.

Fecske András: Régi kép

 

 

A fiú rápillantott az asztalon gömbölyödő aludttejes köcsögre. Nemrégen hozták a pincemélyből, s most a melegedő reggel homályt vont mázas felületére, amitől apró verejtékcsöppek indultak el az oldalán. Az összegyűlt tócsa vékony érként kanyargott a viaszkos vászon redői között, amíg a terítő széléig nem ért, és onnan halk sóhajtással lecsurrant a földre. Az asztal a nyári konyha előtti öreg eperfa árnyékában szolgált, egyik oldalon a gémeskút felé nyitva utat a szomjazónak, másik oldalon pedig hosszú lócával csalogatva a bukszusok közt hozzá siető gazdaállományt. Éppen vége volt a reggelinek, a fiú letette a kanalat, kászálódni kezdett.

– Kivinném Zsandárt sétálni!

– Menjél, kisfiam, csak a szomszéd tanyát kerüld el, mert új lovakat kaptak, nem találják még a helyüket, és nem kell, hogy a kutya ott acsarkodjon a lábuk alatt.

Zsandár az öreg, gubacsos szőrű puli távolról figyelte az eseményeket. Fiatal korában a galambot is elkapta, de mára már csak a csaholása meg a harapós kedve maradt a régi. Mégis, amikor a füttyöt meghallotta, úgy rohant előre, hogy félő volt, ha nem lassít, a kobakja koppan a kapu deszkáján.

– Ne te, ne! – szólt a fiú az izgalmában körbe karimázó fekete gomolyagnak, leemelte a vaspántot, ami a kaput tartotta a félfához, és Zsandár máris rohant a gyepre. Június közepe volt. Ebben az évben a meleget korábban szállította az évszakok vonata, délre már izzadt ember, állat. Kora délelőtt azért még elviselhető volt a hőség, így a fiú határnézőbe indult.

A szomszéd tanyában két nagyobbfajta siheder vezette kötőféken az új lovakat, akik szinte minden tárgynál megálltak – komótosan odakocogtak a vályúhoz, megízlelték a kút vizét, benyerítettek az oszlopos tornác mellvédjén, szóval valóban ismerkedtek leendő otthonukkal. Zsandár halk morgással jelezte, hogy ha szükséges, rendet tesz a pákosztos népség között, de csak úgy, megszokásból jött ki hang a torkán, lássa a gazda, hogy odafigyel az eseményekre.

A keresztútnál balra lehetett letérni a falu felé, jobbra pedig a vasút irányába, már annak, aki utazni akart. Ez volt az egyetlen köves út a környéken. A fiú mégsem a betont választotta, hanem a poros utat, amely azon a tanyán keresztül vágott csapást a sorompó felé, amelyikben Rozika lakott. Tetszett neki a lány, iskolába jövet-menet mindig rajta felejtette a szemét. Zsandár néma farok csóválással nyugtázta a döntést.

Menet közben szemlézte a határt. Az úttal kezdte, már csak azért is, mert a múlt heti esőzés utáni sárban a gumirádlis kocsik kereke széles árkot mart a poros út sima testébe, amely mostanra megszikkadt, s a vájatok mentén kialakult éles peremeivel viselte sebeinek hegedt nyomát. Pedig az út, igencsak keskeny lévén, számíthatott volna a kétoldalt bóklászó gabonatábla jótékony takarására. De a búza egyenesen állt, és az út nyomvonala jól láthatóan kanyargott a vasúti töltés felé.

– Hol van már, amikor föl kellett ugranom a levegőbe, hogy kilássak a búzából! – mosolyodott el a fiú, de aztán elkomorult az arca: Rozika nem volt otthon, a tanyát csak Burkus védte. A vasútig azonban még hátra volt egy kilométeres szakasz, továbbindult. Felnézett az égre, szerette volna felülről látni magát, ahogy araszol a búzatáblák között, bár úgy gondolta, hogy a magasból amúgy is állóképpé áll össze a táj, s benne ő is. Egyetlen egésszé, ami számára a világot jelenti.

Ennek a világnak a vasúti töltés volt a határa. A sínek vonalát léniával húzta meg a valamikori mérnök, amivel, akárcsak az Öregisten, szétválasztotta az eget és a földet, meg az itteni tanyavilág végét is kijelölte – a vasúton túl már más tanyák alkottak elszórt településeket, amiket a fiú nem ismert.

Kiért a búzatáblából. Előtte az út betonkorlátok között emelkedett a töltés szintjéig, ahol sorompó szabályozta az átjárást: piros-fehérre festett lőcse rendesen az eget kémlelte, s ebben az állapotában hallgatott a mozgását jelző kolomp is. Két sínszál kötötte össze a baloldali messzeséget a jobboldalival, rajtuk egy-egy személyvonat járt reggel és délután – a tilalmat jelző rudaknak így nem esett nehezére a forgalom irányítása.

A sorompót Józsi bakter dirigálta kurblijával. A fiú jól ismerte: amíg nem költözött az állomás épületébe, tanyaszomszédjuk volt a laposon. A parasztból bakterré avanzsált szíjas férfi már jó ideje egyedül lakott az állomáshoz tartozó házban – felesége pár éve felszállt egy Budapest felé közlekedő személyre, s most is ott él a bilétalukasztóval. Józsi példás rendet tartott a háztájiban, mindig patyolat egyenruhában szalutált a szerelvényeknek, csak épp asszonyt nem akart már látni maga körül. Amikor a fiú meg-meglátogatta csavargásai közepette, bevezette a forgalmi irodába, – a „szentélybe”, ahol villódzó fények, és egy sor váltótárcsa mellett sosem felejtette el megjegyezni: „Nos, öcskös, ez ám a technika, igaz-e? A haladás! Vasút nélkül még mindig szekérrel hordanátok a búzát a malomba! Meglásd, nemsokára ez visz előre mindent!“ Majd a gyerekhez fordult: „Aztán akarsz-e te is masiniszta lenni?“

A fiúnak most nem volt kedve diskurálni, de azért megkérdezte a kutyát:

– Elmegyünk szomszédolni, vagy pedig levágunk jobbra a vasút mellett?

Mivel Zsandárnak nem volt határozott válasza a kérdésre, jobbra indultak.

A töltés mellett keskeny gyalogút vezetett, amellett meg nádassal szegett széles vizes árok húzódott végig, ameddig csak a szem ellátott. A környék tele volt ilyen árkokkal, amelyek tavasszal megteltek az ég áldásával. Csiborok és csíkbogarak harcoltak a tökleveleken, este meg zengett az egész határ a békák énekétől. Most azonban csend volt, aki élt, az árnyékba húzódott, csak az apró murvával felszórt gyalogutat szegélyező pipacsok kókadoztak a melegben.

Az árok hosszának felénél járhattak, amikor megszólalt a kolomp, s a sorompórúd komótosan leereszkedett.

– Ilyenkor? – hüledezett a fiú, s a távolba kémlelt, ahol apró fekete pont mozgott irányukba, füstje széjjelterült a vidéken.

– Vonat jön, hallod, Zsandár!

A kutya feszülten figyelt a messzeségbe, ahol már kezdett körvonalazódni a gőzös fekete teste. A melegben megindult a levegő is: furcsa vibrálások mozgatták meg a töltést, mígnem a sínek muzsikája is jelezte a közelgő járművet. Gyorsan jött, már szabad szemmel is látni lehetett, ahogy füstterelői kétoldalt hasítják a levegőt, kéménye szikrát hány.

– Csak nehogy tüzet fogjon a gabona! – a fiút hirtelen rossz érzés fogta el. A sínekre nézett, azok jó három méterre magasodtak felette, majd a vizesárok felé pillantott, amely hosszan húzódott az útja mellett, futással sem ért volna a végére. Nem lehetett hová menekülni, beszorultak a töltés és az árok közé. A veszély pedig a nyakukon volt – a vonat már az állomásnál robogott. A sínek eszeveszett mozgásba kezdtek, csattogtak, zúgtak, morogtak, a szemaformozgató dróthuzalok minduntalan összeütődtek. Hol volt már az a barátságos technika, amiről a bakter beszélt! Pedig Józsi most is ugyanúgy szalutált a járatnak, mint máskor, sityakját meglebbentette a menetszél, és tekintetéből szilárd meggyőződés sugárzott: a tárcsák rendben vannak, a gépezetnek olajozottan kell működni! De mi van, ha a kitérőnél lévő utolsó váltó mégis megadja magát? Az utóbbi időben amúgy is többször kellett kézzel állítani! Akkor a vonat önálló életre kel, és egyik percről a másikra nyomasztó szörnyeteggé változik, aki föl akarja öklelni a talpfákat, a bakterházat, az egész világot?

A fiú hirtelen mozdulattal átkarolta a kutyát, és leguggolt vele a gyalogúton. Még látta az ütközőket, ahogy eltolták feje fölül az eget, a vörösre festett kerekeket, ahogy a hajtókarok előrelódították őket a pályán, aztán a kazántűztől füstös masiniszta arcát, aki pokoli vigyorral nézett a félelemtől remegő ember-állat kupacra, és meghúzta a vonat sípjának kötelét, hogy még elviselhetetlenebbé tegye a helyzetüket, végül a kerékfelfüggesztés rugóinak táncát, amit minden egyes zökkenésnél ellejtettek, ha a sínek összeeresztéséhez értek. Aztán becsukta a szemét, és artikulálatlan sikoltás szakadt ki belőle.

A szerelvény, ahogy jött, dohogva el is tűnt, halotti csendet hagyván maga mögött. Csak a szerkocsi hátán virított a végállás jelzőlámpa – egyetlen mozdony volt. A fiú hosszan nézett utána, amíg a határban el nem tűnt. Leporolta ruháját, és füttyentett a még mindig remegő ebnek:

– A világvége elmaradt, megyünk haza!

Ahol a vizesárok véget ért, elhagyták a töltést. Megint nyájas búzatáblákon keresztül vitt az útjuk. Úgy nézett ki, hogy a kutya hamar elfelejtette a vonatos közjátékot, s újult erővel rohamozta a mezei pacsirtákat, akik szokásukhoz híven épp a porban pipiskedtek. Néha azonban megállt, és a vasút felé fülelt, majd a gazdájára nézett. A fiú lehajolt a kutyához, két kezébe fogta buksi fejét, úgy nyugtatta:

– Ne félj Zsandár, belőlem sosem lesz masiniszta!

Egyszerre végtelen nyugalom fogta el. Szemével körbeölelte a tájat, látóterének szélén a felmelegedett levegő megrezegtette a kiserdőt, a távoli itatók gémjét, a faluba vezető nyárfasor vonalát. És ahogy a nap sárga és kék ragyogásba vont körülötte mindent, a vasúti sínektől távol, hívogató fehérségben meglátta a tanyát – az otthonát.

Cookies make it easier for us to provide you with our services. With the usage of our services you permit us to use cookies.
Ok