.

Dani Imre: A hatalom jelenségéről

hsemper

 – Néhány gondolat –

 

Mi lehet izgalmasabb, mint az erő, mely földi lépteink hosszát megszabja, életünk pályáját kijelöli, lehetőségeink sorát előkészíti? És mi lehet irritálóbb, mint ebbe beletörődve szemlélődnünk, tehetetlenségünket elismerve, az irányítás jogát feladva tengődni kilátástalanul, tudatlanul, hatalom hiányában?

Minket, embereket, valószínűleg azóta izgat a hatalom, mióta súlyát vállainkon érezni kezdtük, befolyása alól, azóta próbálunk hiábavalóan menekülni, de képzeletbeli védőszárnyai alá próbáljuk magunkat biztonságba helyezni. Már a régi gondolkodók tökéletesen tisztában voltak jelentőségével, könyvtárnyi irodalma van. Mégis – mivel az idők folyamán Próteuszként változik – arra késztet bennünket, hogy újra és újra megpróbáljuk megragadni tartalmi lényegét. Itt szeretném leszögezni az esetleges világnézeti félreértések elkerülése érdekében, hogy társadalmi hatalomról írok, mert úgy vélem, valódi hatalomról ilyen értelemben beszélhetünk. A társadalmi hatalom – és nem a társadalom fölötti hatalom – mindenkori konkrét magvalósulási formája a politikai hatalom. A hatalmat, mint magas fokú, összetett jelenséget képzelem el, az emberi testhez hasonlóan, melyben sejtek keletkeznek, osztódnak, pusztulnak, miközben a lényeg alapvetően nem változik. A hatalom is osztódik, változik koronként, már ami konkrét megjelenését illeti, de úgy vélem rendelkezik egy alapvetően föltárható strukturális lényeggel, amit megismerni a legmodernebb információs eszközök birtokában lehetőségünk, de kötelességünk is egyben. Továbbá úgy gondolom, hogy a hatalom is – mint élő jelenség az emberrel együtt – keresztülmegy egy evolúciós jellegű folyamaton, mely minden élő sajátja. A fejlődés tétje és célja ez esetben maga az emberi társadalom jövője, a mi jövőnk, amit a hatalmi struktúrák fejlődése – könnyű belátni – alapvetően befolyásol. Különösen fontos erről beszélnünk most, amikor a hatalom eddigi korlátait levetve az egész Föld biológiai egyensúlyát, egyben az emberi lét föltételét teszi kérdésessé. A hatalom alaposabb megismerése tehát mindenképp kulcsfontosságú. Írásomnak nem is lehet más a célja, mint erre fölhívni a figyelmet.

Az alábbiakban egy rövid összegzés keretein belül megpróbálom megragadni a hatalom felfogásának általam lényegesnek vélt módjait, bemutatni kialakulását, alapvető jellemzőit, speciális jelenségeit - jegyeit, céljait, felelősségét, és várható viselkedését, a tőlem telhető lelkiismeretességgel.

Leszögezném először, hogy nem lehet, és nem is célom a hatalomfölfogásokat írásomban részletesebben elemezni. Nagy számuk, és különbözőségük ellenére – alaposan leegyszerűsítve – két alapfölfogás körvonalazható. Az egyik a hatalmat, mint eszközt, a másik, mint célt próbálja értelmezni. Balázs Zoltán professzor kritikusan fogalmaz, mikor azt írja, hogy a nyugati politikai filozófia sokáig nem különösebben foglalkozott a hatalommal, mint jelenséggel, a hatalmat adott dologként kezelte, és inkább funkcionális oldaláról vizsgálta. Nemcsak a hétköznapi életben, de hosszú ideig másutt, mások is a hatalmat az állammal vegyítették össze. Régen megjelent már azonban az fölfogás is, mely a hatalmat célként értékeli. Deák Ferenc meg is nevezi ezt a célt: a népek boldogítása. A hatalmat abszolutizálja a híres író George Orwell, amikor kijelenti, hogy a hatalom nem eszköz, a hatalom cél. Én úgy gondolom, ha van pozitív eredményként értelmezhető jelentése az alá – fölé rendeltségnek, úgy létezik céltudatos és észszerű hatalom is. De ha a dolgok mellérendeltsége dominál a világban, úgy minden hatalom csak relatív értéket képvisel, mesterséges kreáció, mely minden helyzetben megkérdőjelezhető. Számomra rendkívül lényeglátónak és igaznak tűnik Hannah Arendt filozófusnő megállapítása, miszerint a hatalom képesség, mely végső soron biztosítja egy közösség fönnmaradását. Szeretném hinni, hogy a jövőben ezt hatékonyabban teszi. Számomra a hatalom valós képesség, a jövőre tehető befolyás képessége, nem más, mint a jövőre gyakorolt nagyobb befolyás birtoklása másoknál.

Közhelynek számít, de a hatalom jelenségének megismerésére tett kísérlet során megkerülhetetlen a hatalom keletkezéséről is szót ejteni. A hatalom eredete azért tűnik lényeges kérdésnek, mert ha önmagától létrejött szükségszerűség – mint azt sokan állítják – akkor nehezebben kezelhető, mintha a saját akaratunkból jött volna létre. Ez utóbbi esetben feltételezhető, hogy mi magunk döntően befolyásolhatjuk, akár meg is szüntethetjük. Ha a hatalmat korlátlanul oszthatónak tekintjük, úgy a dolog nem is látszik annyira utópisztikusnak. Igen régi, tankönyvekben élő hagyományként jelentkezik a hatalom keletkezéséről szóló elgondolás, melynek hívei Rousseau-tól eredeztetik elképzeléseiket. Eszerint a hatalom tulajdonképpen közmegegyezés eredményeként keletkezett /társadalmi szerződés/, melynek következményeképpen észszerű rend működik köreinkben, és nem verjük agyba – főbe egymást a villamoson nagy tömegben egymás sarkát taposva, mint tennék ezt legintelligensebbnek tartott rokonaink, a csimpánzok – ahogyan erre a kiváló tudós etológus Csányi Vilmos szellemesen rámutatott. Függetlenül attól, hogy ez az elgondolás mennyire helytálló, vagy modern, arra fölhívja a figyelmet, hogy a hatalom nem puszta erőszak alkalmazásával keletkezhetett. Itt adódik magától a kérdés: kinek is van hatalma tulajdonképpen? Ha az egyén /én/ szempontjából nézzük, a válasz az lesz hogy: annak, akit többen támogatnak, mint engem. A lényeg esetünkben nem az, hogy az állítás igaz, hanem hogy elhiszem-e? Ha az egyének többségével sikerül elhitetni, hogy nincs támogatottságuk, akkor megvan az alap, amire a hatalom épülhet. Az etológusok főemlősökön végzett megfigyelései mindenesetre azt példázzák, hogy amely egyed befolyást szerez a többiek fölött, ezt úgy teheti, ha támogatói vannak /szerzi őket/. A hatalom kialakulásában /megszerzésében/ lényeges szerepet játszhatott az együttműködésre való készséges hajlamunk. Tekintélyelvűségünk a középszer mániája, márpedig – valljuk be – döntő többségben középszerűek vagyunk. Ugyanakkor nem szabad lebecsülnünk a nyers fizikai erőszak szerepét sem a hatalom kialakulásában. Nem tekinthetjük azt csupán a hatalommal velejáró „szükséges rossznak”. Úgy tűnik, a hatalom nem lehet meg kényszer nélkül, ami egyenes úton vezet a valódi erőszakhoz. Az általunk megismert /mintegy készen kapott/ modern értelemben vett hatalom valószínűleg úgy keletkezhetett, hogy az apró helyi hatalmak kényszer hatása alatt „egybenőttek”. Erre az ókori Egyiptom egyesítésének története szolgálhat példaként. A természeti népek életének tanulmányozása során, a szociológia művelői viszont azt a következtetést vonták le, hogy írott történelem előtti őseink még tudták kezelni a csoportok közötti agressziót, „háborúik”az esetek döntő többségében valószínűleg nem jártak komoly vérontással. Én ugyanakkor nem gondolom, hogy a tétjük kisebb lett volna, mint azt egyesek állítják. Azt gondolhatnánk, hogy minél nagyobb létszámú egy bizonyos csoport, a felette uralkodó hatalom annál nehezebben érvényesül. Vagyis a nagyobb létszámú csoport tagjai értelemszerűen szabadabbak. Azt hiszem felesleges bizonygatnom, hogy ez nem igaz. Ebből következik, hogy a hatalom valami olyat tud – ösztönösen, és/vagy tanult módon – ami kívül esik egyetlen ember kompetenciáján. Többek között ezért is értelmetlen dolog egyeduralomról beszélni, vagy egyetlen ember nyakába varrni a legszörnyűbb dolgokat, még ha esetleg Néró is volt az illető neve. Ugyanakkor a kollektív gonosztettek elkövetése során szeretünk kibújni a felelősség alól, és az egészet a hatalom /állam/ nyakába varrni. Több-kevesebb sikerrel. A Szent Bertalan-éj történéseit mindenesetre, nehéz lenne csupán a hatalom kényszerítő kegyetlenségével magyarázni. Úgy vélem, hogy a hatalom fejlődése során kiválik egy csoport, melynek tagjai bonyolult és kölcsönös érdekkapcsolatba lépve a hatalmat ténylegesen birtokolni kezdik. Ezeket a személyeket nevezhetjük belső csoportnak is, így lényegi különbséget téve köztük, és a hatalomból láthatóan kimaradt tömegek között. Közülük valószínűleg a legjelentékenyebb személyiség lett a vezető /főnök/ akit kezdetben a személyes kiváló tulajdonságai az élre segíthettek. Azt, hogy a továbbiak során a hatalom maga ritualizálódott, a főnök személye pedig szent szimbólummá vált, azt többek között Frazer Aranyágának megjelenése óta tudjuk. Őseink valószínűleg nem voltak tudatában annak, hogy miféle szellemet engedtek útjára palackjából, amikor az újszülött hatalomnak – kényszerből, érdekből, vagy csak egyszerűen lustaságból – engedelmeskedni kezdtek. Mindenesetre még messze voltunk a mai állapottól, amikor a hatalom – minden törvényessége dacára a tömegek számára többnyire nehezen érthető indokokból életüket veheti el, vagy el is veszi...

A hatalmat, éppen univerzális jellege miatt számos jelzővel fel lehet ruházni, számos tulajdonságot lehet vele kapcsolatba hozni. Mégis ezek közül megpróbálom kiválasztani a számomra lényegesnek tűnőket. Mind a mai napig léteznek olyan vélemények, melyek a hatalom lényegi erőszakosságát tompítani szándékozva, annak helyére a tekintélyt próbálják emelni. Mintha a tekintély önmagában elegendő – ráadásul erőszakmentes – eszköze lehetne a hatalom korlátlan érvényesülésének. Valóban úgy tűnik, a tekintélynek mindig van valamennyi hatalma, míg a hatalomról ugyanez nem mondható el feltétlenül. A baj csak az, hogy a tekintély nem azért születik, hogy uralkodjon. A magam részéről úgy hiszem, hogy a tekintély, mely alapulhat egy eszme tiszteletén is – nagyon messzire eljuthat az emberi jövő formálásában, amint ezt Gandhi életpályája is kiválóan példázza. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a világháborúkban a lövészárkokból megszökött katonákat nem a puszta tekintély állította kivégzőosztagok elé. Tehát a tekintély lényeges, de nem föltétlen velejárója a hatalomnak. Az erőszak viszont igen.

A hatalom nem statikus állapot, hanem állandó mozgásban levő viszony, melynek mozgástörvényei nemcsak megismerhetők, de meg is kell őket ismernünk. Ugyancsak igaznak tűnik, ha az emberek viselkedését rendező kétpólusú elvként fogjuk föl, akkor tűnik elő igazán, hogy mennyire fontos létéhez a stabilitás, vagy inkább a kiegyensúlyozottság, az alá – fölé rendeltek együttélése szempontjából. A hatalom általában, de főleg hosszabb távon akkor működőképes, ha az alá – fölé rendeltség aktuális formája az adott helyzetben és korban a társadalom számára elfogadott. Már említettem, hogy az ember szívesen alkalmazkodik szabályokhoz, jelen esetben a hatalmi viszonyokat is könnyen elfogadja, főleg ha azok számára könnyen belátható pozitív eredményekkel kecsegtetnek, vagy csak a létbiztonságot garantálják. A hatalom tehát egyáltalán nem szinonimája a zsarnokságnak. Szervező erő is, mely az emberek közös együttélését nemcsak szabályozza, de lehetővé teszi a magasabb, társadalmi szinten előbukkanó, csodálatos eredményeket fölmutató közös alkotóerő kiteljesedését, ami az egyén számára is kivételes élményt jelent. Tehát a hatalom korántsem csak negatív, vagy korlátozó, hanem a csoportos kreativitásnak egy különleges, általános szervezkedő képessége – amit természetesen nem kell folytonosan összevetnünk a termeszvárak építőinek, a hangyáknak szándékaival. Továbbá, akárcsak régen, ma is az átlagember elvár tőle valamiféle együttérzést, vagy jóindulatot. Ugyanazt várjuk, mint elődeink a hajdani királyoktól, hogy legyen velünk kegyes és méltányos. És a hatalom sokszor valóban az is – ha másért nem, hát önérdekből. Mégis, magának a „hatalom” szónak van egy, a köznyelvben félelmet ébresztő kicsengése, ami arra utal, hogy az idők folyamán a hatalom többször is zsarnoksággá változott. Történészeink ügybuzgósága ma sok esetben kimerül, csupán ennek bizonyításában. Itt egy olyan probléma merül fel, ami – nemcsak szerintem – végigkíséri egész történetünket. A hatalomról nyíltan és közérthetően beszélni úgy vélem kötelesség, ami egyben a jó szándék világos jele. Ez kellene, hogy vonatkozzon magának a hatalomnak mindenkori birtokosaira, vagy képviselőire is. Ők azonban csak ritkán kapnak „őszinteségi rohamot” /pl. a jakobinusok a francia forradalomban/, és ez nem is látszik számukra célravezetőnek. Ellenben számos esetben ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, vagyis az alávetettek szándékos manipulációját, az aktuális hatalmi struktúra dicsőítését. A hatalom mindig talál érveket az önigazolásra. Szarkasztikusan azt mondhatnánk, szerencséje van, hogy ilyen sokszínű a világunk. Mindebből egy lényegi következtetést vonhatunk le, miszerint a hatalom nem jó, vagy rossz, hanem önző. Jelenlegi formáját, megjelenési szintjét tekintve számomra feltétlenül az, de véleményem szerint mindez megváltoztatható.

A hatalom sajátos kapcsolatban áll a gazdasággal, pontosabban annak egy kirívó jelenségével – ez pedig a gazdagság. Annak alapja lehet, ugyanakkor következménye is. Aki arról beszél, hogy a hatalom, akár mint állam – függetlenül, saját belátása szerint cselekszik, az a tényeket nem akarja figyelembe venni. Nincs szükség különösebb bizonyítékra, /még a Panama- aktákra sem/ ha azt állítjuk, hogy a történelem során a hatalom mind a mai napig tartó szoros és kölcsönösen jó kapcsolatot ápolt a gazdagsággal, bár ezt kimondani nyilvánosan ma sem illik, ehhez túl szégyenlősek vagyunk. Ki tudja miért? Mindenesetre Kornai János, a közgazdaságtan tudós professzora csak nem régiben hívta fel a közfigyelmet arra, hogy ne izgasson senki feleslegesen a gazdagok ellen. Én sem teszem – természetesen. Mindenesetre nehéz valódi példát találni hatalomra – gazdagság nélkül. Még Cincinnatus alakja is, akit a pácban lévő rómaiak állítólag az eke szarva mellől rángattak el, hogy legyen diktátoruk – igencsak a legendák ködébe vész. Amit a polgári teoretikusok, főként Jászay Antal is vélnek az állam önállóságáról, azt a közelmúlt ismert eseményei nem igazolják. Ellenkezőleg. Az állam/ok/, államfők váltak és válnak gazdasági érdekcsoportok marionett bábjaivá. Semmi újdonságot nem állítok, ha azt mondom, hogy az idők folyamán a gazdagság hatalmat is akart magának, majd hatalomra kerülve további gazdagságot. Ez a gazdagság szempontjából nagyon is észszerű dolog, hiszen semmi mást nem tesz így, mint a jövőjét biztosítja, ami, mint már említettem, szerintem a hatalom lényegi képessége. A gond csak azzal van, hogy miközben a hatalom birtokában önmagát sokszorosítja, a gazdagság nem teljesíti más, a hatalom birtoklásának okán keletkező kötelességét. Például hajlamos nem figyelembe venni a – hatalom által – vezetettek/alávetettek alapvető érdekeit. Nem szervezi, és vezeti őket, hanem a legtöbbször csak egyszerűen kihasználja kivételezett helyzetét. Márpedig a hatalomnak olyan kötelezettségei vannak, mint az alatta élők alapvető életföltételeit biztosítani, értelmes élettevékenységüket irányítani. Ha a hatalom nem így tesz, előbb-utóbb önmaga sírásójává válik. Nem marad alattvalója... Igen, a hatalom esendő...

A hatalom és gazdagság e szimbiózisát az emberek a jelek szerint sohasem kedvelték, noha kénytelenek voltak együtt élni vele. A gazdagság viszont az idők folyamán kénytelen volt a közízléshez igazodni, és bár hatalomvágya máig nem csitult, megtanult „rejtőzködni”. Marcus Licinius Crassus /i. e. 114 – i. e. 53/, az ókori Róma híres – hírhedt közszereplője, közmondásos vagyonát ingatlanspekulációkkal szerezte. Ezzel azonban nem elégedett meg, hatalmat is akart. Nem elégedett meg azonban a közönséges politikai vezérszereppel, hadvezéri babérokra is vágyott. Irtózatos vagyona még ezt is lehetővé tette számára. A gazdasági életben javára váló kiváló üzleti szimata azonban nem segítette ki a parthusok ellen i. e. 53-ban vívott carrhaei csatában. Legyőzték, majd megölték, lefejezték, száját állítólag /Plutarkhosz/ teletömték arannyal figyelmeztetésképpen. Crassus óta a gazdagság ill. annak birtokosai megtanulták, hogy gazdasági hatalmukat nem érdemes személyesen érvényesíteni a politikában, vagy éppen máshol. Sokkal kifizetődőbb erre a célra megfelelő embereket fogadni... Manapság minden magára valamit is adó gazdasági érdekcsoport rendelkezik „saját” politikai párttal, de erről később még lesz szó...

Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol tovább már nem lehet megkerülni azt a jelenséget, amikor a hatalom olyan /esetleg hivatásos/ személyeket fogad szolgálatába, akik uralmát ténykedésükkel biztosítják. Ez a jelenség maga az állam, ill. annak kialakulása. Az állam természetesen nem római találmány, hanem jóval korábbi társadalmi fejlemény. Mivel Platón óta foglalkoztat bennünket, embereket, én magam aligha tudok, de nem is akarok újat mondani róla. Témám szempontjából, mint a hatalom manifesztációja érdekes, mert rámutat annak néhány jellegzetességére.

Amint az emberi csoportok létszáma annyira megnőtt, hogy a hatalomnak nehézségei támadtak érdekérvényesítése során – megjelent az állam is. Az állam egy sajátságos képződmény, amíg nincs, addig is létezik hatalom. Viszont ha egyszer megszületett, törvényes, valódi hatalom, állam nélkül már nem képzelhető el. Alapfeladata elhitetni az alattvalókkal, hogy nélküle törvényesség nem létezik. És valóban, miután létrejött, úgy tűnik, az állam valódi hatalommal bír, mert intézményesíti az erőszakot. Ám ez csak a látszat. A valóságban a hatalom birtokolja az államot, más hatalom – perspektívák kárára. A történelem során számos tény igazolja, hogy az állam maga értékes, sőt abszolút trófeának számított a hatalmi csoportosulások vetélkedése során. Az is igazolható, hogy ezek a csoportok /esetleg pártok/ egy tőről /belső csoportból/ fakadtak, és csak látszólagos, de nem lényegi különbség van a római patrícius, az angol lord és az amerikai szenátor között. Persze az idők folyamán eltűntek a hatalom birtoklásának olyan „csacska” indokai, vagy igazolásai, mint az isteni akarat, a jó származás, ami rendjén is való. Viszont a mai napig nem ismert egyetlen szegényházi karriert maga mögött tudó államelnök sem. Ezek fényében számomra képtelenségnek tűnik az államnak olyan önállóságot, vagy entitást tulajdonítani, amilyet számos polgári teoretikus neki tulajdonít, habár bizonyos /nem lényegi/ automatizmusok létrejöhettek az állam saját ténykedése során is. Jászay azt állítja, hogy az állam időnként saját akaratából észszerűsíti önmaga működését. Például úgy, hogy csökkenti a bürokráciát, vagyis önmagát megrövidíti. Véleményem szerint azonban valami más történik. A hatalom csökkenti a belőle élők körét, vagy másképpen a hatalmon lévő belső csoport növeli hatalmát, s vele jövedelmét, az alárendeltjeinek kárára.

Kétségtelen tény, hogy az állam/ok/ kialakulásának kora óta az emberiség lélekszáma elképesztő módon megnőtt, mintha maga az állam/ok/ megjelenése katalizátorként működött volna közre ebben a folyamatban. Innentől fogva csak az a hatalom számíthatott az alávetettek megértésére, mely az államot birtokolta, ezért is váltak egyre ritkábbá a sikeres hatalom elleni lázadások, és itt a hangsúly a sikeren, vagy inkább annak hiányán van. Mindenütt globálisan elterjedt az állam, a biológiából vett hasonlattal élve, mint élő testben a sejtek néhány ezer éve államok burjánzanak, keletkeznek, növekednek, egyesülnek, pusztulnak el. Néha egyik-másik a többit már-már fölfalva birodalommá dagad, de tartósan egyik sem tudta eddig megőrizni dominanciáját. A miértre már számos generáció kereste a választ, a magam részéről úgy vélem, ennek elsősorban technikai – technológiai okai voltak, melyek a jelenben eltűnőben vannak. A ma globalizációnak nevezett jelenség térnyerése legalább is erre enged következtetni, valamint a hatalom azon tulajdonsága, hogy nem tűri jól a vetélytársat.

A vetélytársak iránti kíméletlenség az egyik, ha nem a legfőbb oka annak a jelenségnek, mely a „hatalom megszaladásának” nevezhető. Magáról a fogalomról annyit, hogy létezik, bár a „netről” eltávolították. A fogalmat én a következőkben próbálom értelmezni.

Ha nincs vele szemben megfelelő ellensúly – ami nem lehet más, mint az általa uralni vágyott tömegek súlya – akkor a hatalom különös anomáliákat produkálhat, sőt produkál is évezredek óta. Időről időre olyan koncentrációt mutat, ami a legtöbb esetben társadalmi katasztrófákhoz, tömeggyilkosságokhoz vezet. Ezek a történelmünkön végigvonuló, esetenként kitörő „hatalmi vulkánok” teszik a legnagyobb károkat civilizációnkban, és fenyegetik azt meggyőződésem szerint napjainkban is. Ezt a vonulatot a Si-huang-ti, Attila, Timur Lenk, Rettegett Iván, Hitler nevekkel lehetne megjelölni. E névsor könnyen bővíthető, de tartalmaz egy azonos elemet. Viselőik olyan elképesztő tömegmészárlásokat vittek véghez, amit nem indokolt semmilyen külső, vagy belső szükségszerűség vagy kényszer. Mégis, akkor a dolog hogyan magyarázható? Véleményem szerint – aminek természetesen nincs kényszerítő ereje – adott koronként bizonyos szituációkban összejöhet egy különösen hipochonder vezér és az átlagnál a hatalmát jobban féltő belső csoport. Ez azt eredményezi, hogy az utóbbi „szabadjára engedi” a vezér-megmentőt, azzal a céllal, hogy az majd megvédi okkal, vagy ok nélkül fenyegetettnek vélt hatalmát. Természetesen annál jóval összetettebb jelenségről van szó, minthogy két mondatban pontosan le lehessen írni. De a lényeg nem is ezen van véleményem szerint. Hanem azon, hogy a néhány sorral feljebb leírt névsor végére sehogyan sem tudtunk és tudunk pontot tenni. Semmi okunk, vagy lehetőségünk sincs erre, nincs társadalmi berendezkedés, politikailag megalapozott garancia, hogy ez még egyszer nem történik meg. Vagyis nem találtunk fel eddig olyan társadalmi-politikai struktúrát, ami védelmet jelentene a hatalom „megszaladásával” szemben. Bármely erősnek, megbízhatónak is deklarálta – tetteti magát folyamatosan a „nyugati” polgári demokrácia, Hitler mégis ki tudott belőle nőni. Egy olyan struktúrából, ami lényegileg azóta sem változott. Még két megjegyzésem lenne a dologhoz. Az egyik, hogy véleményem szerint nincs egyenes összefüggés gazdagság és hatalom között, egy bizonyos összeg fölött már nem lehet még több hatalmat venni. Vagyis korlátlan mennyiségű pénzhez nem járul korlátlan mennyiségű hatalom. Ez jó, hogy így van, mert azt jelenti, hogy társadalmi hatalomnak ez a bódítóan veszélyes jelensége kiküszöbölhető. De biztosan nem tettünk még érte eleget. A fent említettek okán óhatatlanul fölvetődik egy kérdés: vajon az ember uralja-e a hatalmat, vagy a hatalom az embert? Mielőtt elhamarkodott ítélkezés születne, két véleményt szeretnék itt megemlíteni olyanoktól, akik igen jártasak voltak a kérdésben. Az egyik Szent Ágostoné, aki úgy vélte, hogy az emberek egymás fölötti uralma nem Istentől való, hanem az eredendő bűn következménye. Nézetem szerint itt a lényeg – világnézeti szempontból mellékes – az, hogy a hatalom bűnös, vagy bűnöket követ el, emberi gyarlóság. Tehát az embernek kell kijavítania. A másik figyelemre méltó véleményt Montesquieu fogalmazza meg a régi Rómáról szóló munkájában. „Nincs hatalmasabb a törvénytisztelő köztársaságnál, ahol nem félelemből, vagy a józan észre hallgatva, hanem szenvedéllyel tartják be a törvényt” – írja a nagy francia gondolkodó. Ebből számomra két nagyon fontos dolog következik. Az első, hogy a hatalomnak tisztelnie, és nem bitorolnia kell a törvényeket, vagy visszaélni a törvényekkel. Azokkal, amiket egyébként ő maga hozott. A legnagyobb bajt hozza egy társadalomra, ha az állam /apparátus/ nem tartja be, nem tiszteli a törvényeket. Sehol nem látszik világosabban, hogy a hatalom nem azonos az állammal, mint ott, ahol a törvényekkel visszaélnek, azokat visszamenőleges hatállyal, egyes csoportok, sőt személyek szájíze szerint megváltoztatják. Teszik mindezt az állam nevében, annak tekintélyét fölhasználva, nevét bitorolva. Közben port hintenek a polgárok szemébe, a korrupció ellen ágálnak, amit maguk elkövetnek. A törvények „szenvedélyes tisztelete” lenne az alap, maga az erkölcsi kiindulópont, ami minden más meggondolást fölülír. Nos, nézzünk körül először saját portánkon ez ügyben, majd utána mondjunk véleményt...

A másik lényegi elem Montesquieu véleményében a köztársaság előtérbe helyezése, ami szerintem ez esetben nem konkrét államformát jelöl, hanem magát az elvet, melyet nevezhetnénk modern szóhasználattal demokratikusnak. Az ő idejében még nem létezett semmiféle demokrácia, amit amúgy maguk a „feltaláló” görögök nem tartottak jónak. Ennek ellenére létezett, sőt létezik maga a demokratikus elv, mely azt jelenti számomra, hogy minél több ember egyre több érdeke növekvő hatásfokkal érvényesül. Ez az, ami valóban közös ügyeinket előmozdíthatja, ez az, amiben bízhatunk. A lényeg nem a demokrácia megvalósultnak hitt, vagy megvalósíthatatlan, örök, hiábavalóan vitatott és értelmezett fogalmában rejlik, hanem az említett elv megvalósításában. Ehhez azonban veszélyesen őszintéknek kell lennünk, vagy azzá válnunk. Először fel kell tárni, hogy kik a hatalom valódi birtokosai, vajon jól, és mire használják az államot?

Jogos a beszámoltatás, mert a hatalmon lévők szempontjából fontos, hogy saját érdekeiket hogyan tudják összemosni olyan fogalmi értékekkel, mint haza, fejlődés, jogállam, stb. úgy, hogy érdekeik dominanciája ne sérüljön. A hatalom birtokosainak mindig is erős fegyvert adott a tömegek manipulálhatósága, amit a történelmi események tanúsága szerint szívfájdalom nélkül ki is használtak. A tömegeknek viszont erőt kell, hogy adjon a demokratikus elv érvényessége, és érvényesítésének jogos, természetes vágya, ami a történelem tanúbizonysága szerint, ha sokszor lappangva, sokszor elnyomva, ezer módon ellehetetlenítve, de mégis létezik, működik, és ami a fő: újra és újra életképes alternatívákat hoz világra. Méltányosság, kölcsönösség és egymás tisztelete véleményem szerint – ma divatos kifejezéssel élve – ugyanúgy a génjeinkbe van kódolva, akár az önzés, vagy az agresszió. A jövőnket, akárhogy is ágálnak többen olyan hevesen, eddig sem az egymást vetélytársnak, és nem társnak tekintő szemlélet határozta meg. Hadd tegyem hozzá – szerencsére. A közösségi szempontok érvényesítése a kora középkor világi, vagy vallási jellegű kommunisztikus közösségein keresztül a fáraók koráig, vagy akár a Bibliához is visszavezethető, gondoljunk csak Bábel tornyának építésére, ami lehet, hogy a korabeli építők első közös munkabeszüntetésének emlékét őrzi. John Rawls, amerikai tudós politológus, filozófus – akit amúgy rengetegen támadtak és bíráltak – „Az igazságosság elmélete” c. könyvében már kifejtette, hogy társadalmi igazságosság nem létesül haszonelvűségre építve, az csakis méltányosságra alapozva létezhet. Ez a méltányosság az önkorlátozásból indul, ami végeredményben igényeink tudatos visszafogását jelenti. Mára számos követője támadt e gondolatnak, de úgy látszik, még nincsenek elegen. A működő kapitalizmus viszont nem tud lemondani a profitról, és úgy tűnik, nem is akar. Erre nekünk kell majd megtanítani, a hatalom megfelelő korlátok közé szorításával. Nem látszik könnyű feladatnak, de ahogy a haszonelv érvényesítése tanítható volt, úgy a méltányosság is megtanulható.

Ha a hatalom céljait vesszük szemügyre, észrevehető azok összetett, mégis alapjában véve három kategóriába sorolható megjelenése. A hatalomnak van egy elsődleges önfenntartásra utaló valódi célja, ami nem más, mint a közönséges kíméletlenség, amint a hatalom önmagát sokszorosítani igyekszik. Ez az átörökítés, a belső csoporton keresztül történik, mikor a folyamat során ez a csoport szoros, szinte biológiai örökségként kezeli, kapja kézhez a hatalmat. Ez történt voltaképpen évezredeken keresztül a születési arisztokrácia saját érdekeinek érvényesítése során. Valódinak azért nevezem, mert a hatalomnak mind a mai napig ez az elsődleges célja, ha sokak számára nem is mindig nyilvánvaló. A hatalom céljainak következő kategóriájába sorolnám mindazokat az összetett kívánalmakat vagy jelenségeket, melyek elérendő és a legtöbbször állandó értékként szerepelnek, de éppen ezért is alkalmasak az elsődleges cél álcázására. Ezeket másodlagos /álcázó/ céloknak nevezném. A dolog természetéből fakadóan ezek többségükben valóban értéket képviselnek, ám egyáltalán nem mindegy, hogy a hatalom milyen szándékkal veszi elő, használja fel őket. Mivel értékesek, abszurd módon könnyen felhasználhatók a tömegek ilyen-olyan manipulációja érdekében. Nézzük most az egyik legkirívóbb példát! A hatalom számára nagyon fontos dolog, hogy önmaga szükségességének érzetét a társadalomban fölkeltse, sőt a lehető legmagasabb szinten tartsa. Létezését ezzel igazolhatja leghitelesebben alattvalói előtt. Minden ember legféltettebb kincse a béke, ezért háborúval fenyegeti őket.

Természetesen nem közvetlenül /bár példa erre is akad/, hanem közvetve úgy, hogy ellenségképet alakít ki bennük, ami lehet belső vagy külső. Minél erősebb az ellenség/kép/, annál nagyobbra nőhet a hatalom. A háború a hatalom szempontjából mindig jogos, legyen akár védekező, akár támadó. Nem fordult elő ugyanis olyan eset, hogy egy hódító hatalom önmagát aljas agresszornak nevezte volna. Kizárólag azután, ha legyőzték... Természetesen, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem létezik igazságosnak mondott honvédő háború, hanem azt, hogy nem kellene lennie... Hatásos ellenségkép kialakítása döntő szempont, alapkövetelmény a hatalom számára, mert az ellenséggel szembeni fellépés követeli a legnagyobb áldozatot az alárendelt tömegektől. Szükség esetén vagyont, családot, mindent és mindenkit. A háború sújtotta nép szempontjából, egy fegyveres konfliktus nem lehet igazságtalan, mert a terheit mindenek előtt ő viseli. Ez megkönnyíti a hatalom dolgát, amikor a tömegeket rá akarja venni a háborúra. Mivel úgy látszik, a háborúk nem szűnnek meg maguktól, és állandóan dúlnak napjainkig, a kérdés megoldását napirenden tartani tudományos feladat is, mert a fegyvergyárosok sem alszanak.

Szintén nagyon vágyott cél a hatalom számára a legitimitás. Ez esetben azt szeretné, hogy lehetőleg minél több állampolgár tekintse uralmát törvényes rend szerint valónak, ami ugyanakkor tekintélyt is ad. Az, hogy mikor, milyen hatalmat tekintettek az emberek legitimnek, megint csak komoly változásokon ment keresztül az idők folyamán. Az uralkodók évezredekig Isten jóváhagyásával és kegyelméből vezették népeiket egy kiváltságos /belső/ csoport támogatásával – segítségével. Jóllehet az effajta legitimitást már az ókorban megkérdőjelezték, mégis tovább élt és él napjainkig. Az nyilvánvaló, hogy a hatalom szempontjából ez a lehető legkényelmesebb, egyben a legjobb indoklás, ha eredetét firtatják. Amikor az ateizmus – elsőként a nyugati civilizációban terjedni kezdett, más választ kellett találni. Nem kis harc árán meggyökeresedett a népfelség elve, amire a mai polgárinak /demokratikusnak/ nevezett hatalom is támaszkodik végeredményben. Montesquieu óta azt is biztosan tudjuk, hogyan kell megosztani a hatalmat /törvényhozó, végrehajtó, bíráskodó/, hogy ne csapjon át zsarnokságba, és mi biztonságban éljünk. A demokratikus elv a felvilágosodás korában komoly tért nyert a társadalmi szerveződés tekintetében. Sajnálatos, hogy eddig nem sikerült elérnie a kívánt és lehetséges eredményeket.

Ha a ma embere kritikai véleményét akarja hallatni az /állam/ hatalomról, akkor a legtöbbször csak azt mondja, „ez nem demokrácia”. Mellékesen jegyezném meg, hogy tudomásom szerint komolyabb, tudományos igényű közvélemény kutatást arról, milyen államot is szeretnénk – a kilencvenes években tartottak nálunk utoljára. Hogy „ez” miért nem demokrácia, nem is próbálja, esetleg nem is tudná az átlagpolgár megmondani, mégis igaza van. Még akkor is, ha sok esetben a „demokrácia” követelése mögé kicsinyes önzés, vagy szabadosság bújik. Viszont – akárcsak az egyiptomi piramisépítő, ha kevesli a sör adagját – „ösztönösen” érzi, hogy érdekeit nem jól képviselik, és pedig éppen a legmagasabb helyen. Amikor a hatalomnak jóindulattal tulajdonított tudás és erkölcs ellenük fordul, az emberek megkérdőjelezik az állam hozzáértését /tudását/ és hozzáállását /erkölcsét/ és lázadnak. Manapság pedig pártot válthatnak mindössze, és kerülnek csöbörből vödörbe. Mégis, léteznek a hatalomnak optimális céljai. Azért tudunk róluk, mert már valamikor megvalósították, vagy megnevezték őket. Vagy meg fogják nevezni...
Valójában, úgy gondolom, hogy jelentős tudás birtokában vagyunk, a célokat illetően, melyeket itt nem akarok részletezni. Mégis a legfontosabb, a Rawls által megfogalmazott társadalmi igazságosság megvalósítása, mely az igények önkéntes kontrollján kell, hogy alapuljon.

A közgazdászok hiába gondolják, hogy a vagyon azé, aki megtalálja, és a szerződések betartását, szerződések betartatásával lehet a legjobban megtanítani.

Az önzés erkölcsiségét favorizáló, látható válságot élő mai modern társadalmi struktúrában alapvető változások szükségesek. Ahogyan eltűntek a királyok, fejedelmek, grófok, a születési arisztokrácia, úgy a mai pártoknak is el kell tűnniük a közéletből, idejük lejárt. Annak a felelősségnek a tudatát, mely egy társadalom irányításához kell, már elég régen – a szemeink előtt – elvesztették.

Amennyiben elfogadjuk, hogy a hatalom birtoklásának módja és minősége az emberiség jövőjét alapvetően befolyásolja, akkor világosan érzékeljük a felelősség súlyát, mely a hatalom birtokosait terheli. A felelősség maga a hatalom természetes velejárója. Viszont felelősségtudata, vagy érzete a hatalom birtokosainak kell, hogy legyen.

Minden, valamit is magára adó politológus kitűnő tanulmányokat tud írni a polgári demokrácia elvi működéséről. A probléma mindössze az, hogy gyakorlati kritikáját csak nagyon kevesen fogalmazták meg – érdekektől mentesen. Mégis, többek előtt világos, hogy a modern politikai pártok eszmei – ideológiai szempontból kiürültek, erejüket fölemésztette az egymással való kíméletlen harc, amit a hatalomért folytattak. Cselekedeteik következményeit nem vállalják, azokat az ellenfelek nyakába próbálják varrni. Egyik tanulmányában Miklósi Zoltán így ír róluk: „az egymással versengő politikai erőknek önkorlátozóan együtt kell működniük versengésük közös kereteinek fenntartásában.” Ehhez mindössze annyit tennék hozzá, hogy az önkorlátozás a politikai hatalomért vívott harcban szemlátomást egyre kevésbé sikerül, azok a bizonyos keretek pedig úgy tűnik, korhadásnak indultak. A mai politikai pártok ősei – többségük a 19. században – még valóban tartalmas programokat tudtak felmutatni, vagy haladó politikai – filozófiai nézeteket képviseltek. Napjainkra a programjaik üres, kampányszerű szólamokká, szóvirágokká, jelszavakká, alakultak, párhuzamosan azzal, ahogyan az állandó versenykényszer a gazdasági nagyságok karjaiba taszította őket. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenleg migrációs válságnak nevezett jelenség. Európában egész pártcsoportok formálódtak azzal a céllal, hogy többségében a Közel-Keletről, menekülteket importáljanak. Azért, hogy megbízóik, a gazdasági „nagyok” az így kapott olcsó munkaerővel odahaza leszoríthassák a munkabéreket.

Ma, a multinacionális nagyvállalatok korában, velük karöltve a politikai pártok is átlépik az országhatárokat, ezzel újfajta feszültségeket keltenek.

Maga a politikai párt, tehát egy klikkszerű képződménnyé vált, mely mögé bújva az egyéni felelősség is kiválóan elkendőzhető. Egy párt ma többé-kevésbé nyíltan, fő feladatának politikai ellenfeleinek bemocskolását deklarálja a nyilvánosság felé, minden más egyéb a háttérbe szorul. E célra minden elképzelhető eszközt fölhasznál, a kedves olvasó ellenőrizheti állításaim igazságát a médiában nap mint nap. Még két dolgot szeretnék itt röviden megemlíteni. Az egyik az, hogy a korrupció, a hatalommal való visszaélés, úgy látszik genetikailag kódolva van bennünk. /Csányi Vilmos/ Sorra-másra bukkannak elő a hiteles hírek a politikusok, VIP-személyek törvénytelenül szerzett vagyonairól. Eddig különösebb következmények nélkül. Eddig... A másik, érthetetlennek tűnő jelenség az, hogy vajon miért áll terroristának egy jómódú nyugat-európai polgárcsalád sarja, aki egyáltalán nem szűkölködik? A válasz pedig kb. így hangzik: mert hisz abban, hogy van jobb társadalom is, mint a nyugati polgári demokrácia. Én meg azt hiszem, nekünk nem kell ennél komolyabb figyelmeztetés...

Írásom elején kifejtettem azt a meggyőződésemet, miszerint a hatalom nem más, mint a jövő birtoklásának nagyobb lehetősége, ezért a hatalomnak kell, hogy legyen valamilyen jövőképe. Valószínűleg most is van, és az is valószínű, hogy nem szándékozik azt velünk, egyszerű halandókkal közölni, illetőleg azt kapjuk belőle, amit jónak lát. Mindazonáltal a világban történő változásokból, sosem volt könnyű helyes következtetéseket levonni. De az sem lenne észszerű, ha nem is próbálnánk ezt megtenni. Ha megbocsátják merészségemet, én is fölvázolnék egy szerintem lehetséges perspektívát, ami egyáltalán nem számít újnak, mégis ajánlom itt szíves figyelmükbe.

Köztudott, hogy jelenleg ún. közvetett /képviseleti/ demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy a népakaratnak az általa választott képviselőkön keresztül kell /kellene/ érvényesülni. Úgy is felfoghatjuk ezt, mintha a nép a hatalmát bérbe adná egyeseknek, mert másképpen nem tudná fölhasználni. Az elképzelés logikusnak és megdönthetetlennek látszik és látszott, de véleményem szerint korunk informatikai forradalma túlhaladottá tette. Újabban a média egyes fórumai önmagukról, mint új, hatalmi ágazatról kezdtek beszélni. Állításukat nem minősíteném, viszont egy fontos dologra mégis rámutat. Nevezetesen arra, hogy a hatalom hagyományos megközelítése elvesztette aktualitását. Én hiszem, hogy a jövőben megvalósítható a közvetlen demokrácia, mely azt jelentené, hogy a lakosság közvetítők /képviselők/ mellőzésével az új informatikai eszközök birtokában valóban közvetlenül ad hangot követelményeinek, kívánságainak, vagy akár követeléseinek. Úgy gondolom, a technikai – technológiai föltételek adottak, de sok múlik a közélet szereplőinek jóindulatán, társadalom és jogtudósaink szorgalmán, tehetségén is. A jövőben a minden polgártól kapott adatokat majd hozzáértő, felelős informatikus szakemberek dolgozhatják föl, és hasonlóan felelős jogi szakértők /akik egyúttal az állam hivatalnokai/ a törvényekbe, rendeletekbe építhetik. Fölhozhatnák ez ellen, hogy a nép akaratát a népszavazások megvalósítják ma is. Én úgy gondolom, hogy itt van szükség a „veszélyes” őszinteségre. Madách szavaival élve, „Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának és mulattatni fog”. Nem, a politikai struktúrák nem örökéletűek, bárhogy is próbálják kőbe vésni öröklétüket. A hatalomnak vissza kell szállnia korábbi, jogos birtokosaira! Tehát mindenkire!

 

(Az illusztráció Gonda József: Semper Idem c. esszéinek kritikája kiadás címoldala. Forrás: Németh László Városi Könyvtár)

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok