D. Szűcs Csaba: A szőrháti rém

D. Szűcs Csaba

A SZŐRHÁTI RÉM

Jáhni Richárd hírlapíró visszaemlékezése

Hosszú, mozgalmas hírlapírói pályám során számtalan megdöbbentő és hajmeresztő esetről tudósítottam a Vásárhely és Vidéke olvasóit. Többször nemcsak hű krónikása voltam az eseményeknek, hanem testi épségem, sőt életem kockáztatásával a részese is. Három különösen emlékezetes maradt közülük: Szilágyi Eszter, a hódmezővásárhelyi majomlány rejtélyes ügye; az Öregmagtár titka és a szőrháti rém garázdálkodásának vérfagyasztó históriája. Utóbbit most, négy évtizeddel később elbeszélésként is a nyilvánosság elé tárom.

Ezernyolcszázkilencvenhatot, a millennium évét írtuk. Július 15-ének tikkasztó délelőttjén a legmegbízhatóbb „szemfülesem” – így neveztem az informátoraimat – azzal keresett meg a szerkesztőségben, hogy egy ismeretlen állat megtizedelte Tóth Jakab aprójószágait szőrháti tanyáján az elmúlt éjjel. (Szőrhátnak Hódmezővásárhely külterületének egy részét hívják.) Bevallom, első hallásra az eset nem igazán hozott lázba, de mivel nem volt témám a másnapi lapszámba, haladéktalanul a helyszínre indultam.

Amikor az újság fogatát hajtva begördültem a rendezett portára, Tóth épp az ólakat igyekezett a puszta négylábú ragadozói számára bevehetetlen erőddé alakítani. Negyven év körüli, szögletes arcú, széles vállú, erős állkapcsú, pödrött bajszú férfi volt, mélyen ülő szemekkel, minden vonása erőről és szívósságról árulkodott.

– Jáhni Richárd hírlapíró vagyok – mutatkoztam be. – Fülembe jutott, milyen súlyos csapás érte az éjszaka. Ha megosztaná velem a történetét, megírnám a Vásárhely és Vidéke holnapi kiadásába.

Tóth arcán láttam, ódzkodik az újságban való szerepléstől, ezért bevetettem egy régi szakmai fortélyt, hogy szóra bírjam: – Nem gondolja, hogy figyelmeztetnünk kellene a gazdatársait az esetleges veszélyre? – kérdeztem.

A földműves – ahogy vártam – egyetértően bólintott.

– Soha nem láttam még ilyen mészárlást – kezdte remegő hangon. – Az a fenevad szétmarcangolta több mint egy tucat tyúkomat, kilenc hízott libámat és hat kacsámat – sorolta a veszteségeit. – Megölte hűséges komondoromat, Dömét is! Elharapta szegény pára torkát.

Feljegyeztem szavait a noteszembe, majd megkértem, foglalja össze, pontosan mit látott és hallott.

Elmondta, eszeveszett csaholásra riadt, amikor tizenkettőt ütött a falióra. Tudta, házőrzője csak akkor lármázik így, ha veszélyt szimatol. Felébresztette a feleségét, majd nadrágot és csizmát húzva kilépett az udvarra, a rémült asszony pedig bekulcsolta mögötte az ajtót. Telihold volt. Magához vett egy vasvillát, előreszegezte, majd óvatosan elindult a kutyaugatás irányába. A hang egyszerre morgásba, aztán hosszú, fájdalmas nyüszítésbe váltott, utána hirtelen csend lett. Megkerülve a hombárt rábukkant Döme vértócsában fekvő tetemére, továbbhaladva meg a széttépett szárnyasokra. Körbejárta a tanyát a gyilkos bestia után, de az addigra már nyomtalanul eltűnt.

– Ötlete sincs, hogy milyen állat lehet? – érdeklődtem.

– Más vidékről való – vélekedett. – Mifelénk ilyen vérszomjas dögök nem élnek.

Visszakocsizva a szerkesztőségbe azonnal papírra vetettem beszámolómat a rejtélyes lényről, amit a cikkben szőrháti rémnek kereszteltem el. Az írás megjelenése után felbolydult az egész város, akár egy méhkas. Mindenki azt találgatta, mi öldökölhetett a Tóth-tanyán.

A következő napokban sorra érkeztek a bejelentések a rém újabb szőrháti gaztetteiről: immár disznók, juhok és kecskék is áldozatul estek csillapíthatatlan vérszomjának. Látni továbbra sem látta senki. Emiatt babonás félelmükben sokan úgy gondolták, az ismeretlen mészáros egy pokolbéli teremtmény.

A rettegés nemcsak a szőrhátiak, hanem a Hódmezővásárhely külterületén élő valamennyi ember szívébe beköltözött. Percről percre súlyosbodott a helyzet, úgyhogy a rendőrség közbelépése elkerülhetetlenné vált. Felkerestem hát hivatalában legjobb barátomat és egyben sógoromat, Rődner Szilárd detektívfelügyelőt, hogy rákérdezzek, miként akarják megoldani a kialakult válságot.

– Puskavégre kapjuk a rémet a vadászegylet segítségével – közölte. – Már mindent megbeszéltem az elnökséggel, amelynek jómagam is tagja vagyok. Napnyugtakor két-három fős csoportokban nyakunkba vesszük Szőrhátot, és becserkésszük a bestiát.

– Csatlakozhatom? – kérdeztem. – Tudósítanék a vadászatról.

– Semmi akadálya! Este hétre érted megyek.

– Mit gondolsz, milyen állattal állunk szemben?

– Veszett rókára tippelek – felelte végigsimítva körszakállát Szilárd.

Első gyermekünkkel várandós feleségemet, Szilviát baljós előérzet kerítette hatalmába a vadászattal kapcsolatban. Könyörgött, maradjak otthon.

– Ne aggódj, kedvesem, tudok vigyázni magamra – nyugtatgattam. – De ha neked ez nem elég, a bátyád, Szilárd végig mellettem lesz.

Nehéz szívvel engedett utamra.

A vadászok a szőrháti iskola udvarán gyülekeztek – többen kutyájukat is magukkal hozták –, majd egy rövid eligazítás után szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Rajtam kívül a neves vaskereskedő, Steinkampf János is Szilárddal tartott. Magas, jókötésű, középkorú férfiú volt. Bár sosem vonzott a vadászat, siheder koromban megtanultam bánni a fegyverrel, ezért kölcsönadtak egy puskát.

Lelkesen fogtunk neki a rém keresésének. Dűlőkön haladtunk, szántóföldeken és erdősávokon vágtunk keresztül. Figyeltünk, füleltünk, de sajnos csak a tanyavilág jól ismert éjjeli teremtményeit láttuk, hallottuk.

Hajnalhasadáskor elcsigázottan, s mivel az elemózsiánk az utolsó falatig elfogyott, éhesen tértünk vissza a gyülekezőhelyre. Abban bíztunk, valamelyik csapat sikerrel járt. A leterített veszedelmes állat helyett viszont rettenetes hír fogadott bennünket, amely egy csapásra elfeledtette velünk kimerültségünket és korgó gyomrunkat. Bekövetkezett, amitől az ügy kezdete óta velem együtt sokan tartottak: embert ölt a szőrháti rém.

Az áldozatot – mint később kiderült – Búza Sándornak hívták. Hetvenkét éves, özvegy, gyermektelen földműves volt. A tragikus hírt hozó vadászok Szilárdot és engem a haláleset helyszínére, az idős férfi kicsinyke tanyájára vezettek. Búza a hátán feküdt az udvar közepén. Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, szörnyű kínhalált halt: a rém éles fogaival mélyen a hasába harapott, és kirángatta a beleit, a jobb karját két helyen csontig rágta, a bal combjából pedig jókora darab hiányzott. Fájdalomtól és rémülettől eltorzult arca kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetembe. Elborzadva fordultunk el a legyek lepte holttesttől.

– Ez nem róka műve – mondta nekem Szilárd. – Most, hogy a szőrháti rém megízlelte az emberhúst, bármikor újra ölhet. Minél előbb végeznünk kell vele. Menjünk haza, és aludjuk néhány órát, mert ma éjjel folytatjuk a vadászatot!

A haláleset híre futótűzként terjedt el a környéken, tovább fokozva a tanyákon élők páni félelmét. Amelyik család megtehette, a városi házában keresett biztos menedéket a fenevad elől. Akik maradni kényszerültek, alkonyatkor jól bezárkóztak.

Besötétedett. Szilárd, Steinkampf és én újra egy csapatban indultunk a rejtélyes állat leterítésére. Szilvia előtt eltitkoltam, hogy az áldozatok sorában már ember is van. Nem hiányzott, hogy az ő állapotában még jobban aggódjon értem és a testvéréért.

Órák óta haladtunk megállás nélkül, amikor egyszer csak elnyújtott üvöltés hasított a levegőbe, amit rövid ugató-vonyító hangok követtek.

– Ez a szőrháti rém! – futott végig rajtam a hideg. – Arról jött – mutattam keleti irányba. Nem messze egy tanya körvonalai rajzolódtak ki a sápadt holdfényben. – Ott akar újra lecsapni. Gyerünk!

Jól kilépve percek alatt az udvarán találtuk magunkat. Zörgetésünkre egy fiatalember nyitott ajtót.

– Itt ólálkodhat a rém – közölte vele Szilárd, miután elmondtuk, kik vagyunk és milyen küldetésben járunk. – Zárkózzon be, s addig ki ne jöjjön a házból, míg azt nem mondom! – utasította.

Lövésre emeltük csőre töltött fegyvereinket, majd megkezdtük a tanya alapos átkutatását. Szilárd az istálló, a vaskereskedő az ólak, én pedig a góré felé indultam.

– Legyetek résen! Érzem a zsigereimben, hogy a rém ugrásra készen les ránk – figyelmeztettem az urakat, mielőtt elváltunk.

Lassan, lélegzet-visszafojtva lépkedtem. Egy pillanatra számomra ismeretlen bűz csapta meg az orromat. Biztosra vettem, a ragadozó szagát hozta felém egy kósza fuvallat.

Mögöttem hirtelen velőtrázó ordítás törte meg a tücskök ciripelését. Megfordulva borzalmas látvány tárult elém: Steinkampf János a lábáról ledöntve küzdött egy farkasnak látszó állattal. Birkózásukban hol ő, hol támadója került fölülre. Utóbbiaknál a bestia erős állkapcsát csattogtatva próbálta átharapni a vaskereskedő torkát, aki minden erejét összeszedve rendre visszaverte a támadásokat.

– Lőjétek le! – nyögte. – Nem bírok már sokáig vele.

Próbáltam célba venni a rémet, de a testhelyzete olyan gyorsan változott, hogy attól tartottam, bajba került társamat találom el. Szilárd ekkor eldobva puskáját odarohant a küzdőkhöz, vasmarkaival megragadta az éppen felül lévő állatot, felemelte – közben vadul kapálózott, morgott a dög –, majd jó erősen a kemény földhöz vágta, hogy csak úgy nyekkent.

– Most lődd le, Richárd! – kiáltotta hátrálva.

A bestia a következő pillanatban azonban már talpra is ugrott, hogy ezúttal a barátomra rontson. Villámgyorsan céloztam hát, és meghúztam a ravaszt. Szinte hallottam, ahogy a lövedék süvítve szeli a levegőt. Egyenesen a szőrháti rém szívébe fúródott, azonnal kioltva az életét.

– Szép lövés, gratulálok! – veregetett vállon Szilárd.

Felsegítettük a hálálkodó Steinkampfot, aki szerencsére kisebb marásokkal és karmolásokkal megúszta a kalandot.

– Miféle állat ez? – kérdeztem, miután a tetemhez léptünk.

– Toportyán – válaszolta a barátom.

– Aranysakál?! – pislogtam rá meglepetten. – Tudtommal az rágcsálókkal, elhullott csülkös vadak tetemével táplálkozik. Az embert pedig kerüli, nemhogy rátámad, sőt, végez vele!

– Egy elfajzott példány fekszik előttünk – hajolt le a sárgásbarna szőrű ragadozóhoz Szilárd, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

Egész oldalas cikkben számoltam be a szőrháti rém vesztéről. Szilvia nem neheztelt, amiért elhallgattam előle Búza Sándor halálát, belátta, hogy ő és a születendő gyermekünk egészségének érdekében tettem. A tizenhat kilogrammos, hím aranysakált megnyúzattam s kitömettem, majd egykori alma materemnek, a helyi református gimnáziumnak adományoztam, hogy gazdagítsa jelentős természetrajzi gyűjteményét. A nagy háborút követő zűrzavaros időszakban azonban nyoma veszett. Félek, már soha nem is kerül meg. De valahányszor eszembe jut, feláll a szőr a hátamon.