.

Toldi Zsuzsa: Malacok

Toldi

Toldi Zsuzsa

 

Az ólban a rózsaszínű malac nagyot sivított. Sivítása az élet jele volt. Ugyan szőrét nem simogatta senki puha kefével, füle tövét ugyancsak nem vakargatta senki sem. Már jó ideje igen zord élet uralkodott. Mégis örült, ha elétették a moslékot. Maradék még jutott, különben is mindenevő volt. Földet ritkán túrt, mert a föld hol megszikkadt a hidegtől, hol sártengerré változott. Ritkán jött jó idő, vagy inkább nincs is soha jó idő. A makkról sokat álmodott. Már nem róla szólt a dal, miszerint víg ormányával kukoricán is megél, és az apjával együtt zenél. A vágóhíd közel, s még rokonait sem ismeri.

A cukrászda üvegpolcán egy másik malac sütkérezett, ő ünnepi hangulatban volt, habár nem sivalkodott. Körülvette a fényes meleg, mégis mozdulatlanul, csendben hevert ott. Az ő belseje már üreges volt, a hurkának és kolbásznak való meleg belek nem szuszogtak, ő egy egészen másfajta malac volt. Agyagformáján egyszer csak megtapadt a méz halmazállapotú kristálycukor meg a darabos dió. A massza megkeményedett, most már a neve grillázs volt. A malacformához fület és farkat toldottak. A kötőanyag olvasztott cukor volt. Ennek a malacnak is lett szeme, vastag szemöldöke, pislogni mégsem tudott. Ormánya a semmibe meredt, s mindez fehérlett a barna testen, mert keményre vert tojásfehérje volt. Még köszöntőt is írtak rá a ragacsos ecsettel, ki tudja, mit jelent, s a holnap mit hoz. A malac nem fázott, éhes sem volt. Tündökölt a cukrászda habkarikái között, a dolga ez volt.

Egy üzlet kirakatában megint egy másfajta malac kuporgott. Az ő színe festett rózsaszín volt. Minden idoma kivehető, habár már csak az enyhe kirakati fény adta a világosságot. Körülötte tőle idegen tárgyak hevertek, nem tartottak egymással semmilyen kapcsolatot. Teste porcelánból készült, s ha a fény megtalálta, egy csíkban visszaverte azt. Egészen halványan. Jelezte, hogy ott kellene megsimogatni, legalább egy porronggyal. Hátán nagy bánatot hordozott. Egy nyílást vágtak oda, fájhatott. Ő perselymalac volt. A nyíláson kellett a pénzt bedobni, azon a kis résen, egészen addig, míg üreges teste meg nem tellett, a csörgő pénzérmékkel fel nem töltődött, amíg jól nem lakott. Ez egy egészen érdekes hízlalási szokás volt. Ósdi találmány. Mivelhogy manapság hitelezést tanítanak, nem divatos. Amikor nem lehet miből spórolni, akkor nem lehet divatos. Hogyan veszik majd ki testéből, ami kivehető? Szegény még nem is tudja. A sorsa az, hogy majd darabokra összetörve hever a földön, csupaszon.

Az asztalon fehér abrosz, karcsú pezsgőspohár. Kerek talpon áll, a magasba tör. Az abroszon ovális tál, benne az ólbeli malac hűl. Ólját elhagyta végleg, színe nem rózsaszín többé. Jócskán megpirult, ropogós. Szájában sült almát tart, ő már elbúcsúzott e moslékos világtól. A nagy asztal mellett ott a kis asztal. Nahát! Ott várakoznak sorsukra a tárgyak, ahol a szerencse sompolyog. Rózsaszínt mosolyog a perselymalac, a főnyeremény pedig az édes, grillázs malac. Mennyi malac!
Rövidesen mozgásba lendülnek a villák és a kések. A szájakban őröl a fog, a szájszélről a fehér szalvétára zsír csöpög, az a vékony erezet ott a pezsgő. Jé! Ezek pont úgy zabálnak, mint a malacok. Hogy mennyi itt a rokon! Vagy eleve ilyen népes a rokonság? Ez egy igazi MALACTALÁLKOZÓ!

És ekkor nyílik az ajtó. Szél süvít a résen át, hideg zúdul, jégcsap tör magának utat. Még valaki hiányzott. Most lépett be egy Ady versből a Disznófejű Nagyúr!

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies).

You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok