.

Fecske András: Régi kép

 

 

A fiú rápillantott az asztalon gömbölyödő aludttejes köcsögre. Nemrégen hozták a pincemélyből, s most a melegedő reggel homályt vont mázas felületére, amitől apró verejtékcsöppek indultak el az oldalán. Az összegyűlt tócsa vékony érként kanyargott a viaszkos vászon redői között, amíg a terítő széléig nem ért, és onnan halk sóhajtással lecsurrant a földre. Az asztal a nyári konyha előtti öreg eperfa árnyékában szolgált, egyik oldalon a gémeskút felé nyitva utat a szomjazónak, másik oldalon pedig hosszú lócával csalogatva a bukszusok közt hozzá siető gazdaállományt. Éppen vége volt a reggelinek, a fiú letette a kanalat, kászálódni kezdett.

– Kivinném Zsandárt sétálni!

– Menjél, kisfiam, csak a szomszéd tanyát kerüld el, mert új lovakat kaptak, nem találják még a helyüket, és nem kell, hogy a kutya ott acsarkodjon a lábuk alatt.

Zsandár az öreg, gubacsos szőrű puli távolról figyelte az eseményeket. Fiatal korában a galambot is elkapta, de mára már csak a csaholása meg a harapós kedve maradt a régi. Mégis, amikor a füttyöt meghallotta, úgy rohant előre, hogy félő volt, ha nem lassít, a kobakja koppan a kapu deszkáján.

– Ne te, ne! – szólt a fiú az izgalmában körbe karimázó fekete gomolyagnak, leemelte a vaspántot, ami a kaput tartotta a félfához, és Zsandár máris rohant a gyepre. Június közepe volt. Ebben az évben a meleget korábban szállította az évszakok vonata, délre már izzadt ember, állat. Kora délelőtt azért még elviselhető volt a hőség, így a fiú határnézőbe indult.

A szomszéd tanyában két nagyobbfajta siheder vezette kötőféken az új lovakat, akik szinte minden tárgynál megálltak – komótosan odakocogtak a vályúhoz, megízlelték a kút vizét, benyerítettek az oszlopos tornác mellvédjén, szóval valóban ismerkedtek leendő otthonukkal. Zsandár halk morgással jelezte, hogy ha szükséges, rendet tesz a pákosztos népség között, de csak úgy, megszokásból jött ki hang a torkán, lássa a gazda, hogy odafigyel az eseményekre.

A keresztútnál balra lehetett letérni a falu felé, jobbra pedig a vasút irányába, már annak, aki utazni akart. Ez volt az egyetlen köves út a környéken. A fiú mégsem a betont választotta, hanem a poros utat, amely azon a tanyán keresztül vágott csapást a sorompó felé, amelyikben Rozika lakott. Tetszett neki a lány, iskolába jövet-menet mindig rajta felejtette a szemét. Zsandár néma farok csóválással nyugtázta a döntést.

Menet közben szemlézte a határt. Az úttal kezdte, már csak azért is, mert a múlt heti esőzés utáni sárban a gumirádlis kocsik kereke széles árkot mart a poros út sima testébe, amely mostanra megszikkadt, s a vájatok mentén kialakult éles peremeivel viselte sebeinek hegedt nyomát. Pedig az út, igencsak keskeny lévén, számíthatott volna a kétoldalt bóklászó gabonatábla jótékony takarására. De a búza egyenesen állt, és az út nyomvonala jól láthatóan kanyargott a vasúti töltés felé.

– Hol van már, amikor föl kellett ugranom a levegőbe, hogy kilássak a búzából! – mosolyodott el a fiú, de aztán elkomorult az arca: Rozika nem volt otthon, a tanyát csak Burkus védte. A vasútig azonban még hátra volt egy kilométeres szakasz, továbbindult. Felnézett az égre, szerette volna felülről látni magát, ahogy araszol a búzatáblák között, bár úgy gondolta, hogy a magasból amúgy is állóképpé áll össze a táj, s benne ő is. Egyetlen egésszé, ami számára a világot jelenti.

Ennek a világnak a vasúti töltés volt a határa. A sínek vonalát léniával húzta meg a valamikori mérnök, amivel, akárcsak az Öregisten, szétválasztotta az eget és a földet, meg az itteni tanyavilág végét is kijelölte – a vasúton túl már más tanyák alkottak elszórt településeket, amiket a fiú nem ismert.

Kiért a búzatáblából. Előtte az út betonkorlátok között emelkedett a töltés szintjéig, ahol sorompó szabályozta az átjárást: piros-fehérre festett lőcse rendesen az eget kémlelte, s ebben az állapotában hallgatott a mozgását jelző kolomp is. Két sínszál kötötte össze a baloldali messzeséget a jobboldalival, rajtuk egy-egy személyvonat járt reggel és délután – a tilalmat jelző rudaknak így nem esett nehezére a forgalom irányítása.

A sorompót Józsi bakter dirigálta kurblijával. A fiú jól ismerte: amíg nem költözött az állomás épületébe, tanyaszomszédjuk volt a laposon. A parasztból bakterré avanzsált szíjas férfi már jó ideje egyedül lakott az állomáshoz tartozó házban – felesége pár éve felszállt egy Budapest felé közlekedő személyre, s most is ott él a bilétalukasztóval. Józsi példás rendet tartott a háztájiban, mindig patyolat egyenruhában szalutált a szerelvényeknek, csak épp asszonyt nem akart már látni maga körül. Amikor a fiú meg-meglátogatta csavargásai közepette, bevezette a forgalmi irodába, – a „szentélybe”, ahol villódzó fények, és egy sor váltótárcsa mellett sosem felejtette el megjegyezni: „Nos, öcskös, ez ám a technika, igaz-e? A haladás! Vasút nélkül még mindig szekérrel hordanátok a búzát a malomba! Meglásd, nemsokára ez visz előre mindent!“ Majd a gyerekhez fordult: „Aztán akarsz-e te is masiniszta lenni?“

A fiúnak most nem volt kedve diskurálni, de azért megkérdezte a kutyát:

– Elmegyünk szomszédolni, vagy pedig levágunk jobbra a vasút mellett?

Mivel Zsandárnak nem volt határozott válasza a kérdésre, jobbra indultak.

A töltés mellett keskeny gyalogút vezetett, amellett meg nádassal szegett széles vizes árok húzódott végig, ameddig csak a szem ellátott. A környék tele volt ilyen árkokkal, amelyek tavasszal megteltek az ég áldásával. Csiborok és csíkbogarak harcoltak a tökleveleken, este meg zengett az egész határ a békák énekétől. Most azonban csend volt, aki élt, az árnyékba húzódott, csak az apró murvával felszórt gyalogutat szegélyező pipacsok kókadoztak a melegben.

Az árok hosszának felénél járhattak, amikor megszólalt a kolomp, s a sorompórúd komótosan leereszkedett.

– Ilyenkor? – hüledezett a fiú, s a távolba kémlelt, ahol apró fekete pont mozgott irányukba, füstje széjjelterült a vidéken.

– Vonat jön, hallod, Zsandár!

A kutya feszülten figyelt a messzeségbe, ahol már kezdett körvonalazódni a gőzös fekete teste. A melegben megindult a levegő is: furcsa vibrálások mozgatták meg a töltést, mígnem a sínek muzsikája is jelezte a közelgő járművet. Gyorsan jött, már szabad szemmel is látni lehetett, ahogy füstterelői kétoldalt hasítják a levegőt, kéménye szikrát hány.

– Csak nehogy tüzet fogjon a gabona! – a fiút hirtelen rossz érzés fogta el. A sínekre nézett, azok jó három méterre magasodtak felette, majd a vizesárok felé pillantott, amely hosszan húzódott az útja mellett, futással sem ért volna a végére. Nem lehetett hová menekülni, beszorultak a töltés és az árok közé. A veszély pedig a nyakukon volt – a vonat már az állomásnál robogott. A sínek eszeveszett mozgásba kezdtek, csattogtak, zúgtak, morogtak, a szemaformozgató dróthuzalok minduntalan összeütődtek. Hol volt már az a barátságos technika, amiről a bakter beszélt! Pedig Józsi most is ugyanúgy szalutált a járatnak, mint máskor, sityakját meglebbentette a menetszél, és tekintetéből szilárd meggyőződés sugárzott: a tárcsák rendben vannak, a gépezetnek olajozottan kell működni! De mi van, ha a kitérőnél lévő utolsó váltó mégis megadja magát? Az utóbbi időben amúgy is többször kellett kézzel állítani! Akkor a vonat önálló életre kel, és egyik percről a másikra nyomasztó szörnyeteggé változik, aki föl akarja öklelni a talpfákat, a bakterházat, az egész világot?

A fiú hirtelen mozdulattal átkarolta a kutyát, és leguggolt vele a gyalogúton. Még látta az ütközőket, ahogy eltolták feje fölül az eget, a vörösre festett kerekeket, ahogy a hajtókarok előrelódították őket a pályán, aztán a kazántűztől füstös masiniszta arcát, aki pokoli vigyorral nézett a félelemtől remegő ember-állat kupacra, és meghúzta a vonat sípjának kötelét, hogy még elviselhetetlenebbé tegye a helyzetüket, végül a kerékfelfüggesztés rugóinak táncát, amit minden egyes zökkenésnél ellejtettek, ha a sínek összeeresztéséhez értek. Aztán becsukta a szemét, és artikulálatlan sikoltás szakadt ki belőle.

A szerelvény, ahogy jött, dohogva el is tűnt, halotti csendet hagyván maga mögött. Csak a szerkocsi hátán virított a végállás jelzőlámpa – egyetlen mozdony volt. A fiú hosszan nézett utána, amíg a határban el nem tűnt. Leporolta ruháját, és füttyentett a még mindig remegő ebnek:

– A világvége elmaradt, megyünk haza!

Ahol a vizesárok véget ért, elhagyták a töltést. Megint nyájas búzatáblákon keresztül vitt az útjuk. Úgy nézett ki, hogy a kutya hamar elfelejtette a vonatos közjátékot, s újult erővel rohamozta a mezei pacsirtákat, akik szokásukhoz híven épp a porban pipiskedtek. Néha azonban megállt, és a vasút felé fülelt, majd a gazdájára nézett. A fiú lehajolt a kutyához, két kezébe fogta buksi fejét, úgy nyugtatta:

– Ne félj Zsandár, belőlem sosem lesz masiniszta!

Egyszerre végtelen nyugalom fogta el. Szemével körbeölelte a tájat, látóterének szélén a felmelegedett levegő megrezegtette a kiserdőt, a távoli itatók gémjét, a faluba vezető nyárfasor vonalát. És ahogy a nap sárga és kék ragyogásba vont körülötte mindent, a vasúti sínektől távol, hívogató fehérségben meglátta a tanyát – az otthonát.

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok