Barlangász emlékeim — 1. A kaland kezdete

Zámpory Vilma barlangkutató

(Fotó: Benák)

A Hódmezővásárhelyen élő Zámpory Vilma (Miskolc, 1934) a Miskolci Műszaki Egyetem Ásványelőkészítési Tanszék laboránsa, környezetvédelmise volt. A város vízellátásáért mint barlangkutató 20 évig dolgozott. Barlangász emlékeit folytatásokban osztja meg velünk, mely által bepillantást nyerhetünk a barlangkutatók csodálattal teli, rendkívüli életébe.

1. A kaland kezdete

1954. augusztus 01. Vasárnap

Mari egyet felvették az egyetemre és szeretne kirándulni Mari kettővel. Ezért hárman együtt úgy határozunk, hogy felmegyünk Jávorkútra. A kisvonat Miskolcon, a Szent Anna templomtól indul Garadnára. Fellépünk a vonatra, az elindul és rákanyarodik az első kis Szinva-hídra, majd elkezd felfelé kapaszkodni a Bükkbe. A papírgyári megálló után jön az első viadukt, és alattunk feltárul a völgykatlan, benne meghúzódva Hámor községgel.

Befutunk az első alagútba, melynek végén előbukkan Lillafüred: szépség és napsütés.

A második alagútból kiérve megpillantjuk a Hámori tavat; a sötétzöld vizén csónakázókkal.
Tovább pöfög velünk a kis mozdony, át a második viadukton, völgyek és hegyormok között, keresztül a Garadna patakon; elhaladunk az ómassai őskohó mellett. A pisztrángos tóból felugráló halak pikkelyein megcsillan a napfény.
Garadna végállomáson leszállunk és elindulunk még feljebb: a Nagy-Sebesvízi szurdokon a turistaösvényen vágunk utunknak. Ismerős túrázókkal találkozunk, kik közül egy velünk tart s elmélyülten beszélget a lányokkal. Közlik velem, hogy nem megyünk most Jávorkútra, mert sokkal izgalmasabb helyre lettünk meghíva: a Bolhási víznyelő barlanghoz. Hát jó, legyen úgy... Ekkor még nem sejtettem, hogy itt minden eldől...
Kiérve egy csodaszép zöld fűszőnyegű rétre, amit először észreveszek, az egy férfi, lehetetlen piros kalappal a fején. Piros szütyővel a kezében hajolgat a réten, felvesz valamit, megszagolja és a szütyőbe teszi. Óriási könyv van a hóna alatt: Gyógynövények gyógyhatásai a címe. Később kiderül, hogy Tamásnak hívják, és mindig gyűjt valamit.
Távolabb vagy tíz ember ácsorog a tűz körül, bográcsban rotyog a galambgomba pörkölt. Bemutatkozás: jaj, egyetlen nevet sem tudok megjegyezni...
De hol a barlang? A hátam mögött, mutatják: valóban van ott egy fákkal, tuskókkal és rönkökkel bélelt kút-féleség... Ez a lejárat !? Igen, ez a Bolhási víznyelő barlang bejárata, a végében futó kis patak egy gáttal van most elzárva, mely 24 óráig bírja tartani...
Mire felocsúdok, a két lány már beöltözve várja az újabb kalandokat. Menjek én is – kapacitálnak –, nem fogom megbánni. Kapok egy kezeslábast, a fejemre egy kemény bőrből készült úgynevezett „bányászkobakot”, lábamra a tornacipő helyett gumicsizma kerül. Derekamra vastag kötelet csomóznak, ez a biztosító kötél, ezzel tartanak meg, ha le találnék esni...
Előttem egy Olivér nevezetű fiatalember karbidlámpával indul lefelé a barlangba, mögöttem Laci fogja a biztosítókötelet. Kicsit fenéken csúszva indulok el, kéttenyérnyi sziklabütykön állok, sötét mélység, barlangi kürtő sejlik fel alattam: 12 méter mély. A vizes falon hágcsó feszül, ezen kell(ene) lemászni... Lófejhez hasonló szikla pereméről lóg a kötéllétra: Ó irgalom atyja ne hagyj el!... A srácok részletesen elmagyarázzák, hogyan is másszak lefelé, hogy ne lebegjen alattam az egész szerkezet. Valahogyan lent vagyok, de nincs pihenés, mert egy lyukon keresztül haladunk tovább lefelé. Ahogy átpréselem magam a szűk járaton, hatalmas terem tárul fel előttem: a karbidlámpa fényénél nem látszik a terem teteje. Körbenézek, óriási feketevörös és barna kövek halma, de aztán tátva marad a szám: a terem jobb oldali részén a sötétségből hófehér cseppkő-csoda szikrázik. Nem akarok hinni a szememnek, az athéni Parthenon hasonmása ötven méterrel a föld alatt! Csak nézem megbabonázva és nem tudok megszólalni.
Tovább kell menni, lejjebb nagy munka folyik: a csapat lelkes tagjai bontják a barlang további járatait, kutatják az újabb cseppkő-csodákat, melyek felfedezésre várnak még.
Három ember egy szűk lyuk előtt állva bontja az utat: sárga-barna vizes agyaggal teli vödröt adogat negyedik társuk, így fejtik lépésről lépésre, lassan haladva a barlang titkos alagútjain.
Minden elismerésem az övék. 1952. június 14-e óta (két éve) végzik fáradságos munkájukat. Egy év alatt jutottak le 84 méter mélyre, minden ellenszolgáltatás nélkül, csakhogy feltárják egy elrejtett világ csillogó kincseit. Az ő jutalmuk, hogy ezt a csodálatos világot ők láthatják legelőször, s talán egyetlenként is... mert az a barlang nem lesz kiépítve, megnyitva a turisták előtt soha.
Ez a titkos kincs, csodavilág megmarad mások számára elérhetetlennek...
Visszafelé úton már könnyebb felfelé mászni, látom az alagút végét...ott a fény, amikor kiérek, hunyorgok.
Fáradtan esszük a gombapaprikást, beszélgetünk. Jövő héten folytatódik majd a bontás. A fiúk gondosan felhúzzák a hágcsókat, nehogy illetéktelennek kedve legyen lemenni. Aztán kiütik a dugót a gátnál, és nézzük, ahogy harsogva örvénylik lefelé a víz... Most nem szeretnék lent lenni a barlangban. Zöld gallyakkal fedik be a bejáratot, így elrejtve a kíváncsi tekintetek elől.
Átöltözünk, s indulnánk lefelé a kisvonathoz, de nem kell, jön értünk egy teherautó és levisz Diósgyőrbe.

A fiúk búcsúzóul közlik, hogy minden pénteken összejönnek a kohászati szállóban, ott beszélik meg a hétvége programját. Akinek kedve van, szívesen látják, kell az utánpótlás.
Fáradtan, de nem feledve a csodálatos élményt, egész héten azon töprengek, hogy kellene egy kis mozgás a mindennapos ülő munka után. Így aztán augusztus 09-én elmegyek a pénteki megbeszélésre, ahol kedvesen fogadnak, egyenlőre mint ideiglenes új jövevényt.

Ezzel kezdődött a húsz évig tartó barlangkutató-kalandom.

Zámpory Vilma