Képzelet és álmok
Redenczki István, a VI. Nemzetközi ifjú költők fesztiválja (Szerbia) Dicséretben részesített alkotója.
„Visszhangzik hangom
Én szeretetre vágyom”
(Redenczki István)
A Sremska Mitrovica-i (Szerbia, Szávaszentdemeter) VI. Nemzetközi költészeti fesztivál „Машта и снови“ Képzelet és álmok pályázat középiskolások kategóriájában dicséretben részesítette Redenczki István műveit. A Zsolozsma című verse szerb nyelven — Kovács Jolánka költő, műfordító fordításában — bekerült a Képzelet és álmok című antológiába.
- Milyen érzés?
Természetesen igen nagy megtiszteltetés. Valójában meglepetésnek sem kisebb... Eddig eredmény nélkül maradtak a hasonló próbálkozásaim, így még inkább örömmel töltött el, hogy nagyobb horderejű projektben értem el sikerem. No, meg a sors iróniája, nemrégiben az irodalom érettségim a magyar írók-költők külföldi nyelvekre való átültetéséből írtam.
- Miként mutathatnánk be Redenczki Istvánt?
Egy élete nagy változásai felé közelítő friss fél-felnőtt. Lassan húsz éves vidéki tehetetlen ifjú sok szabadidővel. Érdekes múlttal, átitatott szentimentalizmussal. S ami az alkotásra motivál, az mindez összességében. Gyászolom is kissé ezt az én-mércét: általa verseim nem mellőzik az E/1-t, néha elég egocentrikusak.
- Mióta, miért foglalkozik a költészettel?
Egészen apró-cseprő koromban; felsőbe kerültem, ott magam és tanáraim szórakoztatására összeeszkábáltam mindenféle hangzatos, aranyos, esetenként fricskázó apróságokat. Komoly cél nélkül. Ha lehetett választani, általában sok házi feladatomat magyarból, önszorgalom címszóval, versben adtam le. Aktívan 15-16 éves korom óta kezdtem komolyra fordítani a dolgot. Akkor fogant bennem egy melankolikus reggelen, hogy annyira tele vagyok mindennel, de még mindenki aluszik, s ha nem is aludnának, kinek mondanám el mindezt a sokat, vagy hogyan. És, ha elmondanám, fele sem jutna el, találna megértésre. Az első igazi versem megírta magát. Meg kell jegyezzem, azóta is ők írják magukat, ők én vagyok mélyen. Hiszek a lélekben, az ösztönben. Nekem csak intellektusom van az emberben rejlő igazságokat féligényesre összedolgozni, esetleg felruházni többlettartalommal. Külön fontos viszont a dallam, a forma. Ugyan semmilyen konvenciót, klasszikust követni nem vagyok képes, de szimmetriában, ritmikában adott számomra egy belső sugallat, ami a mértéket adja. Mások költészetében ugyanezt a kettős egységet keresem, a szellem (azon belül/vele együtt a kimunkáltság) és az ösztön vegyülését. Példaképeim listája így minden nemzetet és minden kort felölel, sőt egyre csak gyarapszik és gyarapszik. Mindenkori kedvencemnek mégis megjelölném Baudelaire-től a Rúgjatok be! című alkotást, a mű – ellentétben a kéjsóvárságot sugalló címével – erre a transz-szerű belső állapot, kinyilatkozás elérésére szólít fel, feledve a felszínességet.
- Más műfajban is megpróbálkozott? Miért épp a költészetet választotta kifejezési eszközéül?
Az igazat megvallva eredetileg képzőművész szerettem volna lenni. Balszerencsémre ezt a szerepet nem rám szabták. Ehhez az elképzeléshez viszont a líra műneme egészen közel áll. Megfogott a verseknek az az oldala, hogy minél kevesebbet mond, talán éppen annál kifejezőbb is lehet egy alkotás. Szóval festés.
Különösen passzol hozzám, mert gondolkodásom elég csapodárnak látom, és a költészet megtűr mindenféle szabad asszociációt, kiskaput, sortörést, s a többit.
Végül ebben leltem meg önmagam. Ettől függetlenül szívesen játszom a műfajokkal, műnemekkel. Vannak egyenest prózaverseim, írok novellákat (sajnos javarészt azok ugyancsak rövidek és főként költőiek) meg egy drámám is készülőben van. Akadnak ötleteim, amit besorolni sem mernék sehova.
- Ilyen fiatalon mi az, amit el szeretne mondani a verseivel, mit üzen a világnak?
Hogy segítsenek. Rajtam, magukon, másokon. A világ lényege nem lehet egy bőrpénztárca meg egy előre kidolgozott útiterv. Valahonnan valahová kell tartson az egységes egész. És ebben mindenki részes. A kiüresedett létezés beszüntetése a vágyam. Sokaknak ez kísértetiesen hasonlíthat a szeretet ábrázolásmódjához.
- Milyen gondolatok foglalkoztatják?
Személyesen az önvád, az agónia, a nincstelenség, a nihil, a testi-lelki fájdalom, ugyanott az öröm s a gyönyörök, a szépség. Globálisan? Talán mindez, vagy mindez hiányának összeveszejtése a renddel. Hasonlóságok, különbségek, rokoni kapcsolatok felfedezése; s keresni valamit, ami ideális vagy még inkább azt, ami lehetetlen, még sincs csodálatosabb nála. Közelítve a vallások látásmódja felé, valami nagy "Örök Igazság" felfedezése.
- Jövőjében mennyire tervezi alkotói tevékenységében a költészet, prózairodalom jelenlétét?
Minden mértékben. Mást el sem tudnék képzelni. Polgári foglalkozásom valószínűleg ugyanehhez az irányhoz kapcsolódik majd. Ha kedvezően alakulnak a dolgaim, műfordító leszek; esetleg valami szerkesztő vagy irodalomtudós. Ha még kedvezőbben, akkor egyenest saját főbb szerepet igyekszem vállalni az irodalmi életben. Az alkotás számomra egy kreatív terápia, azt biztosra tudom, még hogyha csak saját szakállamra is, de a sírig el fog kísérni.
- Életének e szakaszában mely mottót választaná, ami leginkább tükrözi a személyiségét? Miért?
Személyiségem tökéletes tükre Ady Szeretném,ha szeretnének című verse. Ez az idők során nem igen változott, nem hinném, hogy fog valaha. A mű magáért beszél.
- Költői hitvallását hogyan fogalmazná meg?
Komolyabb elhatározás nem hajt. Emberi léptékekkel vagyok képes gondolkodni. Szeretném is úgy látni, hogy ezek a mélységek minden emberben jelen kell legyenek. Nem érzem magam különlegesnek, égadta tehetségnek – inkább azt tudom sajnálni, ha valaki minderre, amit én birtoklok, nem tart maga számára igényt. Ez a gyakoribb legtöbb esetben. Ars poeticám: törekedni egy-egy rózsát tűzni minden szívbe.
Gratulálok a szép sikeréhez! Kívánom, hogy tartalmas és örömmel teli alkotói munkásságban legyen része, s nagyon sok szívbe tűzzön rózsát!
Benák Katalin
(Az ifjú költő verseit az eVásárhelyi Látóhatár 2016/1-2. számban olvashatja)