Sulyok Csaba: Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből 1. rész

 

„Csőnadrágban jár és olyan torzonborz, mint az ősember.”

 

 

 

A Rákosi-korszak ifjúságpolitikájába igyekszem bepillantást engedni egy, a Viharsarok napilapban megjelent cikk és két cikksorozat, „vita” felhasználásával. A tanulmány a hódmezővásárhelyi rockzene kezdeteinek megvilágítását segítheti. A vásárhelyi könnyűzene alakulása szempontjából azért fontos a hatalom és a korosztály kapcsolata, mert az új zenei irányzatok legelőször, és legnagyobb mértékben a fiatalok körében nyertek teret. A nevezett cikk a Béke-szállóhoz kapcsolódik 1953 decemberéből. Az első cikksorozat „A diákifjúság magatartásáról” címmel jelent meg 1954 február és április között, amiben hét cikket közöltek. A második cikksorozat 1956 januárjától márciusáig „A szórakozóhelyek és az ifjúság” címmel mutatott be hozzászóló cikkeket a témában. Az írások értékes forrásul szolgálnak ahhoz, hogy megértsük a kommunista hatalom hozzáállását az ifjúsághoz, az ifjúsági kultúrához. A cikkekben felfedezhetőek azok a motívumok, panelek, amelyek az egész korszakra rányomták bélyegüket, és a Kádár-korszakra is átöröklődtek. Az elzárkózás, az igények fel nem ismerése, a gyanakvás hatotta át a korszakot, ami a rendszer saját mozgásterét is beszűkítette, így emiatt sem tudott életszerűen reagálni a megszülető ifjúsági kultúrára. Nem csak Hódmezővásárhelyen igyekeztek a véleményformálásban a szocialista embereszmény sulykolására, a „jampeckedés” elleni fellépés, az annak vélt megnyilvánulások üldözése országos jelenség volt. Ahogy a mezőgazdasági szektorban a parasztság megtörése során a „kulákság” fogalma is fokozatosan kiterjedt azokra a gazdákra is, akik nem fogadták el az új berendezkedést, hasonlóan a „jampec” fogalma is negatívan bélyegezett meg minden olyan fiatalt, aki megjelenésében, viselkedésében, vagy éppen családi háttere miatt került a hatalom kereszttüzébe. A cikkek feldolgozásakor elsősorban az ifjúsági kultúrához, szórakozáshoz kapcsolódó megszólalásokat emelem ki, az ehhez szorosan nem kapcsolódóakat (pl. szülők szerepe a nevelésben, diákság munkakultúrája, stb.) nem.

A Fekete Sas (Béke-szálló) – történelmi koroktól függetlenül - Hódmezővásárhely meghatározó szórakozóhelye. Az 1905-ben épült Fekete Sast 1949 végén érte el az államosítás hulláma (Délvidéki Hírlap 1949. november. 10. 3. p.). Üzemeltetését 1950-től a Vásárhelyi Szálloda és Vendéglátóipari Községi Vállalat vette át (Viharsarok 1950. február 1. 6. p.). 1951 januárjától nevezték Béke Szállónak (Délvidéki Hírlap 1951. 1. 9. 4. p.) egészen 1986-ig, amikor visszakapta eredeti elnevezését (Csongrád Megyei Hírlap vásárhelyi kiadása 1986. augusztus. 13. 1. p.). A Viharsarok 1953. december 9-i száma közli a Petőfi Kultúrház igazgatójának, Moldvay Győzőnek a cikkét „Jampec-kert vagy kultúra” címmel. Az írás a szállót üzemeltető Vendéglátó Vállalatot támadta a nagyterem hasznosítási tervei miatt:

 

„[A Vendéglátó Vállalat] Télikertet akar. A színházteremben! Ez nem tréfa, - ez komoly! Borgőzös mulatóhellyé kívánja átalakítani a Vendéglátó Vállalat a megyeszékhely [1950 és 1961 között Hódmezővásárhely Csongrád megye székhelye volt] legnagyobb színháztermét. Tágul tehát a tér a vásárhelyi jampecek úgy is elburjánzott csapata számára.”

 

A cikk alapján nyilvánvaló, hogy a kor „kultúra” fogalmán kívül esett minden, amit a „jampec” jelzővel illettek. Látni fogjuk, hogy a jampec minden olyan, a fiatal korosztály által megvalósított magatartásformát jelentett, amit a szocialista világnézet szemszögéből károsnak ítéltek. Mivel a szocialista ideológia a társadalom minden rétegét igyekezett a saját képére formálni, a fiatalok körében is szükség volt egy pejoratívvá váló, negatív mintára, ami által kirekeszthetőek a rendszer kiépülésével ellentétes viselkedésformák. A jampecek „elburjánzása” jelzi azt, hogy az új berendezkedés kiépítői nem voltak elégedettek a fiatalok viselkedésével. A cikk anyagiassággal is vádolja a vállalatot:

 

„Ezek után és a terem-kérdés végleges rendezése előtt szerényen kérdezzük meg, hogy mi lehet a fontosabb: ötvenezer vásárhelyi dolgozó művelődésének ügye, avagy egyetlen vállalat párezer forintos havi haszna?”

 

A szocializmus időszakában végig jellemző volt, hogy a hivatalosan háttérbe szorított könnyű műfajok, sokkal nagyobb látogatottságot, bevételt hoztak az intézmények számára, mint az ideológiai alapon preferált rendezvények. Ez is a rendszer ellentmondásait növelte.

Továbbiakban megjegyzi a cikk írója, hogy a városi tanácsnál kezdeményezték a nagyterem átadását a Petőfi Kultúrház kezelésébe, amiről határozat is született, de ezt a Vendéglátó Vállalat nem volt hajlandó figyelembe venni. A nagyterem hasznosításához – az ideológiai lózungon túl - mindkét félnek anyagi érdekei fűződtek, viszont az ideológiai töltetettel a Kultúrház tudta a pozícióit erősíteni. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az 1950-es évek végéig a vendéglátó szektor viszonylag kívül esett a hatalom látókörén (Csatári 2015, 31-32.), ami egyfajta szabadságot biztosított az itt tevékenykedőknek, de egyben ellenérzéseket is generált.

1954-ben már cikksorozatban foglalkozott a Viharsarok a diákok viselkedésével, ami jelzi, hogy a hatalom fontosnak tartotta ennek a korosztálynak is az ideológiai keretek közé való beillesztését. A „vitaindító cikk” Marczis Vilmosnak, a makói általános gimnázium igazgatójának tollából származott. Valódi vita azonban nem alakulhatott ki, hiszen a vélemények mindegyike a szocialista nézetek megkérdőjelezhetetlenségéből indult ki. A fiatalok viselkedése mögött meghúzódó mélyebb okokat, a marxizmustól eltérő megközelítéseket nem találunk. A cikkek az ideológiailag előre kialakított elgondolást támasztják alá, részben közhelyeket puffogtatnak, a „tőkés társadalmat” kritizálják, miközben a jobbító szándékuk a szocialista eszme légüres terében bolyong. A „vitazáró cikk” elolvasása után pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a hozzászóló cikkeknek csak statisztaszerepük van abban, hogy az állampárt irányelveit – látszólag demokratikus módon – tárják a nyilvánosság elé.

 

„A szocialista közösségben törvény a kulturált magatartás, de nem egyértelmű az érvényesülés, a pénz, a hatalom előtti hajbókolással. A mi társadalmunkban a kulturált magatartásnak a dolgozó ember iránt érzett mélységes tisztelet, megbecsülés ad értelmet.”

(Marczis Vilmos igazgató, makói általános gimnázium. Viharsarok, 1954. február 25.)

 

Ennek „köszönhetően” számos érdekes adalék kiszűrhető a hozzászólók véleményéből, ami hozzájárul annak megértéséhez, miért alakult ki egy eredendően ellenséges viszonyulás az újonnan megszülető, hazánkban is megjelenő könnyűzenei műfajokkal szemben. Cél volt a polgári kultúra felszámolása, helyette egy homogén, mindenkinek szóló művészet (szocialista realista) megalkotása (Szemere 2017, 10. p.). A rendszer szorosan behatárolta önmaga mozgásterét azzal, hogy egyaránt elutasította a Horthy-korszakban, és általában véve a nyugati országokban kialakult gazdasági-társadalmi berendezkedést. A belőlük táplálkozó hatásokat, mintákat hibáztatta az általa károsnak ítélt magatartásformák megléte miatt.

 

„Ifjúságunk erkölcsét és jellemét torzító magatartása (…) még az előző időszak káros maradványa. Milyen is volt az ifjúság arculata elnyomó osztálytársadalmunk korában? Még a jórészt kiváltságosokból verbuválódó diákifjúságot is mély erkölcsi züllöttség jellemezte (…). Minden „jófésültségük, kezitcsókolomos köszönésük és kérlek alásan bokacsattogtatásuk” ellenére a kocsmai züllöttség, az úri társaság, a komoly kártyázás szenvedélyesei és hordozói voltak. Nagy többségükben valóban kulturálatlanok, komoly irodalmi, zenei igény és érdeklődés híjával. E nemzedékek ifjúságának nem volt érzéke az Adyk és Bartókok érzékelésére. Jellemüket – minden felszínes jómodoruk ellenére – a munka, a tanulás elleni harc, a munkátlan életért való rajongás formálta és alakította. Köztudomású, hogy a kapitalizmus kizsákmányoló és embertelen viszonyai közt, hogyan igyekeztek az uralkodó osztályok tudatosan az ital, a prostitúció, a szennyirodalom, a zene, valamint a gengszter-filmek által elzülleszteni, erkölcsi alapjaiban tönkretenni munkás- és parasztfiatalságunkat.”

(Gyáni Imre igazgató, Hódmezővásárhelyi Gimnázium. Viharsarok, 1954. március 4., 2. p.)

 

A hozzászólás jól példázza azt, hogy – minden egyéb esztétikai megfontolást figyelmen kívül hagyva – a szocialista értékrend ideológiai alapon határozta meg a művészetek (ezen belül a zenének) a „jó vagy rossz” mivoltát is. Megerősítve ezzel azt, hogy a szocialista realizmus elgondolás a formát abszolút alárendeli a tartalomnak, ami nem lehet más, mint a szocializmus (Ignácz 2017, 37. p.). Az ifjúság szocialista nevelésében tetten érhető „az éjszaka meghódításának” (György 2017, 17. p.) és az egyén személyes szférájának meghódításának szándéka is. Ez a folyamatos jelenlét a rendszer totalitárius mivoltából fakadt, ami tértől, időtől függetlenül igyekezte uralni az emberek gondolkodását.

 

„Számos szülői munkaközösség felismerte felelősségét és például a csongrádi Sugár-úti iskola szülői munkaközössége elhatározta, hogy utcánként figyelemmel kísérik az iskolások viselkedését. Ezenkívül a szülők bevonásával megyeszerte komplex brigádok alakulnak – megvalósítva több hozzászóló javaslatát – , amelyek ellenőrzik, hogy a tanulók nyáron este 8, télen pedig 7 óra után ne lézengjenek az utcán, a mozik előcsarnokában stb.”

(Lantos Anna. Viharsarok, 1954. április 20., 2. p.)

 

Azzal, hogy a rendszer ennyire behatárolta a saját ideológiai mozgásterét, hamar önellentmondásba is került. Ennek az is oka volt részben, hogy a szocialista ideológia nem tudott elég vonzó alternatívákat kínálni a társadalom számára a tiltott, sokszor mélyen beivódott viselkedésformákkal szemben.

 

„(…) a társadalmi érintkezés, az úgynevezett jó modor általában elképzelt konvenciói a kispolgári osztály „elvei” voltak. Nem egyszer ezzel a mértékkel akarunk mérni, holott változott viszonyaink következtében a társadalmi normák nem mindenben tarthatók fenn. Távolról sem akarom ezzel azt mondani, hogy a nemes, tiszta és kulturált magatartásnak, társadalmi érintkezésnek nincsenek meg azok az alapvető törvényei amelyekhez ma is tartanunk kell magunkat.”

(Gyáni Imre igazgató, Hódmezővásárhelyi Gimnázium. Viharsarok, 1954. március 4., 2. p.)

 

Visszatérő elem a véleményekben a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) fontosságának hangsúlyozása, és az ifjúsági szervezet bírálata.

 

„(…) a DISZ-szervezeteknek a párt irányításával kell dolgozniuk azért, hogy együttesen kialakítsák ifjúságunk kulturált magatartását.”

(Szántai Tamás, Soóky Árpád, Hódmezővásárhelyi Tanítóképző Általános Iskolájának Szülői Munkaközössége nevében. Viharsarok, 1954. március 7., 2. p.)

 

„Súlyosbítja ezt az, hogy a DISZ-vezetőség nem törődik az ifjúsággal. A nevelők mindent megtesznek ugyan, hogy kiküszöböljék a csorbát, de ez az ifjúsági szervezet támogatása nélkül lehetetlen. Szerintem a DISZ-nek kellene felkarolnia ezt a kérdést és nevelők támogatása révén a DISZ aktívák eredményes munkát tudnánk kifejteni. Nálunk a DISZ vezetőség csak alkalommal foglalkozott a kérdéssel, de határozatot nem hozott arról, vajon hogyan segítse a nevelőtestületet.”

(Sulyok Ferenc, makói általános gimnázium tanulója. Viharsarok, 1954. április 8., 4. p.)

 

„A pártbizottságoknak, a pártszervezeteknek komolyabban kell foglalkozniuk ilyen szempontból is a DISZ szervezetekkel. Tervszerűbbé, tartalmasabbá kell tenni munkájukat, hogy az ifjúsági szervezetek a diákságot megfelelő módon foglalkoztassák.”

(Lantos Anna. Viharsarok, 1954. április 20., 2. p.)

 

Érdekes az a tendencia, hogy egyrészt több cikkben megjegyzik, hogy „a szocialista pedagógia elveti a dresszúr-fegyelmet [dresszúra jelentése idomítás]”, másrészt a káros jelenségek ellen megengedhetőnek tartják a lelki terror alkalmazását.

 

„A magatartásbeli ferdeségek és alantasságok ellen mindezek a szervek [ifjúsági szervezetek, sportkörök] harcoljanak a leleplezés, a megbélyegzés a felvilágosítás, sőt – ez talán a leghatásosabb – a szatirikus, könyörtelen kifigurázás eszközével.”

(Gyáni Imre igazgató, Hódmezővásárhelyi Gimnázium. Viharsarok, 1954. március 4., 2. p.)

 

„Meg kell válogatnunk gyermekink baráti körét és olvasmányait, és a figyelmeztetések ellenére is helytelenül viselkedőket átmenetileg ki kell közösíteni a kollektívából.”

(Szántai Tamás, Soóky Árpád, Hódmezővásárhelyi Tanítóképző Általános Iskolájának Szülői Munkaközössége nevében. Viharsarok, 1954. március 7., 2. p.)

 

A „vitazáró cikk”-ben elégedetten hivatkozik a szerző az élénk érdeklődésre, ami a fiatalok negatív viselkedésével kapcsolatban felszínre került. „Magas fokra emelkedett” fegyelmezetlenség igazolását látja a beérkezett hozzászólásokban. Több cikkben is visszatérő fogalom az „öntudatos fegyelem”, „öntudatos szocialista fegyelem”, tudatos elvárás lehetett ennek a fogalomnak a beemelése a cikkekbe, az olvasók tudatába. A „vitazáró cikk” következtetései is ennek a koncepciónak a kialakításában látják a „problémák” megoldását. A záró cikkből az is kiderül, hogy a diákok iskolai viselkedése volt eddig a középpontban, az „öntudatos fegyelem” pedig az iskolai kereteken kívüli időre akarja kiterjeszteni a megfelelő normákat, úgy, hogy az ifjúság azt magáénak érezze. Az állampárt nem átallott a szocialista nézeteknek megfelelő embertípus kialakítását az iskolákban elkezdeni, a nevelést és a pedagógiát ennek a célnak szolgálatába állítani. A kigondolók ideológiailag semleges fogalmakkal (pl. udvariasság) is igyekeztek az engedelmesség irányába terelni, alátámasztani a viselkedést. Az „öntudatos fegyelem” is része annak az „új komolyságnak” (György 2017, 19. p.), amit a szocialista világnézet próbált az élet minden szférájára kiterjeszteni.

 

„Emlékszünk még arra, hogy 1950-ben lelkesen indult el újra a „Szilárd fegyelmet iskoláinkban” mozgalom. Ennek eredménye lett, hogy a tanítási órákon ma már fegyelmezettek a tanulók. Ugyanakkor annál nagyobb a fegyelmezetlenség az órák szünetében, az utcán és otthon. Az iskolában eltompított, vagy visszafojtott indulatok a felügyelet hiányában hatványozott módon nyilvánulnak meg. S ez a fegyelmezetlenség az utóbbi hónapokban olyan magas fokra emelkedett – amit a vitában részvevők is példákkal bizonyítottak -, hogy a társadalom egészének felkeltette az érdeklődését. A diákság egyrésze magatartásának kirívó megnyilvánulásai most már arra késztetik a nevelőket, hogy az iskolai fegyelem megteremtése után megkeressék az öntudatos fegyelem kialakításának módszereit, s jelentőségének megfelelően foglalkozzanak ezzel. Az öntudatos fegyelem azt jelenti, hogy a tanuló akkor is fegyelmezett, ha nincs rajta a nevelő és a szülő szeme. Ez azonban csak úgy érhető el, ha meg is érti, hogy miért kell fegyelmezettnek, udvariasnak lennie.”

(Lantos Anna. Viharsarok, 1954. április 20., 2. p.)

 

Hasonló elgondolás szerint zajlott „A szórakozóhelyek és az ifjúság” témájának vitája, ugyancsak a Viharsarok lapjain, az 1956-os év első felében. A közölt cikkek egyik középpontjában szerepelnek a jampecek, ami az ifjúsági kultúra alakulásában a divatot követő fiatalok számának növekedésére utal, ami végső soron a rendszer elégedetlenségét okozta. Szintén gyakran ismételt fogalom az osztályharc, ami az élesedő belpolitikai küzdelmek kivetülése. Vegyük sorra milyen jelzőket vonultattak fel a jampecnek ítélt személyek megbélyegzésére:

 

„Miért nem becsüljük meg a régi magyar viseletünket és miért megalázottabb az a fiatal, aki csizmában van, mint az, aki vastag gumitalpú cipőben, csőnadrágban jár és olyan torzonborz, mint az ősember.”

(Tanyai fiatal. Viharsarok, 1956. január 26., 4. p.)

 

„Én úgy gondolom, hogy ezek a jampecek azt hiszik, hogy az ő csapott vállú zakójuknál és a csöves nadrágjuknál és nem utolsósorban szivacstalpú topogójuknál nincs szebb. És nem tudnak elképzelni maguknál pedánsabb embert. Pedig igazán tévednek, mert amikor megjelennek a főutcán, úgy néznek ki, mint akit megvert a jégeső, vagy pedig, mint az ősember. Igazán megnézhetnének ezek a fiatalok egy olyan filmet, mint az „Egy pikoló világos”, amelyből láthatnák mennyi szükség van a társadalomnak a jampecekre és megtudnák, hogy nem érdemes bohócnak lenni. Az én meglátásom szerint Szentesen is van elég a jampecekből, akik becenéven szólítják egymást és úgy beszélnek, mintha nem is magyar emberek lennének. Megérthetnék végre, hogy minden becsületes magyar ember megveti őket mindaddig, amíg át nem alakulnak rendes, becsületes ifjakká.”

(Vata Ferenc, Szentes. Viharsarok, 1956. február 12., 4. p.)

 

„A jampeckedésnek pedig semmi helye nincs, sem a szórakozóhelyeken, sem a munkahelyeken. Ne próbálják ezek az eltévedt fiatalok a múlt rendszert majmolni, hanem járjanak el DISZ-gyűlésekre, majd akkor meglátják, mennyivel becsületesebb emberek azok, mint a jampecek…”

(Varga Péterné, a Szentesi Vendéglátóipari Vállalat dolgozója. Viharsarok, 1956. február 12., 4. p.)

 

„Egyszerű, de szép viseletünket ne cseréljük fel holmi csőnadrággal és vastagtalpú gumicipővel, mert egyetlen józan érzésű embernek se tetszik ez, s akit ilyen viseletben meglátnak, azonnal „jampec” jelzővel ruháznak fel, különösen, ha az ifjúnak a viselkedése is olyan, mint a ruhája.”

Litovszki Mihály, Szentes. Viharsarok, 1956. február 19., 4. p.)

 

„Elítélik a jampecet viselkedése miatt. Ezzel teljesen egyetértek. De az embert nem csupán öltözékéről kell ítélni. Elsősorban az a jampi, aki bár rendes cipőben, de szénaboglya „hári”-val, vagány külsővel jár „csörögni” a bálba és „klasszul” beszél; aki nem úgy megy a pénztárhoz, hogy „kérek egy belépőt”, hanem így: „lökjön ide egy beugrót” s így tovább. Hatásosabb módszer a jampik ellen, ha elhívjuk őket magunk közé, tisztességes társaságba.”

(Joó Sándor, a Makói Általános Gimnázium tanulója. Viharsarok, 1956. március 8., 4. p.)

 

Az első idézett hozzászólásból érzékelhető a korszaknak az az érdekes színfoltja, hogy a szocialista realizmus keretébe igyekezték beemelni a nemzeti-népi hagyományokat (Ignácz 2017, 30. p.). Ennek a már korábban említett beszűkült mozgástér volt az oka. A nemzeti-népi elemek használatával a rendszer elfogadását próbálták erősíteni, úgy tálalva ezeket, hogy azok ne ütközzenek a szocializmussal.

Vata Ferenc az Egy pikoló világos című filmet javasolja, mint a fiatalokat a jampeckedéstől való elrettentésre alkalmas példát. A filmet Máriássy Félix rendezte, 1955-ben mutatták be (Port.hu), a cikksorozat idején friss élmény lehetett, de szóbahozása a film népszerűsítésére is irányulhatott. A filmben a Rutkai Éva által alakított Judit a gyári munka légkörében jampecek társaságába keveredik, akik őt is a velük társított életmódba visznek be. Ennek következtében Judit elveszíti a katonai szolgálatát töltő szerelmét. A hatalom már korábban is felhasználta a filmművészetet az ideológiai harcban. A jampeceket kifigurázó első ilyen alkotás a Keleti Márton által rendezett Dalolva szép az élet (1950), amelyben a nyugati tánczenéért rajongó Szving Tóni figurája képviseli a negatív példát (Jávorszky-Sebők 2019, 15 p.).

Egy másik középponti téma a városi jampecek és a külterületi, parasztfiatalok konfliktusainak beemelése a cikkekbe.

 

„Mi parasztfiatalok a tanyavilágban élünk. Itt kint a szórakozási lehetőség nagyon gyenge. Így ha szórakozni akarunk, be kell mennünk a 14 kilométerre lévő városba, Hódmezővásárhelyre. Szilveszter estéjén be is mentünk a hódmezővásárhelyi Béke-szálló étterembe. Csizmában voltunk, a városi jampecek nyelvén „nyeles cipőben”. Mikor megjelentünk a teremben, a jelenlévő csőnadrágos, ácsorgó fiatalok feltűnéskeltően bámultak bennünket, majd hangos nevetések között „finomabbnál finomabb” megjegyzéseket tettek ránk. Majd pedig tánc közben egy szőke csőnadrágos egyikünket hátbafejelte, s mint aki jól végezte dolgát, elszaladt a cimborái közé. Táncszünetben egyikőnk beszélgetett a táncosával, s eközben egy „jól fésült” fiú beleakasztotta a lábát a társunkéba, rántott egyet rajta, majd durva megjegyzések után távozott. A múltban a Béke-szálló az uraké volt. Felszabadulásunk után ment át a dolgozók tulajdonába. Kérdezzük: a parasztfiatalok nem a dolgozók közé tartoznak?...”

(Tanyai fiatal. Viharsarok, 1956. január 26., 4. p.)

 

„Én nem ítélem el a csizmában táncoló fiatalokat, ha azok ruhája rendes, tiszta és csizmájuk ki van tisztítva (…)”

(Szabó Józsefné Tejipari Egyesülés, Hódmezővásárhely. Viharsarok, 1956. február 5., 4. p.)

 

„A nyeles cipőkhöz annyit szeretnék hozzáfűzni: a cikk írója nagyon helyesen, hogy ma már a dolgozó parasztifjak együtt szórakozzanak a városi fiatalokkal. Azt javaslom a DISZ vezetőségének, hogy a városi fiatalok részére tartson olyan előadást, amelyen ismertetné a parasztifjak értékes munkáját és ezzel is elősegíteni azok megbecsülését. Majd pedig rendezni kellene a munkás- és parasztfiatalok részvételével ismerkedési bálat. Ez is nagymértékben hozzájárulna annak a válaszfalnak ledöntéséhez, amely e két társadalmi réteg között még bizonyos mértékig megtalálható. Nyilvánvaló, hogy akkor kevesebb sértő megjegyzés hangzana el a dolgozó parasztfiatalokra.”

(„Jampec.” Viharsarok, 1956. február 5., 4. p.)

 

„A parasztfiatalok is követnek el azonban hibát magatartásukban. Emlékszem egy esetre, ami január 14-én a szentesi Móricz Zsigmond Művelődési Házban történt. Amikor megkezdődött a bál, bejött a művelődési házba hat fiatal parasztifjú. Részegek voltak, egy csoportba sereglettek és csúnya drasztikus szavakat használtak az előcsarnokban várakozó lányok előtt. (…) A parasztfiatalok, akikről szó van részegen indultak el táncolni. Felkérték a lányokat. Mikor azonban az alkohol leteperte őket, hogy nem bírtak saját lábaikon megállni – kénytelenek voltak lefeküdni. De hova? Bizony arra az olajos, csúnya padlóra. Nem kímélték szép ruhájukat.”

(Vata Ferenc, szentesi lakos. Viharsarok, 1956. február 12., 4. p.)

 

„Eléggé sajnálatos, hogy felszabadulásunk után 11 évvel vannak, akik nem tudják, hogy a csizmás, parasztruhás fiatalok ugyanolyan megbecsült tagjai államunknak, mint a becsületes munkás fiatalok.”

(Varga Péterné, a Szentesi Vendéglátóipari Vállalat dolgozója. Viharsarok, 1956. február 12., 4. p.)

 

„A paraszt és a munkásfiatalság szórakozásmódja eltér egymástól. Alapul veszem itt a vásárhelyi Béke-szálló éttermét, ahol magam is megfordulok és tanúja voltam már sok összetűzésnek. A városi fiatalságnak a piszton [rézfúvós hangszer], meg a szaxofon kell, a tanyai fiataloknak meg a hegedű. Tapasztalatból tudom, hogy legtöbbször ezen kezdődik a civódás. A tanyai fiatalok is szórakozni mennek be, de ők nem szeretik a jazz-zenét, nem szórakoztatja őket és ilyenkor történik meg, hogy a belső zsebből kirepül a huszas, vagy az ötvenes, belevándorol a zenész zsebébe és akkor jön az, hogy „huzzad, azt, hogy…” Nem ítélem el őket, ez régi szokásuk, de helytelenítem a zenészek álláspontját akik elfogadják a pénzt és huzzák a rendelt számokat. Ezzel még elősegítik az összetűzések súlyosságát. A parasztfiataloknak azt tudom tanácsolni, ha idejük megengedi, többet járjanak a városba szórakozni, hogy jobban megismerjék a városi szokásokat. És még egyet: mivel városban vannak, alkalmazkodjanak egy kicsit a helyi szokásokhoz.”

(Kiss Lajos, hódmezővásárhelyi agronómus. Viharsarok, 1956. február 26., 4. p.)

 

„Férjem és fiam tsz-tag. A fiam szeretett volna elmenni a barátjával a Szentesi Kiskereskedelmi Vállalat jelmezbáljára. Mikor odaértek a bál színhelyére – rendes meghívóval és belépőjeggyel – kiutasították őket azzal, hogy hárman nem mehetnek be egy meghívóval. (…) Ez igen rossz hatással van a tsz-fiatalokra, mert úgy látszik, hogy a kereskedelmi dolgozók és a parasztfiatalok között szakadék tátong. Arra is gondoltunk, hogy talán azért nem mehetett be a fiam és barátja, mert nem városi, hanem tanyai öltözetben voltak. Pedig a parasztfiatal is hozzájárul ahhoz, hogy a kereskedelmi dolgozó teljesítse a tervét, mert a jövedelmét a boltba viszi és ott költi el. Össze kellene fogni jobban, mert összefogásban az erő. Mi is olyan hasznos kapocs vagyunk a demokrácia erősítésében mint a kereskedelmi dolgozók, és szeretném, ha a jövőben együtt szórakozhatna a paraszt- és munkásifjúság a kereskedelmi dolgozókkal…”

(Döme Istvánné, Szentes. Viharsarok, 1956. február 26., 4. p.)

 

A parasztfiatalok helyzete azért is nyerhetett viszonylag nagy teret 1956-ban, mert a hatalmat újra magához ragadó Rákosi és köre jelentős pozíciókat vesztett az agártársadalomban, újra lendületbe próbálták hozni a kollektivizálást, ehhez szükség volt a parasztság megnyerésére. Megjelenik a korban kevésbé ellenőrzött vendéglátózenészekkel szembeni kritika, akik pénzért cserébe játsszák a parasztfiatalok nótáit. A városi/munkás és parasztfiatalok között vázolt ellentétek alapján megállapítható, hogy a jampeckedés a városi fiatalság körében jelentkezett. Szintén Kiss Lajos cikkében bontakozik ki egy zenei fejtegetés a városi és a parasztfiatalok eltérő zenei érdeklőséről. A Béke Szállóban, a városi fiatalok által kedvelt műfajként a jazzt nevezi meg, míg a parasztfiatalok a hegedűn előadott magyar nótákat szerették hallgatni. Nem új keletű, hogy a városi és a falusi, tanyai társadalom szórakozása, zenei kultúrája eltér egymástól, ami az eltérő életmódból fakad. A városi körülmények között hamarabb jelentek meg az újabb zenei stílusok, egyben sokszínűbb is volt a kínálat. Több szórakozóhely működött, ahol számos zenekar, előadó számára adódott fellépési lehetőség, megszólaltatva az operettet, a tánczenét, a magyar nótát, a jazzt, népzenét. Nehéz megítélni, hogy a szórakozni járó városi fiatalok milyen arányban voltak hívei az egyes zenei irányzatoknak. A külterületi (tanyai) és falusi környezetben a szórakozási lehetőségek sokkal korlátozottabbak voltak. A tanyai bálakon elsősorban a magyar nóta szerzeményekre mulattak a fiatalok, itt az egyes generációk szórakozásbeli viselkedése is közelebb állt egymáshoz. A jazz megnevezése utalhat arra, hogy Vásárhelyen 1956 elején ez az irányzat volt a legprogresszívebb, az újat kereső városi fiatalok számára. A szaxofon kapcsán érdemes felidézni, az 1948 és 1953 között a könnyűzenében is érvényesülő intenzív szovjetizálást, amikor igyekeztek háttérbe szorítani az amerikanizmus egyik szinonimájának tekintett jazzt. Vonósokra, harmonikára kívánták cseréltetni az olyan hangszereket, mint a rézfúvósok, szaxofon (Ignácz 2017, 42. p.). A jazz még 1956-ban sem tartozott az elfogadott műfajok közé, de a későbbi „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) kategóriát használva, lassan átkerült a tűrt, majd a támogatott kategóriába.

Az objektívebb megjegyzések közé tartozik az a hozzászólás, amely az öltözködési divat irányából közelíti meg a jampec-jelenséget:

 

„Semmi esetre sem azonosítanám a jampecet a divatos ruhában járó dolgozó fiatallal. Ha ezt tenném nem kisebb dologról lenne szó, mint a divat visszaszorításáról. A mai divat tulajdonképpen a húszas évek divatjából ered, csak a ruhák vonala változott meg. A húszas éveknek is megvolt a maguk jampece, csak akkor „gigerli” [neveletlen, különc] nevet viselte. A divat a hatalommá fejlődött s főként a fiatalságé. Hordják is a divatos öltözéket, még akkor is, ha az egyes embereknek nem tetszik. Még mi, idősebbek is szeretünk újat és divatosat csináltatni régi ruháinkból. Hogy miért? Ez örök kérdés marad a ruházkodó ember számára.”

(Fejes Ernő, szabókisiparosok szakosztályának vezetője, Hódmezővásárhely. Viharsarok, 1956. március 8., 4. p.)

 

Más hozzászólók szintén a divat irányából közelítenek a jampec-kérdéshez, korlátozottabb látókörről tanúskodik, hogy a ruhákat „okolják” a jelenségért, a jampecek viselkedéséért:

 

„Mi is elítéljük a jampeceket ruházatuk, viselkedésük miatt. De ha nem lenne erre lehetőségük, ha a kisipari termelőszövetkezetek nem készítenének krepp-talpú topogókat, csőnadrágokat, csapott vállú kabátokat, akkor egészen biztos, hogy nem lennének annyira nagy számban jampecek.”

(Kovács Judit, Rostás Emma, Kiss Rózsa. Viharsarok, 1956. február 26., 4. p.)

 

Maradva még egy kicsit a divatnál. Földesi Gyula tánc-, és illemtanár így emlékezik a korabeli viszonyokra: az új dallamok mellett a hajviseletben, és a ruházkodásban is tetten érhető volt a változás. A hajdivatban az állig érő pajesszel és a daueres, hosszú hajjal hívták fel magukra a figyelmet az új divatot követők. A ruházatban a színpompás jelleg dominált, kellékei voltak az akkor tiltott, lábfej felé szűkülő csőnadrág, amit gyakran cipőkanállal lehetett csak felhúzni. Valamint tartozéka az eltérő színű ing és zakó, amelynek hatalmas válltömése volt, így kölcsönözve deltás külsőt viselőjének.

 

A Viharsarok és a véleménynyilvánítók részéről egyaránt jelentős kritika fogalmazódott meg az ifjúsági szervezet és a vendéglátó szektor irányába:

 

„(…) azonban erősen hiányoljuk, hogy éppen azok a szervek hanyagolták el legjobban a vitában való részvételt, amelyeknek az elsőrendű feladatuk volna minél többet foglalkozni az ifjúság nevelésével. Gondolunk itt elsősorban a DISZ-szervezetek vezetőire, akik eddig még nem, egy sorra sem érdemesítették a vitát, valamint a hozzászólásokban érintett vendéglátó ipari üzemek vezetőire és a tanácsok illetékes osztályira.”

(Viharsarok, 1956. március 8., 4. p.)

 

Daróczi László a DISZ megyei bizottsága agit. prop. titkára hosszabb cikkben elemezte az ifjúság helyzetét (Viharsarok, 1956. március 11., 5. p.). A nagy ívű ideológiai frázisok puffogtatásával kezdi mondanivalóját: „Népünk a Szovjetunió segítségével felszabadult az ezeréves kizsákmányolás és elnyomás alól (…).” „(…) a szocializmus eszméi fűtik az öntudatosodó ifjúságot.” A problémákra és azok okaira rátérve, Daróczi igen tömény módon festi le a nyugati ideológia káros hatásit, démonizálva, és elsőszámú felelősnek kikiáltva a magyar fiatalság helyes útról való eltérítésében: „A volt kizsákmányolók és gyermekeik igyekeznek terjeszteni gondolkodásban, öltözködésben és táncban ezt az erkölcstelenséget és ízléstelenséget, hogy ezen keresztül a becsületes munkás- és parasztifjakat letérítsék a szocialista erkölcs útjáról. (…) A jampeckedés, a kozmopolitizmus elsősorban az ellenséges osztályok gyermekeinél található, másrészt olyan fiataloknál, akik szeretik a feltűnést, mondván: ez a divat. Ezek a fiatalok legtöbbször csoportos „vagánytársaság” kötelékén belül élnek és jellemtelenségükkel, magatartásukkal igyekeznek megzavarni a szórakozóhelyek rendes hangulatát.” Nem tudni milyen egzakt alapon állítja Daróczi, hogy az erkölcstelennek ítélt viselkedés „a volt kizsákmányolók” köréből ered, ez a megállapítás inkább csak a bűnbakképzést szolgálja. A fejtegetésben jól kivehető a szocialista erkölcs felsőbbrendűségének bizonygatása, azonban ennek keretei között nem tudták megfelelően ábrázolni a fiatalok számára fontos, őket érdeklő hétköznapi témákat, mint pl. szerelem, barátság, szexualitás (György 2017, 19. p.). A szocreál korlátoltságát, és ebből fakadó szegényességét úgy kompenzálták, hogy a kifejezni nem tudott érzelmeket (vadság, düh, cinizmus, stb.) erkölcstelennek, károsnak minősítették. A „vagánytársaságok” képében a későbbi beat-korszakhoz (Magyarországon 1963-1964-től) kapcsolódó - galeri néven elhíresült - csoportok előképeit fedezhetjük fel. Egyébként a galeri kifejezés „huligáncsoport” jelentésben 1954-ben adatolt először (Nyelv és Tudomány).

A továbbiakban Daróczi hárítani igyekszik a felelősséget, az állami szervek, a vendéglátósok, és a szülők irányába: „Az e téren mutatkozó hibákért (…) nem kis felelősség terheli az illetékes állami szerveket, amelyek elnézik, hogy a szórakozóhelyeken (…) előfordul az is, hogy fiatalkorúaknak szeszesitalt szolgálnak ki. Ideje, hogy a vendéglátóipar vezetői itt is rendet teremtsenek és nagyobb ellenőrzést gyakoroljanak. A szülők egyrésze (…) túlzottan az iskolára vagy a DISZ-re bízza a nevelést, pedig a szülők nagyon sokat tehetnének (…).” Utolsó gondolatában Daróczi a DISZ-t méltatja, majd önkritikát gyakorol, és a szükséges teendőkről beszél: „(…) a DISZ jelentős eredményeket ért el az ifjúság új erkölcsének kialakításában. Sok fiatalt neveltünk rendes, becsületes emberré. De mégsem tettünk meg mindent. Mi is felelősek vagyunk azért, hogy vannak még neveletlen, fegyelmezetlen fiatalok társadalmunkban. Ezek a munkás-paraszt fiatalok éppen azért válhattak jampecekké, vagy keveredhettek rossz társaságba, mert távol maradtak a DISZ-től, nem hat rájuk a DISZ nevelő munkája. (…) Itt a feladat, hogy (…) minden nap meggyőző, felvilágosító munkával értessük meg velük magatartásuk helytelenségét. Hívjuk el őket a DISZ-be, tanítsuk meg őket ízlésesen öltözködni, táncolni (…).”

A DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) 1950. június 17-18-án tartotta alakuló kongresszusát (Gergely 2008, 14. p.). A kommunista ifjúsági szervezet rivális szervezet nélkül működött, célja pedig a 14 év feletti fiatalok megszervezése volt, a szocialista eszmék terjesztése érdekében (a 14 év alatti gyerekeket a pajtás-, kisdobos-, úttörőmozgalom fogta össze) (Romsics 2005, 365-366. p.). A DISZ tagsága 1955-ben elérte a 702 ezer tagot (Wikipédia), legkevésbé a parasztfiatalok körében volt népszerű (Romsics 2005, 365.). A szervezet sem a párt, sem a fiatalok oldaláról nem tudott sikeresen működni. Nem volt képes a fiatalok tömegeit megnyerni a szocializmus ügyének, és nem tudta képviselni a fiatalok igényeit a hatalom irányába, „a párt „foglyaként” eleven ifjúsági életet képtelen volt kibontakoztatni.” A bemutatott cikksorozatok hozzászólásai sem kímélték a szervezetet. Eredménytelenségét bizonyítja az is, hogy az 1956. október 23-i forradalmi események után gyorsan felbomlott (Gergely 2008, 15. p.). A forradalom és szabadságharc után, a hatalmat magához ragadó Kádár-kormány nem tett le arról, hogy egy ifjúsági szervezet irányítása alatt végezze az fiatalság politikai-erkölcsi nevelést. A DISZ utóda a KISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) lett, amely 1957. március 21-én tartotta alakuló nagygyűlését (Gergely 2008, 21-22. p.). A KISZ meghatározó szervezete volt az egész államszocializmus ifjúsági politikájának, így a könnyűzene szempontjából sem elhanyagolható a jelentősége.

Lénárt Tibornénak, az Országos Béketanács munkatársának hozzászólásával zárul a „Szórakozóhelyek és fiatalság” cikksorozat. A cikk írója egy másik irányból igyekszik a fiatalok helytelen viselkedését magyarázni. Több más hozzászólóhoz hasonlóan az imperializmust teszi felelőssé a negatív jelenségek miatt. Azonban a nyugati viszonyokat is az osztályharc szemüvegén keresztül vizsgálja, amely kontextusban ugyanúgy megkülönböztethető a helytelen és a helyes viselkedés. Ez a fajta kritikai hozzáállás hasonló ahhoz, amelyet majd a polbeat műfajának létrehozásakor alkalmaz a hatalom, a hatvanas évek végén. A fiatalság kritikai szemléletét igyekszik elterelni a belső problémákról a külső problémák irányába.

 

„(…) a jampecviselkedés (…) nem egyszerűen nyugati „divat”, hanem a nyugati világban is azok divatja, akik vagy mint milliomosok, mozisztárok és különböző félvilági, sőt alvilági elemek abból profitálnak, hogy feltűnést keltenek, beszélnek róluk. (…) a magazinokban, filmeken szereplő feltűnően öltözött emberek nem a nyugati országok népe, nem a munkás (…) vagy más, az ország zömét jelentő egyszerű polgár. (…) Helyes lenne, ha rámutatnánk a haladó nyugati irodalmon és filmeken keresztül arra, hogy becsületes embereknek a „jampec”-kérdés éppen úgy problémát jelent ott is és saját ifjúságuknak azt a rétegét, melyet megszédített a vezető imperialista körök szándékos, ilyen irányú propagandája, le akarják erről az útról terelni. (…) az imperializmus a népek leigázására, elnyomására törekvő egyik fegyvere, hogy saját országaik és más országok ifjúságát erkölcsileg züllesztik uralmuk biztosítása végett. E cél elérésének eszköze a filmen, ponyvairodalmon és egyéb propagandatermékeken keresztül az erkölcstelenséget „természetessé” tenni (…)”

(Lénárt Tiborné, az Országos Béketanács munkatársa. Viharsarok, 1956. március 21. 3. p.)

 

A minél teljesebb kontroll kiépítésére törekvő pártállam jórészt figyelmen kívül hagyta azokat a tényezőket, amelyek a fiatalok közérzetére hatottak az 1950-es években. Nem vett tudomást azokról az életkori sajátosságokról sem, amelyek ideológiáktól függetlenül jelentkeztek a fiatal korosztályban. „Magyarországon az angol-amerikai példákkal ellentétben nem dühös fiatalok (…) tűntek fel az utcákon, nem új ideológiákkal, utópiákkal, békés vagy romboló szándékkal jelent meg a fiatalság a társadalmi nyilvánosság előtt, hanem csak egy nyugtalan, a világra rácsodálkozó, önmagára eszmélő és ösztönösen lázadó nemzedék tudatosította érzéseit (…). Az ötvenes évek második felében eszmélő tizenévesek már nem hordozták úgy az idegrendszerükben az előző korszak tragédiáit, torzulásait, nem élt bennük ösztönös félelem, nem ismerték a tudatba beépített fékezőket, mint a felnőttek. Nekik szűk volt az ötvenes évek levegője, túlságosan zárt az a „szép új világ”, amit apáik építettek a második világháború után (…). Önállóságra vágytak, izgalmas új dolgokra, a felszabadultság mámorára, és eközben fiatalos, sokáig elfojtott energiáknak levezető csatornákat kerestek” (Jávorszky-Sebők 2019, 18-19. p.).

A bemutatott cikkeken keresztül igyekeztem bepillantást engedni miként viszonyult a kommunista hatalom a fiatalokhoz. A cikkek értékelésénél figyelembe kellett venni azok politikai meghatározottságát. A témák felvetése, és a „viták” levezetése is azt tükrözi, hogy egy előre megkomponált mondanivalót akartak a közvélemény számára sugallni. A hatalom célja, módszerei és eszközei mindenesetre nem kecsegtettek túl sok jóval a fiatalok és a szórakozási lehetőségek önálló fejlődését illetően. A hatalom ellenőrző mechanizmusainak taktikái változtak a szocializmus évtizedei alatt, de a kibontakozás terei a zenében is mindvégig érezhető, szoros keretek között mozoghattak csak.

 

Felhasznált irodalom:

 

Csatári 2015 Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj. A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.

Ignácz 2017 Ignácz Ádám: A tánczene szovjetizálásának kísérlete a Rákosi-korszakban. In: Ignácz Ádám (szerk.) Populáris zene és államhatalom - Tizenöt tanulmány. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017.

Jávorszky-Sebők 2019 Jávorszky Béla – Sebők János: A magyarock története 1. 60-70-es évek. Kossuth, Budapest, 2019. Bővített kiadás

Gergely 2008 Gergely Ferenc: KISZ. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség története. 1957-1989. Holnap, Budapest, 2008.

György 2017 György Péter: Elfelejtett komolyak, közhelyes modernek. Az ötvenes évek újraértékelése, a hatvanas évek kritikája. In: Ignácz Ádám (szerk.) Populáris zene és államhatalom - Tizenöt tanulmány. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017.

Romsics 2005 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 2005.

Szemere 2017 Szemere Anna: Bevezetés. In: Ignácz Ádám (szerk.) Populáris zene és államhatalom - Tizenöt tanulmány. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017.

 

Periodikák:

 

Délvidéki Hírlap 1949. november 10. 3. p.

Délvidéki Hírlap 1951. 1. 9. 4. p.

Csongrád megyei Hírlap Vásárhelyi kiadása 1986. 8. 13. 1. p.

Viharsarok 1950. február 1. 6. p.

Viharsarok 1953. december 9. 2. p.

Viharsarok 1954. február 25. 4. p.; 1954. március 4. 2. p.; 1954. március 7. 2. p.; 1954. március 12. 2. p.; 1954. március 25. 3. p.; 1954. április 1. 6. p.; 1954. április 8. 4. p.; 1954. április 20. 2. p.;

Viharsarok 1956. január 26. 4. p.; 1956. február 5. 4. p.; 1956. február 12. 4. p.; 1956. február 19. 4. p.; 1956. február 26. 4. p.; 1956. március 8. 4. p.; 1956. március 11. 5. p.; 1956. március 24. 3. p.;

 

Internetes források:

 

Nyelv és Tudomány: https://m.nyest.hu/hirek/hogyan-lett-galeri, Utolsó megtekintés 2020. február 5.

Port.hu: https://port.hu/adatlap/film/tv/egy-pikolo-vilagos-egy-pikolo-vilagos/movie-37742, Utolsó megtekintés 2020. február 5.

Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dolgoz%C3%B3_Ifj%C3%BAs%C3%A1g_Sz%C3%B6vets%C3%A9ge, Utolsó megtekintés 2020. február 5.

 

Adatközlő:
Földesi Gyula

 

 

 

„Jampecek” Magyarországon 1958-ban (Fortepan/Lipovits Károly)

---