Vicei Károly: Rőzsegyűjtő ember

Vicei Károly zentai író téli karcolatának témája napjaink történéseinek egyike, melynek tragikumát Millet és Munkácsy műveivel érzékelteti.

 

 

Véletlenül sokat tudok arról az ipséről, akit drótkosarakkal felszerelt biciklijén nap mint nap gördülni látok a város utcáin. A nyugdíjasforma sápadt, borostás képű alak esőben-hóban elszánt dühvel tekeri a pedált, és nyilván átkozza sorsának alakítóit, akik miatt rákényszerül a filléreket hozó üzletelésre. A tizenöt-húsz kilométernyi útvonalon újságfélét s nagy ritkán könyvet terjeszt suttyomban, jobbára pletykalapokat kézbesít. Ha az úttesten meglát egy csutkát, jobbról mellé navigál, és az ülésen maradva mélyen lehajol, bal kézzel megragadja a zsákmányt, s az első drótkosárba veti. Ha szerencséje van, száz méteren át is szedegetheti fel az elpotyogtatott piros kukoricacsutkát.* Ám ennél becsesebb préda az árkoló közműves melósoktól elhajított cövek, söprű- vagy szerszámnyél. Megbecsüli, betakarítja az öreg fákról szél által levert ujjnyi vastag gallyakat is; azokat marokkal méretre törve teszi a hátsó kosárba. Jobb esetben a vastagabb ágat a vázon felezi, harmadolja, de ha a fiatal, nedves fa törés helyett makacsul hajladozik, emberünk előkapja szekercéjét, s a hatalmas, élő törzs oldalán szabja, aprítja a tűzrevalót.
     Mit használ a keservesen gyűjtött egy-egy szállítmány – hamar ellobbanó – fácska? Tán öt napon át is kell kaparni egyetlen alapos befűtéshez. Akik komolyabban veszik nyomorukat – vagy ráérősebbek? – az ártéri kiserdőt és a távolabbi sarjúerdőket látogatják, s ők aztán tekintélyes rakománnyal tolják biciklijüket a város utcáin át, nem restellve kirakatba tett elesettségüket.
    

Egykor a barbizoni erdőt is járta a szegények serege. Az ott gyülekező piktorok már a 19. század derekán sem akartak hamis glóriát vonni a kínlódó, küzdő életek fölé, és zsánerkép helyett vesszőkötegek alatt roskadozó, reményvesztett, marconaábrázatú parasztasszonyok képét hagyták örökül ránk. Valamivel később két magyar mester is ott gyakorolta a realista tájképfestést, és a nevesebb, a huszonkilenc éves Munkácsy Mihály állítólag csaknem befejezte az erdőt ábrázoló munkát,** amikor egy bizalmas és befolyásos szemlélő túl idillikusnak és „embertelennek” találta a művet. Ez a sugallat vitte rá a festő elesettekkel együtt érző lelkét arra, hogy társadalmi problémát jelenítsen meg vásznán; utólag illesztette be az út magas peremére telepedett nőt a hátára kötözött rőzsehalmazzal. Így ellensúlyozta a problémátlan szépséget, hogy a kellem serpenyőjét a rút is billegtesse, hogy láttassa velünk a küzdelem keserűségét, az örökkön tartó megélhetési harc szomorúságát.
    

Mit lát ebből a remekművet eredetiben megbámuló illető, és mit az elemista rajztankönyv kisdiák lapozója? A tárlat okos és szenvtelen műélvezőjének aligha lehet fogalma a rőzse hasznáról vagy hiányáról; ha egyszer telik neki a padlófűtéses galéria drága belépőjegyére, a tél hidegétől nyilván otthon se szenved. Ő a tiszta művészetet keresi a falakon, és megcsodálja a színharmóniát, miközben a szociális tartalom hidegen hagyja.

 

A művészettörténet ismerője azt is tudja, hogy festőnk személyesen ismert idősebb (gall) pályatársa*** már korábban vászonra varázsolta a fontainebleau-i erdőben cipekedő, leszegett fejű, koros és elhízott matrónákat. Az övékéhez hasonló fejkendőt visel Munkácsy nőalakja is, méghozzá derűs pirosat. A francia alkotás nyers realizmusa emitt romantikába oltott realizmussá lágyul; az ifjú szoknyapecér magyar maestro egy szemrevaló, erdei magányában már-már kívánatos fiatalasszonykát ábrázol, kevéske rőzsével, kinek ugyancsak lehajtott fejecskéje múló szomorúságot mutat.
     A silány papírra nyomott reprodukció iskolás közönsége feltehetőleg együtt érzőn rokonítja saját sorsát a rőzsehordó nőével.
     És kit érdekel a mi utcáinkon erdei szajréval fölmálházott biciklit toló nincstelenek vonulása?
     Nincs olyan nap, hogy ne lássam a városszerte csutkát és gallyat szedegető ürgét; többnyire le-feljáró térde, kormányra tapadó keze esik látókörömbe, a maga hibájából arcára kövült cinikus kiábrándultságot pedig akkor látom, amikor szúrósan és szánva nézek vizenyős szemébe – a lift tükrében.