Németh László és Pilinszky János Hódmezővásárhelyen

Kőszegfalvi Ferenc:

Vásárhelyi tanársága idején több, kedves, fontos vendége volt Németh Lászlónak. Két költőt iskolájába, a lánygimnáziumba is elhívott, hogy tanítványai közvetlen ismereteket szerezhessenek a kortárs magyar irodalomról.

Az 1947. november 18-án Vásárhelyre érkező Szabó Lőrincet a Délsziget folyóirat szerkesztői, Moldvay Győző (1925–1996) és Vöröss István (1922–1947) hívták meg, de a költő a lánygimnáziumban is tartott egy előadást. (A vásárhelyi folyóirat egyébként irodalomtörténeti kuriózumként Szabó Lőrinc Tücsökzene című, készülő lírai önéletrajzának tizennyolc darabját is közölte.)

Egy hónappal korábban a Tornyai Társaság az 1946-ban alapított, Babits eszmeiségét követő, magas szellemi igényű folyóirat, az Újhold fiatal munkatársainak egy csoportját látta vendégül. Az 1947. október 18-i, városházi irodalmi estjük után másnap a csoport két tagja, Pilinszky János (1921–1981) és Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) külön is fölkeresték Németh Lászlót. Az író matinét rendezett iskolájában vendégei számára. A zsúfolásig telt tornateremben saját bevezetője után megkérte Pilinszkyt mondja el néhány versét.

„Gyönyörűen olvasta költeményeit” – emlékezett Németh László – „Énnekem a meghajlás maradt meg örökre az emlékezetemben, ahogy a tornaterem ajtóból kisfiús félszegséggel, mégis meghatottan, a száz szemmel rajongó, ünneplő, mosolygó arcokra visszaköszönt; az Égető Eszterben ezt a meghajlást örökítettem meg.”

Verseire, „a reménytelenül kemény vonalak közt egy finom, beszorult idegrendszer vibrálására”, a népi írók 1946-ban újraindult folyóiratában, a Válasz-ban figyelt föl először. 1947-es vásárhelyi megismerkedésük a következő pillanatképet rajzoltatta róla: „Finom muzsikus arc, rendkívül vékony csontok, a nagy szenvedő lélek s kisfiús magatartás résztvevő keveréke”.

Czeizel Endre genetikus mélységes empátiájú tanulmányt tett közzé a Kortársban a költő gyermekkoráról, családi körülményeiről. Itt olvashatjuk, hogy a hallgatag, visszahúzódó gyermeknek (akit főleg nők, szervita rendi apáca nagynénjei -- szigorú személyiségek – a vallás kemény parancsai szerint neveltek), első barátai, játszótársai a nagynénjei által vezetett leány-javítóintézet fiatal prostituáltjai voltak. „Kivetettség, ugyanakkor kivételezettség jellemezte már első eszméléseimet.” – írta később a költő. Kemény, férfias apja fiát is harciasnak, határozottnak szerette volna látni, s ezért számított szemében bűnnek, hogy fia írni akart. E véleményének főleg fizikailag adott kifejezést, ökléről fia még később is gyakran álmodott. Pilinszky így a felnőtt kort állandó lelkiismeret-furdalással élte meg. Az őt ért tökéletesen ellentétes hatások; Borbála nagynénje, a javítóintézeti lányok szeretete, s a hit permanens bűntudatot oltottak belé. Beleverték például a pőreség irtózatát, számára a ruhátlanság bűn lett, még festményeken sem tudta elviselni az angyalok ruhátlanságát.(Ezért nem akart Németh Lászlóval a vásárhelyi strandon fürödni.)

Alkati adottságait, szerzett torzulásait, melyek aláásták testi-lelki egészségét, mesterséges ajzószerekkel próbálta semlegesíteni; cigarettával, túlzott kávéfogyasztással, alkohollal és altatóval. Az ördögi körből nem bírt kitörni.

Vásárhelyi tanári évei után Németh László 1949. január 3-i levelében már látogatóba hívja Pilinszkyt pesti otthonába, mint írja: „A közé a négy-öt ember közé számítlak, akivel szeretnék találkozni.” Az író a nála húsz évvel fiatalabb költőben ugyanis – a személyes rokonszenven kívül – tanítványát, eszméinek továbbvivőjét vélte megtalálni. Erre ugyanis akkor nagy szüksége lett volna, mivel Vásárhely nemcsak két legnagyobb regényének, s java történeti drámáinak volt szülőhelye, de itteni munkája számtalan új pedagógiai, filozófiai gondolatot, esszék, tanulmányok tervét érlelte benne. Ezeket kidolgozni, rögzíteni a súlyosbodó kultúrpolitika, de műfordítói munkája sem engedte. „Megváltás lett volna hát egy ifjú agy” – írta emlékezésében – , „amelyet legalább a terveimbe avathatok, a gondolatcsírákat átültethetem belé, hogy ha nem is a művek, de a szellem, a lehetőség mégis tovább öröklődjék. Jánost nem csak alkatilag éreztem rokonnak, a fiatalok közt nem volt senki, aki közelebb állt volna hozzám. Volt valami öcs-báty a viszonyunkban, mintha csak az én húsz év körüli életem folytatta volna megváltás nélkül, egy még érzékenyebb lélek, a szemérem még jobban rádermedt lárvája alatt.

Ez a testvéri érzés hívatta le őt Vásárhelyre is. Arra azonban, amire kiszemeltem, aligha találhattam volna alkalmatlanabbat. Először is neki elég volt a maga életének a terhe, a maga verseit is alig tudta gyenge testén átpréselni, az első jelre, hogy itt idegen terheket akarnak rárakni, megneszelt, őszintén megmondta, hogy ő arra képtelen s nem hajlandó. De meg milyen más műhely is volt a kettőnk agya. Én mindig valami erőmet meghaladó, félig nyers kőnek maradó tömbben véstem, kalapáltam, ő egy testetlen hangot igyekezett kihegedülni magából…én egy új világcivilizáció határát kerestem… ő a maga üdvösségét, transzcendens honosságát próbálta e sötét világból kimenteni.”

Pilinszky, mint többször kifejezte, rendkívül tisztelte, bámulta, Tolsztoj-méretű embernek tartotta Németh Lászlót, ám mindennek ellenére valami finom fenntartást érzékelhetünk vele kapcsolatos megnyilvánulásaiban. Ezt bizonyítja például 1971-es ambivalens megjegyzése: „Egy atya-fiúi kapcsolatom volt és van Németh Lászlóval, esetleg egy csomó dologról én másképp gondolkodom.” Egy 1976-os írásában is hasonlóan szól, mikor 1947-es első találkozásukra emlékezik: „A szerelem szókimondásával kezdtem. Önöződtünk. Szinte goromba voltam. Én Önt végtelenül tisztelem, de nem minden elvével értek egyet.”

A költő Németh László meghívására, vendégeként, hosszas előkészítés, levelezés után, 1950 május végén Vásárhelyre utazott, s július elejéig jó másfél hónapot töltött itt. Kapcsolatukban a vásárhelyi vakáció sem hozott igazi áttörést. Pilinszky itt-tar- tózkodásának hangulatát, eseményeit később – érdekes módon – ő is, s az író is, eltérő árnyalatokkal, hangsúlyokkal, olykor némi iróniával elevenítették föl. Németh László úgy hitte, érti, ismeri a költőt, igazából mégsem tudott Pilinszky örökölt és szerzett transzcendens gyötrelmei mélyére látni.

„Azt reméltem – írta később Németh László – , hogy azt a vásárhelyi melegséget, amely az én életemet itt lenn oly boldoggá tette… a közvetlen érintkezés apró csatornáin sikerül majd a lelkét befagyasztó jégpáncélra vezetnem. Ebben a reményemben azonban nagyot csalódtam…” -- folytatta kissé értetlenül. „Ez mindjárt a lakásnézésnél kiderült. Egy csinos kis Bocskai utcai házban szerettem volna elhelyezni, amely, igaz, kissé messzebb volt tőlünk, de a kertjében egy élettől feszülő, mosolygó szemű volt tanítványom öntözte a virágokat… Ő azonban a szomszédos ház két öreg hölgyét választotta, akiknek a sötét, tornácra néző szobájában az elhalt rokonok falra szegezett gyászjelentései alatt kellett aludnia. A strandra is eljött velem, de csak a partról, felöltözötten nézte, hogy én hogy próbálom leúszni a régi távolságaimat.”

Pilinszky így emlékezett vásárhelyi napjaira 1976-ban: „Sok mindenen vitatkoztunk. De egyek voltunk, hasonlóak, s jeltelenül, szemérmesen, apa-fiú módjára azonosak. Magánéletről sose beszélgettem vele… Emlékszem, már első nap ki akart vinni a strandra. De én anélkül hogy meg mertem volna mondani az igazi okát, hevesen ellenálltam. Nem, nem szeretek strandra járni – holott egyedül negyvennyolc kilóm zavart volna a nyilvánosság előtt…Beadott hát a helyi költőkhöz (Nyilván Galyasi Miklóssal (1903–1974) és Pákozdy Ferenccel (1904–1970) ismerkedett meg ekkor Pilinszky.) Az ötödik csésze feketekávénál tartottunk, amikor kopogott szatyorral a kezében. ’János, a strand előtt még ki kell mennem a piacra. Itt a kulcs, ha elfáradnál.’ Mikor elment, mindenki finoman nevetett. Ez a Laci, hajtogatták, olyan mint egy nő. Ebédre korsó sört hozatott, s még meg is sétáltatott a rekkenő hőségben, gondolván, hogy fölerősít vele. Lángolt a nap.”

Németh László – noha a Pilinszky meghívása mögötti tervei nem váltak valóra – úgy érezte kellemesen teltek János napjai. „Délután áthozta a kis dohánydobozát [a Bercsényi utcai Kristó-házba], odaültünk a veranda alá a kertre néző padra (néha Kristóné is odaszegődött), s a frissen öntözött alkonyodó kertben vacsorányi megszakítással késő éjjelig beszélgettünk. János nagyon szeretett trécselni, egy kicsit még pletykálni is…, de ha művekről kellett véleményt mondani, vagy épp a köztünk levő fő eltérésre s tán épp ezért összekötő témára, a vallásos érzés természetére tért a szó… a társalgásban óvatosabb és felelősebb csomósodások támadtak.” Pilinszky mélyen hívő katolikus volt, Németh László hite lelki parancs, egy magasztos erkölcs. [„Az én vezérem bensőmből vezérel.” József Attila]

„János elment anélkül, hogy gondolataim örökösévé tehettem volna” – szögezte le később rezignáltan az író.

Ha Németh László várakozása nem is úgy teljesült, ahogy várta (hisz mindkettejük viselte saját „nyűgét s nyilát”), ha nem is alakult ki klasszikus barátság közöttük – Vásárhelyen mégis közelebb kerültek egymáshoz. Az író már az előző évben, 1949. december 29-i levelében így próbálta vigasztalni Pilinszkyt: „Mindig úgy néztelek, mint aki a magam biológiai szubsztrátumát – még kényesebb, tehát még finomabb és még több szenvedéssel járó alakban hordozza…A rákövesedett szemérem – az én ifjúságomnak is problémája volt… ez a kéreg végeredményben nem ideg vagy belgyógyászati eset; ez más voltunk lecsapódása rajtunk – természetes reakció, mellyel a világtól elkülönülünk.”

Bizonyítéka annak, hogy szerették egymást, az az 1952-ben keletkezett híres négysoros vers is, melyet Pilinszky Harmadnapon című kötetében Németh Lászlónak ajánlott, s melyben saját transzcendens hitét sugározza nem hétköznapi vigaszként Németh László felé.

„Ama kései, tékozló remény,

az utolsó, már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba.”

--------

Felhasznált irodalom:

Németh László: Vásárhelyi évek =N. L. Munkái. Homályból Homályba I. Magam helyett, 168-169. p.

Németh László és Pilinszky János levelezéséből= Holmi, 1997. 4. sz. (Közreadta Domokos Mátyás)

Czeizel Endre: Pilinszky János családfájának értékelése = Kortárs, 2000. 5.sz. 85-97.p.

Pilinszky János: Vázlat Németh Lászlóról = Vigilia, 2003. 11. sz. 848-849. p.

------