Benyhe István: Pontos mérés

Benyhe István

Pontos mérés

Május elseje volt. A Népligetben a régi vurstli-világ halálos ítéletét ilyenkor minden évben átmenetileg felfüggesztették. Aztán másnap újra érvénybe léptették, és ez így ment már hosszú évek óta.  A liget közepén, a Mutatványos téren ilyenkor minden mozgalmas volt. Kinyitott a még éppen működő dodzsem, a dobozdobáló és a céllövölde is. A bódékon már itt-ott meglazultak a deszkák, festék pedig már mutatóban sem volt rajtuk. A Nagyvendéglő kertjének árnyas fái alatt ma friss sört csapoltak. A májusi napfény, a bekapcsolt díszletek, az épülő új világ nagyszerűségét hirdették. Lázár, Peti és Zoli a három tízéves fiú, a körhinta alatt állt. A hintától nem messze, de a látványosságoktól meglepően távol, egy fa mellett, magányos, fehér orvosi mérleg, amilyen az iskolaorvosnál is van. Mögötte egy meghatározhatatlan korú nénike üldögél egy almásládára tett összehajtott kabáton, a fején fekete kendő, a mérlegen felirat: Pontos mérés. 20 fillér. Hadi özvegy. A fa mögül előlép egy barnazakós borostás ember.
– Mérjen meg, legyen szíves!
A nénike feláll, keze gyakorlottan tologatja a kisebbik súlyt. Nyolcvanegy kiló negyvenhárom deka. – Felírjam egy papírra? – kérdezi. Az ember int, hogy nem szükséges. A kezébe csúsztat egy ötvenfillérest, és nagyon siethetett, mert nem várta meg a visszajárót. A néni nem futhatott utána, mert újabb kuncsaft érkezett. Mogyorószínű, átizzadt hónaljú ingben, zakóját a vállára vetette. Szó nélkül ráállt a mérlegre.
– Ez a Szántó apja a Kolóniából - súgta Lázár a többieknek.
A Mutatványos téri bábszínház színpadáról lógó vörös papírzászlók előtt már felsorakozott a Ganz gyár munkásénekkara, az Acélhang. Felhangzott a dal: Itt van május elseje, elseje. Énekszó és tánc köszöntse… Még tartott a dal, amikor újabb három férfi érkezett, és mind méretkezni akart. Szépen sorba álltak. Megállt a hinta, a láncon a székek üresen himbálóztak. Megyünk egy kört? – kérdezte Peti. Ugyan, senki se megy rajta, egyedül unalmas – mondta Zoli, de azért vágyakozva nézett a magasba. A hintás, Muki úr, bíztatta őket, jöjjenek fiatalurak, csak egy forint! A gyerekek tanakodtak, a pénzüket számolgatták.
A mérleg előtt már tucatnál is többen várakoztak. Néhány ismerős anyuka is közeledett. A gyerekek nem értették. Furcsák ezek a felnőttek, van olyan jó méretkezni, mint hintázni? Azért, amikor Muki úr féláron is hívta őket, Peti nem tudott nemet mondani. Fent hátravetette a fejét, homorított, belehunyorgott a Napba és repült, repült önfeledten, pedig egy kicsit zavarta, hogy a hintára kötött sok piros szalag ott repkedett a szeme előtt, csapkodta az arcát, eltakarta a Napot. Akkor lenézett és látta, hogy az Acélhang tagjai befejezték az előadást, az ünnepi szónok pedig fellép a bábszínpadra. Aztán fordult a hinta, és látta, hogy a poros, makadám úton és a füvön át is, a bábszínházat megkerülve, tízesével jönnek az emberek a körhinta felé. Mire megállt a hinta, legalább százan álltak a mérleg előtt, és a Mutatványos tér felől meg csak jöttek, jöttek, és lassan már csak néhányan hallgatták a szónokot. Muki úr egyre bíztatta a sorban állókat, menjenek egy menetet, de valahogy mindenkinek nagyon fontos volt, hogy megtudja, mennyit is nyom valójában. Csak mosolyogtak a kezeit tördelő, egyre aggodalmasabb Muki úron, és széles mosollyal várták, hogy sorra kerüljenek. A három fiú megkerülte a hintát és a céllövöldékhez tartott, amikor a szürke Pobeda a mérleghez kanyarodott. Az emberek szétrebbentek, a szó, amit suttogtak, államvédelem, azóta is ott lüktet Lázár tudatában. Autó a ligetben? Kíváncsian visszafordultak. A liget szélén futó aszfaltkörre, ahol motorversenyeket is szoktak rendezni, most három rendőrautó érkezett. A mérleg körül a sor körré alakult, ahol az emberek keresték a méltóságteljes visszavonulás útját. Hirtelen minden csendes lett. Lázár az emberek közé akart furakodni, hogy megnézze, mi történik, amikor keze egy ismerős vasmarok szorításába került.
– Egy szót se, csak gyere!
Apja volt, aki anyával és a kishúgával sétálgatott, amíg ő a barátaival hintázni indult. A szorítás nem enyhült, sőt, apja egyre nagyobbakat lépett, és Lázár futva is alig tudott lépést tartani vele. A Pobeda gázt adott és elindult a Nagyvendéglő felé, hogy kikanyarodjon a főútra. Az orvosi mérleg mellett már nem állt senki. Az emberek szétszéledtek. Lázárék is hazaindultak. Szó sem esett többé a hirtelen véget ért ligeti délutánról.
Egy év múlva, a délelőtti felvonulás után, apának nem volt kedve újra a ligetbe vinni a családot. Lázárt elengedte, hogy odabiciklizzen és kipróbálja a céllövöldét. Az út a körhinta mellett kanyarodott. Muki úr, az öreg hintás szomorúan támaszkodott a vasoszlophoz.
– Már nincs hinta, fiatalúr, kitört két fog a fogaskerékből, így nem lehet repülni és ilyen kereket nálunk már régen nem készítenek. Már csak a ringlispíl működik. Véget ér itt minden hamarosan. Menjen az elvarázsolt kastélyba, minden vurstliban az zár be utoljára.
Azzal hátraballagott, a kis faházhoz, ahonnan a villanydrót vezetett a hinta motorjához és a ringlispílhez. Lázár megkerülte a bódét, hogy kijusson a Mutatványos térre a céllövöldékhez. Egy kicsit elcsodálkozott, amikor meglátta a bódé falához lakatolt rozsdásodó orvosi mérleget, de aztán arra gondolt, hogy ha a céllövölde már bezárt is, még biztosan sokáig tévelyeghet az elvarázsolt kastélyban.