.

Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 3. rész

 

Most pedig lassan fogok számolni egészen 250 ezerig”

Vidám esték a Tiszavirág presszóban és a Béke szállóban

 

 

Tiszavirág presszó

 

A Tiszavirág presszó 1950-ben nyílt meg, és az 1960-as évektől kezdődően Hódmezővásárhely egyik legfelkapottabb szórakozóhelyévé vált. A Kossuth téren, az Országos Takarékpénztár mellett működött. A presszónak L-alakú kialakítása volt, egy utcára nyíló teremmel, és egy belső helyiséggel, a bejárat előtt fedett résszel, ahová ki lehetett ülni. A szórakozóhely népszerűségét jelzi, hogy a környező városokból, megyékből is jártak ide vendégek. Vásárhelyhez kapcsolódó alkotók, írók széles köre fordult meg itt, - többek között - Kohán György, Hézső Ferenc, Bibó Lajos múlatta idejét a Tiszavirágban. Ezen kívül elég heterogén volt a vendégek összetétele: tanácsi tisztviselők, orvosok, nővérek, katonatisztek, tanárok, zenészek, melósok egyaránt megfordultak a Tiszavirágban (Háry 2012. 43. p., 45. p.). A helyet a Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat üzemeltette, az üzletvezető 1960-as évek elején Gáll Zoltánné Erzsike volt. A környékben, de világviszonylatban is ismert zenészek játszottak a presszóban, például a zongoristák közül: Fekete Géza, Hegedűs Gábor és Háry Ferenc. Itt játszott Dobos Zoltán (dob), és Nádasi Miklós (tenor szaxofon) is, akik később a Béke szálló és étterem zenekarába kerültek (Diviki Sándor). Az ismert vásárhelyi zongorista, Háry Ferenc visszaemlékezése így tudósít a presszó technikai feltételeiről: „Valahol a raktárban találtam egy öreg hangszórót, amely május elsejéken egy fára felakasztva, a mozgalmi dalokat sugározta a felvonulók szórakoztatására. Ezt a hatalmas tölcsért felerősítettük az álmennyezet mögé úgy, hogy nem is látszott. Erősítőként egy kiszuperált lemezjátszó szolgált, a mikrofont pedig egy telefonkagylóból operáltuk ki. Leírni sem tudom, hogy milyen szörnyű hangok jöttek belőle. Később már „visszhangosítót” is gyártottunk, egy kiszolgált öreg magnóra tettünk egy ún. „végtelenített” szalagot. Otthon gyártottuk, ragasztottuk ezeket a magnószalagokat, amelyek elég sűrűn szétcsúsztak a ragasztásnál, s olyankor a tihanyi visszhangot megszégyenítő intenzitással sokszorozták a hangunkat (…). Az viszont tény, hogy nap mint nap telt ház volt, s olyan jó hangulat, hogy egyszer még a mennyezet is leszakadt, pont a mi fejünkre (el lehet képzelni, hogy néztünk ki talpig malterosan – lehet hogy ez kritika volt?)” (Háry 2012, 45. p.). A kor viszonyaira jellemző, hogy a zenészeknek, és a vendéglátóhelyeknek nagyon szűkös forrásaik voltak a szükséges technikai eszközök beszerzésére. Így, ha a zenészek javítani akartak a produkciójuk megszólalásán, azt a saját találékonyságuk segítségével kellett megoldaniuk.

1963-ban még az országos zenei sajtó látókörébe is bekerült a Tiszavirág, amikor Szenthegyi István cikket írt a helyről, a Muzsika című zenei folyóiratban. A megjelent cikk elég nagy vihart kavart, számos levél, reakció érkezett a szerzőhöz. Zrínyi Péter, a Csongrád megyei Hírlap munkatársa egy válaszcikkben reagált az általa nehezményezett megállapításokra. Ezt követően ismételten Szenthegyi közölt egy írást a témában, a Muzsika lapjain. Mi is történt? Szenthegyi István – a cikk alapján – megelőző év novemberében a Dél-Alföldön járt, ennek az útnak a nyomán született a cikke, aminek az első felében a Tiszavirág és Vásárhely légkörét taglalja, a cikk második felében pedig a Békéscsabán bemutatott Verdi Requiem-jéről tudósít. A látottakról és hallottakról 1963. január 1-jén jelent meg a cikke a Muzsika hasábjain. A cikk hangvétele nem árulkodik arról, hogy tudatosan választotta volna a Tiszavirág presszót, vagy hogy előre tájékozódott volna a helyről. Ettől függetlenül a presszó népszerűsége miatt már hallhatott róla korábban, de ha csak a városba érkezése után választott volna szórakozóhelyet, akkor sem nagyon találhatott volna népszerűbbet. Jóval felkészültebb a tudósítása a békéscsabai eseményről, de ez szólhat a rendezvénynek is, mégis csak komolyzenéről van szó. Mindenestre úgy gondolom előre kigondolt koncepció szerint tervezhette meg, készíthette el a cikkét. Erre utal, hogy két teljesen különböző műfajú, atmoszférájú kulturális közeget választott ki, állított egymás mellé. A számunkra fontos Tiszavirág, és a város légkörét az alábbiak szerint festette le Szenthegyi a cikkében:

 

Hódmezővásárhely, Tiszavirág espresso. Kéttagú zenekar játszik, zongorista, meg egy dobos. Arra táncol a fiatalság. Ülök a hangulatvilágításban, a kerek asztalkánál, és várom a twistet. (…)

Az L-alakú terem korszerű kiképzésű, vendéglátóiparunk szemmel láthatóan gondos figyelmet fordított a mai igényeknek megfelelő követelményekre. Ahogy elnézem, modern kiképzésűek az itt megforduló lányok is, meg a fiúk; öltözködésük, hajviseletük, viselkedésük egészen mai. Senki sem mondhatja, hogy a csinos vásárhelyi lányok nem haladnak a korral. Sőt! Vásárhelyen olyan rejtett világvárost fedeztem föl, ahol a női divat a pestit is felülmúlja. Pesten térdig érnek a szoknyák – Hódmezővásárhelyen jó két ujjnyival a térd fölött libegnek a kecses, könnyű szoknyaharangok, amelyek tánc közben szinte csilingelni szeretnének.

Mai környezet, mai fiatalság. Vásárhelyi, „ultramodern” nők. Fesztelenek, akár a pulóveres fiúk; szórakozni akarnak, vasárnap délután, vasárnap este.

Biztos, hogy ők is a twistet várják, vagy legalábbis a rock’n rollt, avagy egy kis vidám boogie-t.

A kéttagú zenekar azonban csupa konzervatív számot játszik. Szolid, sima, nem „rázós” számokat.

Pedig a twist benne van a levegőben. Jönnie kell, meg kell születnie, ebből a miliőből; a modern fiatalságnak „muszáj” itt twistet táncolnia, vagy legalábbis rock’n rollt, avagy egy kis jó boogie-t. Hiszen olyan itt a világ, mintha egy darab Párizs venne körül.

Hol marad az a twist! A zongorista nem áll kötélnek. Mindent játszik, csak olyasmit nem, amire azt mondanánk: lám, ez kell ide, a modern Vásárhelyre, a modern vásárhelyi fiatalságnak, ezeknek a fiók-párizsiaknak. Egyszer-egyszer megindul ujjai alatt valami elevenebb, zakatoló ritmus – no most, most! – a táncra, mozgásra éhes párok nekifeszülnek -, aztán vége, pár taktus az egész, utána megint szelíd angol keringő, vagy párizsi keringő, vagy esetleg blues-szerű ritmusok következik. A legmaibb itt a dél-amerikai rumba, de az is mértékkel.

Mikor már harmadszor ismétlődik ez a játék, eszmélek rá, hogy ugratás folyik. A zongorista humorizál, avagy kajánkodik. Avagy határozott elvi felfogást vall. Nem akar „rázós”, vadító tánczenét játszani, hogy a fiatalság bele ne hőbörödjön. Vagy talán nem tud?

Késő éjszakáig ülök a Tiszavirág espressóban, hiába; ebben a szolid lokálban twist nincs.

Hát, helyeseljük az illedelmes társasági szórakozást, szép, ha kétnemű fiatalságunk kulturáltan viselkedik táncolás közben is – de az új ritmusoktól nem tartanám távol a vásárhelyi ifjúságot, amelynek mozgás igénye éppen olyan, mint ma szerte a világon, tizenhat évtől fölfelé, bizonyos ifjúi felső korhatárig. A jazz, ideértve a legújabb, jó tánczenét, világjelenség, nem lehet előle elzárkózni, s nem is kell.

Biztos vagyok benne, hogy a vásárhelyi fiatalok a twistet is illedelmesen táncolnák. Ha a Tiszavirágban nyújtott tánczene korszerűségben nem maradna el tőlük…

Nem tudom eldönteni, mi a helyesebb. Az-e ha „humorizál” a zongorista, ha ugratja őket, vagy ha engedélyezi nekik a légkörből kiérezhető jó ízlést és illedelmességet?

(Muzsika, 1961. január 1., 21. p.)

 

Zrínyi Péter reakciójából a Szenthegyi István által írt cikkre:

 

(…) Mivel a Muzsiká-nak a zene a profilja, így születhetett meg az írás; összekötve a kellemest a hasznossal – egy kávé mellett, cikk a vásárhelyi fiatalokról, a presszó zenéjéről, s természetesen a zongoristáról. Eddig még csak rendben lett volna. A baj ott kezdődött, hogy „a kéttagú zenekar azonban csupa konzervatív számot játszik. Szolid, sima, nem rázós számokat.” Hol marad a twist? Micsoda vétség a modern ifjúság ellen! Ezzel már kész is a téma; állást foglalni a maradi zene ellen. Merthát hogyan is lehet twist nélkül élni mai modern fiataloknak?

Azt még megértjük, hogy valaki a modern zene mellett tör pálcát, s igazat is adunk neki. Csak éppen ott tévedett a cikkíró, hogy a vásárhelyi Tiszavirágban estéről estére játsszák a zenészek a twistet, és a fiatalok táncolnak is rá. És hogy a modern tánczene tért hódított Vásárhelyen, az éppen Háry Ferencnek, a zongoristának az érdeme (…).

A cikkíró, bár feltehetően járt Vásárhelyen – hiszen azt is megírta, hogy az említett helyiség L alakú, s hogy késő éjszakáig ült a „kerek asztalkánál” -, de nagyon siethetett, ha twistet felcserélte a kerek asztalokkal. Kerek asztalok ugyanis nincsenek a helyiségben, a twistet viszont estéről estére játsszák és járják.

Ami a fiatalokat illeti szerencsére nem egészen olyanok, mint azt az írás alapján gondolhatnánk, hiszen nem valami, „fiók-párizsiakkal”, még csak nem is „vásárhelyi ultramodern nőkkel”-kel találkozhat az, aki betér a főtéri presszóba Hódmezővásárhelyen.

A „Kétarcú zene” című írás így nagyon is egy arcot mutat, csak éppen a valóságból nem mutat semmit. De fő az, hogy az egész országban olvashatják!

(Csongrád megyei Hírlap, 1963. január 12., 4. p.)

 

Szenthegyi „rázós” műfajokként említi a rock and rollt, a tvisztet, a boogiet (mint a modern tánc és tánczenei divatokat). A „rázósság” úgy tűnik annak függvénye, hogy „illedelmesen” szórakoznak-e a fiatalok a „vadító tánczenére”. A hatvanas évek elejére a „szocialista erkölcs” és az „öntudatos fegyelem” az „jóízlés” és az „illedelmesség” fogalmaiba szelídült, legalábbis ebben a cikkben. A szerző elismeri, hogy a jazz és a modern tánczene világjelenség, ebből nem rekeszthetőek ki a hazai fiatalok sem. Nyilvánvaló, hogy egy este, vagy éjszaka alatt nem lehet olyan messzemenő következtetéseket levonni a város könnyűzenei viszonyairól, mint amilyenek Szenthegyi kijelentései. A meghökkentő jelzők inkább hatásvadász céllal születhettek, hogy látszólag erősítsék a kevés benyomás alapján írt cikk mondanivalóját.

Zrínyi Péter cikkéből kiderül, hogy Háry Ferenc az a bizonyos zongorista, akitől Szerdahelyi a tvisztet várta. Zenei képzettsége és tapasztalata okán is Háry Ferenc tudásában nem hiszem, hogy kételkednünk kellene. Háry a Szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskola szolfézs-gordon szakirányának elvégzése után, 1963-ban nyert felvételt az Állami Zeneművészeti Szakiskola Tanárképzőbe, szintén szolfézs-gordon szakra (Háry 2012, 25. p., 33. p., 53. p.). Háry Ferenc ekkor már a Petőfi Művelődési Ház „mindenes” zongoristájaként belekóstolt a város zenei életébe. A Zeneiskolában – Steiner Béla hívására – előbb gordont, majd szolfézst tanított. 1963-ra nem csak a Tiszavirág, de a Béke szálló és étterem közönsége is megismerhette muzsikáját (Háry 2012, 33-34. p., 40-43. p.). Zrínyi, és Földesi Gyula közlése alapján is tudjuk, hogy egyike volt azoknak, akik a modern tánczenét – ideértve a rock and rollt is – elkezdték játszani Hódmezővásárhelyen. Az említett zenésztársa a Budapestről jött Beló Pál dobos lehetett (Háry 2012, 41. p.).

 

Béke szálló és étterem

 

A Béke szálló és étterem elég viszontagságos évszázadot tudhat maga mögött: Az 1905-ben épült Fekete Sast 1949 végén érte el az államosítás hulláma (Délvidéki Hírlap 1949. november 10. 3., p.). Üzemeltetését 1950-től a Vásárhelyi Szálloda és Vendéglátó ipari Községi Vállalat vette át (Viharsarok 1950. február 1., 6. p.). 1951 januárjától nevezték Béke Szállónak (Délvidéki Hírlap 1951. január 9., 4. p.) egészen 1986-ig, amikor visszakapta eredeti elnevezését (Csongrád megyei Hírlap Vásárhelyi kiadása 1986. augusztus. 13., 1. p.). Az épület 1993-ban került vissza a város tulajdonába, sanyarú állapotban (Reggeli Délvilág 1993. március 9., 2. p.).

Az 1950-es években itt játszott Oláh Tóni bácsi cigányprímás, aki híresen sok nótát ismert, nagybőgőse Virág Jenő volt. Tóth József üzletvezetése alatt, a Tiszavirág zenészeiből alakult meg a szálló A-kategóriás muzsikusokból álló zenekara: Hegedűs Gábor, Dobos Zoltán, Nádasi Miklós, Fazekas Károly, Jazz Pista (nagybőgő) (Diviki Sándor). Korábban már említettem, hogy 1959-től az OSZK vette kézbe a vendéglátó-ipari zenélés működésének rendszerét. Működési engedélyhez kötötték a zenészek fellépési lehetőségét, az előadóművészi vizsga során pedig három kategóriába sorolták a muzsikusokat: „C”, „B”, „A” kategória. Az „A” kategória jelentette a legjobb minősítést (zenci.hu). Nem volt törvényszerű, hogy az előadóművészeknek végig kell járni a három szintet. Már az első vizsgán elérhető volt a „B” kategória. Létezett ún. „ideiglenes” engedély is, amit olyan zenészek kaphattak, akik még nem rendelkeztek működési engedéllyel (amatőrök). Az „A” kategória megszerzése különböző jogokkal járt, mint a magasabb gázsi, zenekarvezetői státusz betöltése, nemzetközi fellépés lehetősége (zenci.hu) a Nemzetközi Koncertirodán (NKI) keresztül. Az 1960-as évek elején Kiszin Miklós volt az OSZK Csongrád megyei Kirendeltség vezetője (Háry 2012, 41. p.).

1958 és 1960 között nagyszabású felújításon esett át az épület. Először a tetőszerkezet és a közműhálózat újult meg, majd ezt követően a belső terek átalakítása kezdődött meg (Csongrád megyei Hírlap 1958. május 3., 4. p.). A régi eszpresszó-részleg vízszintes kettéosztásával egy félemeleti galériát hoztak létre (Csongrád megyei Hírlap 1960. március 11., 6. p.). A Béke szálló és étterem nagytermére néző presszó galériáján kerülhetett sor a „rázósabb” táncok, figurák kipróbálására (Földesi Gyula). A felújítás ideje alatt csak az aktuálisan érintett részek voltak lezárva, így ez idő alatt is tartottak rendezvényeket. Ezekben az években „Pöci” (művészneve: Rózsavölgyi Árpád, becsületes neve: Lakatos Árpád) zenekara játszott a Szállóban. A zenekar tagjai az Alföldi szállóban laktak, fix fizetésért játszottak. A zenekar zongoristája volt Háry Ferenc, visszaemlékezésében így elevenedik meg a Béke hangulata:

 

A Békében vasárnap délelőttönként ún. „sörzenét” játszottunk, a műsor nyitányokból, operett egyvelegekből, előadási darabokból állt. Este pedig nyomattuk a tánczenét, állandó teltházzal. Az üzletvezető a bejáratnál fogadta a vendégeket – mindenki elegánsan öltözött, különben be se engedték - , s az asztalhoz vezette őket. Esténként (…) Pöci felment a pódiummal szemben lévő, s a galériához felvezető lépcső legfelső fokára, s ott játszotta el trombitán az „Il silenzio”-t” (Háry 2012, 40-41. p.).

 

1959 és 1962 között Diviki Sándor és zenekara volt az egyik formáció, amelyik játszott a Békében. 1962 és 1964 között a – sorkatonai szolgálat teljesítése miatt – az együttes fellépési sorozata megszakadt. 1963 tavaszán Botos Sándor, az étterem vezetője Orosházáról szerződtetett zenekart (Botos Sándor maga is orosházi származású volt). Fledmann József zenekarával az év végéig játszott a Békében, ahol ötórai tea néven rendeztek zenés rendezvényeket. „Mi akkor az orosházi Fegyveres Erők Clubjában játszottunk minden hét szombatján. Csábító volt anyagilag, mert a teljes bevétel a miénk volt: az étterem csak a fogyasztásra koncentrált. A zenekar akkori felállása a dixilend zenéhez volt közel (klarinét, pozan, trombita, zongora, bőgő, dob). A sikerünk fergeteges volt! Szép emlékeim közé tartozik az a pár hónap. Szombat este az éjszakai vonattal költözés Vásárhelyre. A szálloda szobát biztosított számunkra, és teljes étkezést! Szép volt a bevételünk is! Az igényeknek megfelelően műsorváltozásra is sor került, már csak azért is, mert egy nagyon profi zenekar lépett fel utánunk, Lepény István vezetésével. Először egy, majd két gitárossal bővült a bandánk. Természetesen az akkor divatba jött twistet igen sűrűn kellett játszani! Mindig a közönség igénye volt a mérvadó! Nálunk a munkáltató nem szólt bele a műsor szerkesztésébe. Játszottunk bál jellegű bulit is az emeleti nagyterembe. Így utólag elég strapás bulik voltak, az állandó költözködés miatt. Szép volt, jó volt, és egy fiatal 19 éves srác sok szép élménnyel gazdagodott!” (Fledmann József).

1962 és 1972 között zajlottak az ötórai tea zenés programjai, amit a KISZ is támogatott anyagilag, hangszerekkel, és gyakorlási lehetőséget is biztosítottak az Ifjúsági Házban. Nagyon népszerű, teltházas program volt, gyakran póthelyeket kellett beiktatni. Fél négytől fél nyolcig zajlott, elsősorban a fiatalokat szólította meg. A zenei repertoárt kezdetben szving, rock and roll (Paul Anka, Bill Haley, Elvis Presley, Little Richard), majd egyre inkább a beat és rock (Beatles, Rolling Stones) slágerek alkották (Diviki Sándor). Ekkorra már a hatalom számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjúság körében hódító új zenei irányzatok nem csak múló divatok, és egy állandósuló jelenséggel kell számolni. A körülményekre való reagálás eredményeként, az 1960-as évek elején a KISZ égisze alatt megkezdődött az „ifjúsági klubok, klubdélutánok, klubestek fellendítése, a társastáncklubok, tanfolyamok és versenyek, valamit ifjúsági kávéházak, illetve ötórai teák szervezése.” (Csatári 2015, 33. p.) A kezdeményezéstől a fiatalok körében a szocialista értékrend megerősödését remélték, de ha az alábbi forrásban leírt formában valósultak volna meg a fenti programok, akkor ezek légköre inkább taszította volna a fiatalokat, nem pedig vonzotta volna.

 

különböző tanfolyamok, versenyek és klubok helyes irányítása esetén a fiatalok nagy tömegeit vezethetik el a szabadidő kulturált eltöltéséhez, a művelődéshez, az >Ifjúság a szocializmusért< mozgalomhoz. (…)

Az igényesség, az ízlés és a hozzáértés fejlesztésével kell küzdeni az ízléstelenség, az erotika, a ritmus túlhatása ellen.

(Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára M-KS 288. f. 33/1963, 26. ő. e., 20-40. idézi Csatári 2015, 33-34. p.)

 

A Béke szálló és étteremben játszott Lepény István kiváló zenekara (Lepény István zenekarvezető, Háry Ferenc, Simon Nándor, Szigetvári József („Csoki”), Lutz János). „(…) [Lutz János] hosszú évek óta dolgozott már Pista bácsival [Lepény Istvánnal], de szigorúan magázták egymást. Igen komikusan hangzott, ha Pista bácsinak nem tetszett valami a Jancsi játékában, s ekképpen dorgálta: „Lutz úr kérem ezt a részt el tetszett cseszni!”, mire a válasz „Igenis Lepény úr kérem” (Háry 2012, 58. p.). 1963-1964-ben került kialakításra a Szálló galériáján a Pepsi bár, ahol a Háry-trió szolgáltatta a zenét, hamar népszerű szórakozóhelyé vált (Háry 2012, 59. p.).

Akkoriban a szórakozóhelyeken megkövetelték a nyakkendő viselését, így előfordult, hogy – szükségből – akadt, aki selyemsálból kötött nyakkendőt. A nyitva tartási idő este 10 óráig tartott, és büntetést vont maga után, ha leleplezték a záróra utáni rendezvényeket. Mivel mindig volt beépült ember, aki a vendéglátóhelyre ráhozhatta az ellenőrzést, nem volt érdemes rizikózni. A rendelet kijátszására alakult ki a házibulik rendszere, bizalmas csoportok, szóban beszélték meg a házibuli helyét és idejét. Általában olyan magánházakban szervezték meg a fiatalok a bulikat, ahol a szülők valamilyen okból nem tartózkodtak otthon. Arra ügyeltek, hogy ne legyen felfordulás, károkozás (Földesi Gyula). Az ilyen házibulikon kerülhettek a lemezjátszók tűi alá a külföldről becsempészett hanglemezek, lehetett gyakorolni a tiltott táncok figuráit. Az 1950-es évek elején tehetősebb családok megengedhették maguknak, hogy világvevő, macskaszemes rádiót vásároljanak. Ezeken foghatóak voltak, olyan külföldi állomások, ahol jazzt és amerikai örökzöld slágereket játszottak. Ilyen rádióadó volt a holland Hilversum (Diviki Sándor), egyben a város neve is, amely az ország rádiós és televíziós szolgáltató központjává nőtte ki magát, és rövidhullámon keresztül világszerte sugározta műsorát (en.wikipédia.org). Másik kedvelt állomás a Stalanger volt (Diviki Sándor). Főnyereménynek számított, ha valaki olyan rádiót tudott eszkábálni, amin befogható volt a Szabad Európa Rádió vagy a Luxembourg Rádió, amelyeken szintén a hazai adókon nem játszott zenék voltak hallgathatóak. A beszerezhető néprádiók vasmagját kellett állítgatni, addig, amíg be nem jött valamelyik nyugati zenét játszó adó (Háry 2012, 17. p.).

A hódmezővásárhelyi könnyűzene történetének harmadik részével elérkeztünk az 1960-as évtized közepéhez. Ezek az évek – a Beatles megjelenésének hatására – a sohasem látott népszerűséget elért beatzene magyarországi térhódításának időszaka („beatmánia”). Az új zenei irányzat a vásárhelyi fiatalok zenei érdeklődését is jelentősen befolyásolta. Tovább növelte az új ifjúsági kultúrában meglévő kifejező erőt. A következő részben a beatkorszak hódmezővásárhelyi hőskorát foglaljuk össze.

 

Irodalomjegyzék:

 

Csatári 2015 Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj. A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.

Háry 2012 Háry Ferenc: Zene három műszakban. Bába, Szeged, 2012.

 

Periodikák:

Csongrád megyei Hírlap 1958. május 3., 4. p.

Csongrád megyei Hírlap 1960. március 11., 6. p.

Csongrád megyei Hírlap, 1963. január 12., 4. p.

Csongrád megyei Hírlap, 1963. február 17. (az idézett alcím forrása)

Csongrád megyei Hírlap Vásárhelyi kiadása 1986. augusztus. 13., 1. p.

Délvidéki Hírlap 1949. november 10., 3. p.

Délvidéki Hírlap 1951. január 9., 4. p.

Muzsika, 1961. január 1., 21. p.

Reggeli Délvilág 1993. március 9., 2. p.

Viharsarok 1950. február 1., 6. p.

 

Internetes forrás:

Diviki Sándor visszaemlékezése:

https://www.youtube.com/watch?v=B-bbqugFWxY, Utolsó megtekintés 2020. március 15.

en.wikipédia.org a Hilversum rádióról:

https://en.wikipedia.org/wiki/Hilversum Utolsó megtekintés 2019. december 30.

zenci.hu:

https://www.zenci.hu/szocikk/kategoria Utolsó megtekintés 2020. április 13.

 

Adatközlők:

Fledmann József

Földesi Gyula

 

 

A Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat által üzemeltetett "Tiszavirág espressó" a Kossuth téren

az 1980-as években.”

(Forrás: Vásárhely Anno, jogtulajdonos: MNL CSML Hódmezővásárhely, Fényképezte: Laurencz Dénes)

 

 

Az 1964-ben készült képeslapon a parkosított Kossuth téren álló Béke szálló és étterem

(ma: Fekete Sas) épülete”

(Forrás: Vásárhely Anno, jogtulajdonos: Tornyai János Múzeum, fényképezte: Fővárosi Fotó)

 

 

 

Rózsavölgyi Árpád zenekara a Béke szálló és étteremben

(Forrás: Háry Ferenc: Zene három műszakban. Szeged, 2012, 40. p.)

 

Lepény István zenekara a Béke szálló és étteremben

(Forrás: Háry Ferenc: Zene három műszakban. Szeged, 2012, 59. p.)

 

 

 

Házibuli 1965-ben

(Fortepan/Nagy Gyula)

 


 

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok