.

Dani Imre: Nyomás alatt

Ha az általunk annyira áhított fejlődést – néhány tudós vélemény szerint – az jelenti, hogy ugyanaz a dolog egyre nagyobb számban, egyre változatosabb formában, és egyre specializáltabb céllal fordul elő, akkor a nyomás fogalmának bővülése ennek a fejlődésnek biztos jele.

Minden jelenségnek, amely folyamatos változást eredményez, így a nyomásnak is története van. Ez a történet azonban nem arra való, hogy rajta folyamatosan elmélázzunk, vagy álmélkodjunk, ahogy ezt általában tesszük, hanem, hogy belőle a lehető legpontosabb következtetéseket levonjuk, akkor is, ha ezek előreláthatólag nem fognak nekünk tetszeni.

Hogy a nyomás mennyire létfontosságú dolog, arra utalnak az olyan „ómagyar” eredetű mondások is, mint: „teher alatt nő a pálma” vagy „puding próbája az evés”. Engem pedig – akit egyaránt érdekelnek nyomottak és elnyomottak – mindez arra késztet, hogy nyomban foglalkozni kezdjek magával a nyomással, melyet azért nem neveznék nyomáskényszernek.

Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni – és miért ne akarnék? – akkor a nyomást különböző kategóriákba kényszeríteném, levéve ezzel egy mákszemnyi terhet az emberiség közös válláról. Van olyan nyomásféle pl. az atmoszférikus, melyről sokáig nem tudtunk, mégis könnyen viseltük, de van olyan is, mint az evolúciós nyomás, melyről szintén nem tudtunk, de igen nehezen viseltük. Van igekötős, egyszeri, mint a benyomás, vagy igekötős, folyamatos, mint az elnyomás. Az a fajta nyomás, amelyről szólni akarok, és amit nevezhetünk „humánformálónak”, egy jól felvázolható fejlődési pályát ír le, mely átível emberi mivoltunk egész idősíkján.

Úgy tűnik nekem, hogy kezdetben a természet nyomása volt a legerősebb rajtunk, majd más emberek gyakorolták ránk a nyomást, amit végül annyira megszoktunk, hogy ma már mi személyesen nyomjuk el önmagunkat. Kétségkívül ez a harmadik a legveszélyesebb. Ha megengedik, ezt bővebben is kifejteném.

Ahogy visszamegyünk az időben, egészen addig, mikor férfiak és nők döbbenetesen hasonló ruhát viseltek, a természet – úgy tűnik – állandóan packázott, sőt egyenesen ki akart tolni velünk. Emberekkel! Oroszlán zavart minket a barlangba, ahol már várt ránk az ott őslakos medve. A kardfogú tigris fölkergetett a fára, amit a szél hamarjában kidöntött. Felesleges lenne sorolni, hányféle alakban jelentkezett rajtunk a szelekciós nyomás. Mindezeket remekül álltuk, kibírtunk minden megpróbáltatást, és csak sokasodtunk, ahogy az meg van írva, úgy tűnt rendben mennek dolgaink.

Ám ekkor egy soha nem látott nagyságú veszély tornyosult elénk: egy hatalmas toronyóra, mely viszonylagos pontossággal mutatta az Időt. Először azt hittük, hogy a mi időnket látjuk, de hamar kiderült, hogy azt mások birtokolják.

Megszabják, beosztják, átállítják, rendelkeznek vele. Hogy kik? Természetesen azok, akik a toronyórát építették. Amint az Óra beindult, mutatója rögtön vádlón a lustálkodó pékinasra mutatott, majd sorban mindenkire, aki néhanapján heverészni merészelt. Az Óra leszármazottai, a kis órák pedig hamarosan belopakodtak a zsebeinkbe, ráültek a csuklóinkra. A nyomás növekedett rajtunk.

Az idő mérése sokféle lehetőséget teremtett. Például alapot adott az azonos tevékenységet végzők teljesítményének összehasonlítására. Az addig természetes mederben csörgedező emberi versenyszellem pedig mesterségesen felduzzasztott hömpölygő áradattá változott. Mérhetetlen mennyiségű pénzzel ellátott óratulajdonos „homo manipulátorok” felépítettek egy világméretű stadiont, amit elneveztek Munkaerőpiacnak. Ez a stadion abban különbözik a többitől, hogy csak versenyzők fordulnak meg benne, nézőtere pedig nincs. Így természetesen nézők, pláne nézelődők egyáltalán nincsenek, csakis egymással megküzdő, milliárdnyi megélhetési gladiátor. A küzdelem vér helyett bérre megy, ami veszélyesebb, mert folyamatos fenyegetést jelent, melyet Mások érdekében gyakorol mindenki mindenkire. Ezt a nyomást tudós komolysággal stressznek is nevezik, hogy ne lehessen rajta viccelődni. Nincs is erre semmi okunk, mert bizonyosan több embert pusztított el már eddig is, mint az összes középkori járvány együttesen. Maga a kardfogú tigris is csak picicica hozzá képest.

Ha most arra a következtetésre jutnánk, hogy a testi – lelki nyomás által satuba fogott ember, mint valami szabaduló művész erőn felül próbál lehetetlen helyzetéből kibújni, vagy legalábbis segítségért kiált – akkor alaposan tévednénk. Ellenben olyan találmányokat, szokásokat, viselkedési normákat alkot, és favorizál, melyekkel újabb és újabb terheket rakhat önmagára. Mintha abból sosem lenne elég. Mintha a nyomás kívánatos és fokozandó alapérték lenne, az idő pedig olyan mesebeli drágakő, melynek megőrzése jelenti életünk értelmét. Olyan kincs, mely számunkra örökre elveszni látszik. Pedig valamikor biztosan volt, mert őseinknek elég sok idejük ráment, hogy lekecmeregjenek a fáról, és új veszélyekkel nézzenek szembe. Manapság viszont sziklákról, tornyokról, akár húsz kilométer magasból ugrálnak le az emberek pár perc alatt. A régi embernek kb. harmincezer évébe tellett eljutni Afrikából Ausztráliába, ami nekünk ugye csak néhány óra. Vajon hová tűnt az a sok idő? Megtakarítottuk?

Napjainkban olyan is előfordul, hogy a paleontológus – és ez tudományos szempontból aggasztó – három hetet ad magának, hogy jégbefagyott mamutot találjon Szibériában. A mamutnak három hét nem számít, ő már ott van tízezer éve. De a paleontológus – ha olyan- ez idő alatt filmet készít, és még a mamutnak is van esélye ott maradni. A dolog izgalmas, az biztos. De hogy tudományos lenne?

Nyilvánvaló, ha magas tekintélyek, sőt a Legfelsőbb Szerv is azt kommunikálja nekünk, hogy nincs időnk, vagy túl drága, akkor azt el kell fogadnunk. Valóban? Továbbá azt próbálják elhitetni velünk, ha több időt spórolunk meg, akkor több marad nekünk. Mintha a Mi Időnk konzerv, vagy befőtt lenne, amit tárolhatunk, és szűk időkben elő lehetne venni. Ám mi azt látjuk, hogy időnk végül mégis elfogy, és csak a spórolás marad nekünk. Ami nyomást növeszt.

Azt is mondják, csak az olyan idő értékes, amit önmagunkra fordítunk. Tegyünk próbát, és találkozzunk spontán egy ismerősünkkel! Néhány semmitmondó mondat után szabadkozni kezd, majd sűrű bocsánatkérések közepette elinal, mondván, hogy fogy az ideje, és nincs is neki. Pedig csak fél, és egyedül akar maradni, nehogy elvegyük tőle azt a kis idejét. Ezért azonban mégse tegyük felelőssé, mert mindez nem az ő hibája. A funkcionális megélhetési nyomás valószínűleg ideje döntő részében humánus cselekvésre képtelenné teszi.

Ámde az is megeshet, hogy a hiba bennem van, mert nem a megfelelő szemüveget tettem fel. Lehet, hogy ezt a furcsa nyomást is azért érzem a fejemben. Másrészt a nyomás hiánya légüres teret jelezne, nemde?

 


 

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok