem Vásárhelyen. Itt születtem, itt jártam általános iskolába, gimnáziumba, és itt is dolgoztam, miután Szegeden megszereztem a magyar tanár − művelődésszervező diplomát. Először a Petőfi Művelődési Központban a II. emeleti programok szervezése volt a fő tevékenységem, majd a Cseresnyés Kollégiumban lettem nevelőtanár és igazgatóhelyettes.
Tősgyökeres református családból származom, ahol a tolerancia, a másság elfogadása alapvető, természetes volt. Ez került a szellemi tarisznyámba, ezzel az attitűddel felvértezve indultam neki ez életemnek, és ez határoz meg alapvetően ma is. Közel húsz éve, családi okokból (elváltam), kezdtem új életet Budaörsön. Az új környezet új lehetőségeket és szellemi inspirációkat nyújtott nekem. Itt kerültem közel a látássérültekhez, és újabb pályamódosítással − látássérültek mentora tanfolyam, majd a Kodolányi Egyetemen a szociális munka szak elvégzése − az ő munkájukat, életüket, szabadidős tevékenységüket kezdtem el segíteni. A „verselésem” a gimnáziumban kezdődött, és gyakorlatilag szünet nélkül tart a mai napig, váltakozó intenzitással. A 2021-ben kiadott kötetem − amit a COVID miatt csak tavaly tudtam bemutatni − óta eltelt időben is születtek új verseim, melyeket fogadjanak jó szívvel az olvasók.

□ Beszélne arról, hogy a szülőföld, a család mennyiben meghatározó az Ön életében, költészetében?

A gyermekkorom, a mai szemmel nézve, felfoghatatlanul gazdag és szegény is volt. Gazdag volt, mert a szüleim és a nagymamám költözései miatt három helyszínen is gyerekeskedhettem, háromféle baráti társaságba kerülhettem. Így az első a Bocskai utca környéke volt, a híres szánkózó hellyel, a „Bocskai havasokkal”, na és az akkor még létező tói világ nádasaival, titkaival. A második helyszín a Damjanich utca vége lett, ahol a szüleim családi házat építettek. Itt is kiváló helyek voltak a barátaimmal a csatangolásra: a „Pepere”, a körtöltés, és biciklivel, az akkor még nem eliszaposodott, körtvélyesi-holtág, ahol varázslatos nagy pecázásokon vehettem részt. A harmadik helyszín pedig a belváros lett, az Árpád utca, ahol nagymamám lakáshoz jutott. Itt is meglettek a barátok, a játszótársak, és irány a régi, még be nem épített Népkert. A mindig új kalandot, játékot nyújtó játszótér, ahol a kalandos olvasmányaink nyomán indiánok, cowboyok, hajóskapitányok lehettünk a gyermeki fantáziánk által.
Viszont szegény is volt ez a kor (hatvanas, hetvenes évek), sokkal kevesebb volt a tárgyi világban a választék. Kevesebb volt a ruhaféle, az élelmiszer, és persze a játék választék is. Néhány gyerekkori fotómon olyan ruhában vagyok, amit most egy kényesebb ízlésű hajléktalan fel se venne. No, de ez akkoriban fel se tűnt nekünk, mert minden gyerek szó szerint hasonló cipőben járt… Más idők jártak, közelebb volt a paraszti kultúra, a paraszti világ. Nagymamám, amikor foltozta a ruháimat, mindig mondta, hogy a foltos ruhát soha ne szégyelljem, ha tiszta.
Aztán jött a gimnázium, a nyári székkutasi ásatások, megint új barátok, új élmények, új szellemi inspirációk. Úgyhogy a szülőföld nekem elsősorban e két részből tevődik össze: a konkrét helyszínek, kalandok, és a barátok, ismerősök, tanárok személyisége, a velük való interaktív beszélgetések, történések szövete. Ezért is érintett olyan fájdalmasan, ha ebből a szövetből valaki kihullott, eltávozott. Ezeknek a fájdalmaknak állítottam versemlékeket, sajnos már elég sok alkalommal: „Úgy kell kidőlni, akár a fák, állva, s nem földig hajolva…” (Akár a fák) „Hiányod léptei / koppannak a köveken / Nincs már más / mint csönd és alázat” (Üveg percek) „összetört ladikkal jöttél / örök törzsasztalhoz ültél / a zenekar egyre tust játszott” (Október hatodika, reggel).
A szülőföldemről és volt természeti környezetemről még annyit szeretnék elmondani, hogy itt Budaörsön, hát nem épp alföldi tájat lát az ember, ha kinéz az ablakon, vagy kimegy az erkélyre. Balra a Tétényi-fennsíkot látom, előttem a Törökugrató nevű sasbércet (ez a hivatalos geológiai meghatározása), jobbra pedig a Csíki-hegyeket, az épp aktuális erdőszínekkel. Viszont, ha bent vagyok a lakásban, a falakról vásárhelyi, vajdasági festőknek a Dél-Alföld hangulatát idéző műveit nézegetjük a feleségemmel együtt, aki Kiszomboron született, és bizony ő is ízes, „őző” nyelvjárásban beszél. Vásárhelyi hímzéses párnák, terítők vesznek körül bennünket, úgyhogy a szülőföld egy szelete így folyamatosan velünk és bennünk van.
 A család is természetesen nagy szerepet játszott a fejlődésemben, mikor nem a körtöltésen rosszalkodtam a tói gyerekekkel, akkor a városi könyvtárban ültem, és olvastam, mert édesanyám könyvtáros volt. Édesapám is olvasott tanárember volt, számomra a könyvek közelsége, szeretete a gyerekkoromban már belém ivódott, evődött. Ők sincsenek már mellettem, nem fogják már a kezemet, nem kérdezik, hogy vagyok, mi újság van velem…  
„Tebenned bíztunk / Te bennünk / S most itt fekszel, kéz a kézben / A szem lehunyva, a száj bezárva” (Mint a szarvas - Apámnak) „Ráncos markodból / az idő kifolyt, / mint a tej, mindenedet / a föld itta fel” (Megkésett levél anyának).
De szerencsére én is megélhettem, hogy az addigi emberből felnőtt lehettem, a gyermekeim világra jövetele által. Megtaníthattam őket biciklizni, szánkózni (akkor még volt hó télen), megmutathattam nekik az én gyermekkorom helyszíneit, világát, mesélhettem nekik, ha nem is annyit, mint szerettem volna, de az élet még nem zárult le, a jövő nyitott. Sok szép, és kedves emléket őrzök a gyerekkorukból is, apróságokat, szikrákat, hangulatokat: „Kóc egérkének / újra feje lett / s örültek, örültek / a kedves gyerekek” (Egér baleset)

Kardos Zoltán  | Ezüst híd
Ebből lesz a vers

□ Mi az, amit a mindennapi kommunikáció során nem lehet úgy kifejezni, mint a költészet által? Önben mikor jelenik meg a költői énje?

A Mediterrán éjszaka című új versemben található ez a négy sor: „zsebre dugott kézzel / tántorog a Hold – / ezüst hidat ver / a partok között”.
Az egyik éjszaka a teli Hold visszatükröződött a tengerben, és egy ezüstszínű hullámzó sávot hozott létre. Ezt le is fotóztam. El is tudom így mesélni, mint ahogy most. De szerintem ennek a képnek, az én saját belső világom, költészetem által lesz hangulata, érzékletessége. Kedvelem az impresszionizmust is, a pillanatokban meglátni a szépséget, érdekességet. Bár teljesen nem értek vele egyet, de ide illik Reviczky Gyula híres sora: „A világ csak – hangulat” A kötetemben viszonylag sok ilyen versem van, amelyek vagy reflektálnak, vagy visszatükröznek valamit, vagy csak egy pillanatot, pillanatnyi érzést próbálnak megfogni.
Ezeket nehéz a hétköznapi beszélgetésben visszaadni. Vagy túl hosszasan kéne magyarázni, vagy túl röviden, és persze prózában. A verseim, az újabb verseimre különösen igaz ez, szikáran, tömören, sallangoktól mentesen, de mégis költőien szeretnének megszólalni. Ezt az írásmódot a néhai Gömöri Pityutól tanultam, fogadtam el, hogy nem kell fecsegni a verseinkben. Persze a kezdet kezdetén (gimnáziumi, katonai, főiskolás évek) én is több oldalas verseket írtam, valahogy úgy éreztem, hogy minél hosszabb, annál komolyabb, jobb.
(A régebbi „zsenge” verseimet, és a kötetben megjelenteket a http://kardoszoltan.webnode.hu oldalamon lehet megtalálni.) Mintha csak súlyra mérnék. Aztán azért maguktól, magamtól is el kezdtek rövidülni, esszenciává válni, míg elérték a mai formájukat. Persze ez mindig tárgyfüggő is. De a kérdésre visszatérve, a verseléssel való „kapcsolatom” a gimnáziumban kezdődött, a kezdeti szárnypróbálgatásokat Fenyvesi Félix Lajos, és kiváló tanáraim, barátaim segítették. A Bethlen újságban rendszeresen jelentek meg verseim, és egyre jobbak lettek. Ezt így ennyi év elteltével ki merem mondani, mert több versemet is be tudtam illeszteni a válogatott verseimet tartalmazó kötetembe. Igaz, néhányat kicsit átírtam, rövidítettem, de az ember a sajátjából plagizálhat, újra hasznosíthat. Hogy a költői énem más-e, mint a „normális”, erre csak azt tudom felelni, hogy ez nem válik kétfelé bennem. Ha írok, akkor is én vagyok, csak egy kicsit más állapotban, valamiféle alkotói hangulatba kerülök, és akkor elindul a toll a papíron, na persze, ha éppen olyan helyen jönnek a sorok, hogy le tudom jegyezni. Tulajdonképpen könnyű ez, egyszer csak elkezdenek csilingelni, dalolni a verssorok, és csak le kell őket jegyezni, persze, ha jön az ihlet, és homlokon puszikál. Ja, és persze az alkotáshoz magány is kell ahhoz, hogy utána, jó estben, közösségi, befogadói élmény lehessen. Én soha nem ülök le úgy, hogy na, most verset fogok írni. Az vagy jön magától, vagy nem. Akkor is én maradok, akkor is én vagyok.

□ Melyek azok a témák, amelyek legjobban foglalkoztatják, és a költészetében is fontos helyen állnak?

Én úgy gondolom, hogy a világot egészében nem lehet megérteni. De, ha egy jó művet (festmény, zene stb.) megfigyelünk, belemélyedünk, mintegy eggyé válunk vele, akkor közelebb kerülhetünk az egész megértéséhez. Ha például elmégy egy képtárba, és csak egy, a számodra fontos alkotás befogadásába, megértésébe mélyedsz el, akkor lehetőséged nyílik arra, hogy elkapd az egész egy pillanatát. Ezáltal megérthetsz valamit arról, hogy miért vagy a Földön, mit jelent az ember, az emberi értelem. Én ezzel a látásmóddal elég gyakran élek: nem szeretek túl sok információt befogadni egyszerre, mert akkor csak felületes impresszióim lesznek. Ajánlom jó szívvel másnak is, hogy menjen el a Magyar Nemzeti Galériába, a várba, és csak egy Csontváry képet nézzen meg, a Taorminai görög színház romjait, igaz azt azért jó sokáig, vagy egy óráig és belefeledkezve nézze. Hát abból igazi élmény lehet, sokáig tartó megismerés, felismerés, megértés, katarzis… De, hogy a kérdésre is válaszoljak, amikor a kötetemet elkezdtem szerkeszteni, szembe kerültem egyből egy problémával. Milyen sorrendben szerepeljenek benne a verseim? Azt nagyon didaktikusnak tartottam, hogy szimplán időrendi sorrendben legyenek benne, mintegy ömlesztve. Én sem szeretek, szeretnék ilyet olvasni. És akkor jött az ötlet, hogy valamilyen szempont szerint jó lenne csoportosítani őket. És akkor már adódott, hogy témakörök köré rakosgassam őket, ott viszont már lehet időrendiség. Így lettek a következő tartalmi egységek: tisztelet, szerelmek, család, barátok (-nak, -ról), reflexiók, színek, hangulatok, ciklusok, próza. A legtöbbet nem kell magyaráznom, úgy gondolom, de néhányhoz fűznék pár szót. A „Tisztelet” részben az általam kedvelt művészekhez írt, műveik által inspirált versek kerültek. A „Reflexiók”-ban inkább egy-egy pillanatnyi helyzetre reagáló verseim találhatók, míg a „Színek, hangulatok”-ba azok kerültek be, melyek máshová nem fértek be, és különféle lelkiállapotomban születtek. Szóval így a kedvelt témáimat maga a kötet felosztása is mutatja.

□ 2021-ben jelent meg a Negyven év című verseskötete. Igen jó visszhangra, érdeklődésre talált. Az azóta írt versei mennyiben másak? Másak-e? Vannak bizonyos témák, melyeket mélyebben fejteget? Mi az, amire koncentrálódik a figyelme? Miért?

Ahogy már írtam, én sohasem tudok úgy alkotni, hogy azt előre elhatározom. Nekem úgy nem megy, nekem hangulat és egy-egy jó sor kell, ami valahogy egyszer csak beugrik. Tehát ezért nem tudok „témafüggő” lenni, mert én sem tudom, hogy a következő versem miről fog szólni. De például a kötet óta írtam két dalmáciai emlékekből táplálkozó verset, a Mediterrán éjszakát és a Mediterrán anzixot. Ez a két új a kötetben megjelent Naptánccal együtt már egy kis ciklust is alkothatna. De ez nem tudatos volt, ahogy említettem, hanem véletlen. Tehát az új verseim, szerintem, nem mások, hanem folytatásai az eddigieknek, a már fentebb említett szikárabb stílusban. Természetesen a napi hírek engem is megérintenek (járvány, háború, környezetünk felélése, tönkretétele, infláció, szociális problémák stb.), de arra mindig igyekszem figyelni, hogy konkrét politikai utalás ne legyen a verseimben. Az nem oda tartozik, az inkább a napi kommunikáció része.

□ A mostani versek között több jeles, világviszonylatban ismert személyiség – J. Conrad, G. Orwell, Bosch, Hrabal, Vivaldi – inspirálta versírásra, Miben hatottak Önre?

Igen, ahogy a kötetemben is külön részt kaptak a nekem kedves, rám hatással bíró művészek, alkotók, úgy azóta is születtek ilyen jellegű verseim. Hogy a felsoroltaknál maradjak, a következő velük a helyzet. Joseph Conradnak megvettem potom pénzért az összes művét, és elkezdtem olvasni őket. Rájöttem, hogy mennyire igaza van Márai Sándornak, aki a naplóiban elismerően ír a lengyel származású íróról. Két kisregénye is − A haladás előőrse és A sötétség mélyén − a korábbi Belga Kongóban játszódik, és az egyik jobb, mint a másik. A sötétség mélyén című inspirálta Francis Coppolát az Apokalipszis most című filmjének elkészítésére. Hát ezeknek a hatása alá kerültem és egyszer csak jött az a pár sor: „sötét idők vize / kígyózva fut a folyó / fedélzetén az életünk / iszapos, fülledt, fakó” (A sötétség felé). Orwellt nem olvastam mostanában, de a jelen korunkban egyre jobban elhatalmasodó tudatos félretájékoztatás ténye roppantul elborzaszt, és számomra az orwelli disztópiát vetíti előre. A Bosch vers konkrét élményből született: megnéztük a feleségemmel a tavalyi szenzációs kiállítását a Szépművészeti Múzeumban. Rádöbbentem, hogy a boschi világ és világégés, mennyire időszerű a járványok, háborúk, erdőirtások és túlnépesedés sújtotta világunkban. Hrabal szintén nagy kedvencem. Újra olvasom a könyveit és rájöttem, hogy miért is tetszik annyira nekem. Hát azért, mert egyszerűen csak emberi. Az emberi tragikummal és komikummal együtt „elröhögted és elsírtad /magad oda, a múltba” (Harlekinek ásza). Nekem volt szerencsém, a nyolcvanas években, személyesen találkozni Hraballal Szegeden, egy író-olvasó találkozón. Hallottam pár anekdotáját, melyek kötetbe, tudtommal, nem kerültek be. Az egyiket ide idézem: Egy kissé provokatív kérdésre − szocializmus van éppen hazánkban −, miszerint miért van az, hogy írásaiban pozitív, nosztalgikus színben ábrázolja a letűnt Osztrák-Magyar Monarchiát? Hrabal a következőket válaszolta: Pepin bácsi élt, valós személy volt. Az író úgy képzelte el a monarchiás időket, hogy miközben Ferenc József császár a schönbrunni kastély parkjában sétál, akkor az egyik kezével Lehár Ferencbe karol, a másikkal pedig Pepin bácsiba…
Vivaldi meg tulajdonképpen véletlenül „keveredett bele” a versembe. Az erkélyen álltam éppen, és kellemetlen, nyúlós, hideg őszi idő volt. Tulajdonképpen ez az ősz hangulat fogalmazódott meg bennem: „Ősz levelek halkan szállnak” (Négy évszak), aztán jött még egy sor: „ez is része az egésznek”. Itt jutott eszembe, hogy akkor a többi évszakot is írhatnám, és ez tulajdonképpen a négy évszak, az pedig Vivaldi ismert darabja. Fogtam magam, meghallgattam a művet, aztán színeket kerestem, amelyek legjobban kifejezik az évszakokat: a tavasz zöld, a nyár piros, az ősz sárga (borostyán), a tél fehér. Innen már csak meg kellett írnom ezt a verset, amiben a zene, a színek és a hangulatok együtt rezdülnek, muzsikálnak. Szóval ez valahogy így működik bennem, ez számomra egy bizonyos szubjektív parafrázis. Átértékelve, saját személyiségemen átszűrve, nem ismételve, hanem újrateremtve egy-egy számomra fontos alkotót, alkotást, annak az adott állapotomhoz, hangulatomhoz kapcsolódó leglényegesebb mondanivalójával.

□ Mikor és hol találkozhatunk Önnel, ahol személyesen is beszélne alkotói útjáról?

Hát ez nehezebb kérdés. Ahogy mondtam, én Budaörsön élek, itt leltem új otthonra. A lányom elköltözött Vásárhelyről, a fiam pedig szívesen utazik fel hozzánk, mert hát itt olyan múzeumokat, helyszíneket, programokat, látnivalókat tudok mutatni neki, amelyek újak a számára. Vásárhelyhez sajnos egyre kevesebb barát köt, sokan közülük külföldre, más városba költöztek, illetve egy olyan távoli világba, ahonnan nem szokás visszatérni egy baráti poharazásra, beszélgetésre, legfeljebb csak az emlékezetemben, emlékeimben. Ahogy jártam a várost tavaly, hát bizony sokat változott Vásárhely arculata is. Ezt nem panaszként mondom, ez természetes jelenség, végül is az emberek nem skanzenben élnek. Nekem mindenesetre rossz, ha már nem találok meg bizonyos épületeket, boltokat, vagy éppen kiskocsmát, amelyekhez az emlékeim kötődnek. A gyerekkor eltűnik, a grundot beépítik. Talán jobb is, ha az ember emlékeiben élő helyszínekre gondol, és nem látja, hogy a régi iskoláját bezárták, a régi törzshelyéből kínai bolt lett…
De természetesen örömmel utazom Vásárhelyre, ha hívnak.

Benák Katalin