.

Kovács Lajos István: Kossuth Lajos bujdosása Szegváron

 
 
kokárda marciusKovács Lajos István pedagógus, helytörténész évtizedek óta kutatja Szegvár múltját.
Szegvár egykor Csongrád Vármegye székhelye volt.
Kossuth Lajos a község díszpolgára.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcra egy helyi Kossuth-mondával emlékezünk.
 
 
kossuth
 
Kossuth Lajos
 
Az öreg  Agócs Laci bácsi mesélte a történetet, majd’ harminc évvel ezelőtt, amikor a szegvári Holt-Tisza vadregényes partján  tábortűz mellett töltöttük az estét. A hal csak kerülgette a vízbe lógatott horgainkat. Nem volt kapás, elcsendesedett a vízpart. A mozgásokat a sötétség bújtatta, csak a tábortűz visszatükröződő lángja szökdécselt az alig hullámzó vízen. Az esti csöndben Laci bácsi dörmögős halk hangja teljesen beleillett a környezetbe…
- Ez akkor történt, amikor 1849 őszének elején a muszkák segítségével véglegesen elbukott a dicsőséges szabadságharc. Odalett az annyira kívánt szabadság, amiért vérét hullatta a magyar legjava. Sokan a honvédtisztek közül erdőkben, nádasokban bujkáltak Haynau véres keze elől, a közvitézek is inkább a nádasokban kerestek búvóhelyet, minthogy a császár seregében szolgáljanak.
Kossuth Lajosnak is bujdosnia kellett, üldözték, kutatták a császár katonái.
Délnek vette az irányt, üldözői előtt alig egy-kétnapi előnnyel. Már több napja vágtattak lóhalálában, nyeregben ettek, nyeregben ittak. Ennek köszönhetően tettek szert némi kis előnyre. Mikor Szentes határát elhagyták, Kossuth már nagyon fáradt volt. Alig tudott megmaradni a nyeregben, az álmosság többször majdnem ledöntötte a lóról. Titkára látta ezt, mégsem merte mondani, hogy álljanak meg pihenni, mert tudta, üldözői a nyomukban vannak. Hátha tudják növelni az előnyt.
Késő este vágtattak el a Sáphalom mellett. A Kormányzó félálomban egyik kezével lova sörényét, másikkal a gyeplőt fogta. Kísérőjének majd’ meghasadt a szíve, látván ura szenvedését.
- Kormányzó uram! Mindjárt beérünk Szegvárra, ott nem állomásoznak császári csapatok. Meg kellene vacsorázni és aludna néhány órát.
- Jól van….János fiam. Keressük meg a plébánost ….Körri-nek vagy…
- Körreynek, kormányzó uram, még 48 október elejéről emlékszem rá, amikor itt jártunk a toborzó körút alkalmából. Körrey Ferencnek hívják, jóravaló híve a szabadságnak.
- Hozzá menjünk, a parókián …
- Biztosan kapunk ágyat - fejezte be ura mondatát Rákóczi János, látván, az alig tud a fáradtságtól beszélni.
Besötétedett, mire a faluba értek. Menet közben figyelőket állított a titkár a kísérők közül bizonyos távolságra egymástól, ha feltűnnek az üldözők, hírrel legyenek.
    A parókián szomorúan, de látható szeretettel fogadta a plébános és gazdasszonya a holtfáradt menekülőket.
Mindjárt étel került az asztalra, amiből gyorsan bekaptak néhány falatot, de a kormányzó szeme az ágyat kereste a szobában. Látta ezt a titkár és azonnal szólt a plébánosnak:
- Plébános uram, az ételnél most fontosabb az ágy.  
- Jöjjenek utánam!  - kezébe vette a tűzhely szélén álló hordozható  gyertyatartót és elindult kifelé az udvarra. Az udvar hátsó részén álló jégverem ajtajához vezette  őket. Kinyitotta az ajtót, majd lement a lépcsőn a verembe. A társaság csendben követte őt.
- Itt nyugodtan alhatnak néhány órát, – mutatott a vastagon leterített szalmára. Nem fogja zavarni senki sem az álmukat.
Gyorsan ledobálták vállukról, hátukról a táskákat, zsákot, rádőltek a szalmára, és máris aludtak.
A titkár fenn a parókián, a várószobában egy lócán ülve, az asztalra hajtva fejét szunnyadt el, várva a hírvivőket, azon izgulva, minél később hozzák a rossz hírt, közelednek az üldözők.
    Hajnal előtt, még sötét volt odakint, amikor megjelent az első hírvivő. Jelentette a titkárnak: a faluba Észak felől bejövő úton, körülbelül egy órai járásra, imbolygó fáklyák  fényét lehet látni. Biztosan az üldözők!
- Még aludjon egy órát a Kormányzó úr, nem költjük fel! - beszélt magában, félálomban a titkár.
Ő is ráhajtotta a fejét az asztalra, máris aludt, mint a többi kísérő.
Alig telt el egy óra, bevágtatott a második hírvivő, aki felébresztette  és izgatottan jelentette: már lehet hallani az üldözők lovainak horkantását, lehet látni az üldözők fáklyáját is.
- Még aludjon egy félórát a Kormányzó úr, nem költjük fel! – mondta határozottan a titkár, de már kiment a szeméből az álom. Már az járt a fejében: menni kellene, menni kellene!
A plébános, felébredve a zajra, meglátta a titkár idegességét, megnyugtatta őt.
- Ne idegeskedjen titkár úr! Még egy negyed- esetleg fél órába is beletelik, míg elérik a falut az üldözők. Hadd aludjon a Kormányzó úr. A falu szélétől idáig, legalább negyedóra az út!
Ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy a rejtett, a Kurca alatt átmenő alagúton biztonságos, az üldözők által nem ismert úton folytathassák a Kormányzó úr kimentését a hazából Törökországba, mert gondolom odamennek!
- Oda bizony!
Alig, hogy elhallgatott a titkár, hallatszott, amint bevágtatott az udvarra a harmadik megfigyelő, majd nagy kardcsörtetéssel belépett a parókia előszobájába és elfúló hangon jelentette a titkárnak: az üldözők elérték a falu szélső házait.
Nem is hallgatta végig az őrt a titkár, máris kiadta az indulási parancsot a kísérőknek. Szólt a plébánosnak, indítsa útnak őket a biztonságos út felé. Azok azonnal elvágtattak a mutatott irányba.
 Amikor ez megtörtént, a plébánossal együtt sietve lementek a jégverembe. Felköltötték az ott alvó Kormányzót és társait. Körrey plébános úr ekkor odament a verem belső, Kurca felöli sarkához, elkotorta a szalmát. Előbukkant egy csapóajtó, amit felemelt.
- Titkár úr, itt kezdődik egy hosszú alagút. Átvezet a Kurca alatt. Mélyen benn a sűrű nádasban egy szigetre lehet eljutni benne. Ott már vár egy emberem, aki elvezeti  Önöket a biztonságos útra, ahová nem juthatnak el az üldözők. Isten áldja Kormányzó úr! Jöjjenek vissza minél hamarabb!
-  Isten megáldja plébános úr! Köszönöm a barátságot! – köszönt el Kossuth Lajos Körrey Ferenc plébánostól.
    Amikor kihunyt a fáklyafény az alagútban, a plébános leengedte a csapóajtót. Visszakotorta a szalmát, majd lassú léptekkel felment a veremből a parókiára.
A hajnallal együtt átvágtattak a falun az üldözők. A szentesi úton követték a menekülők nyomát.
Manapság is hallani a mesélő kedvű idős  emberektől  az  alagutak történetét, melyek vagy a vármegyebörtönből, vagy a parókia udvarából vezettek át a Kurca folyó alatt a túlparti hatalmas nádasba. A nádas mindenkit elrejtett.
    Elhalt az utolsó szó. Laci bácsi megpiszkálta a tüzet, majd ránézett a víz fölé hajló horgászbotokra. Legyintett egyet. Elővette ezüst dózniját, kivett belőle egy cigarettát, megnyomogatta, megmorzsolgatta. Egy parázsló végű gallyal meggyújtotta, nagyot szívott belőle, s a ragyogó csillagokkal teli ég felé fújta ki a tüdejét megjárt füstöt.   
 
Fotó: Kossuth Lajos

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok