Kárász József: Tanya (részlet)

Részlet 55-65. oldal

Kárász József: Tanya című regényének részletét meghallgathatja a Vásárhelyi Látóhatár Film- és Hangtárában, vagy az alábbi linkre kattintva.

Felolvassa: Hegyiné Csernus Judit

https://www.youtube.com/watch?v=FWn4BiEewlo&feature=youtu.be

Kárász József

író, könyvtáros

1914. május 12. — 1996. november 10.

A kocsi megállt a dűlő végénél s az öreggazda leszállott róla. Gyalog indult a városból, de még a nyomásszélén fölvette ez az ember, kinek egész úton nem jutott eszébe a neve s csak annyira emlékezett, hogy valamivel kijjebb van a tanyája.
Hát mán most nem viszöm tovább – mondta az ember és megtörölte barnára sült, szakállas pofáját.
Én mög nem mék – felelte mosolyogva az öreggazda és kinyújtotta a derekát. – Összerázott ez a kocsi, hát hiába, csak elszoktam mán tüle... Na, álgyon mög az én Istenöm. Köszönöm a szivességöt.
Máskor is jószívvel. Még a lovak elbírják. – Kiköpte a cigarettavéget az út sarába s elhajtott. Az öreggazda nézegette a sáros utat, aztán megindult mellette a taposatlan csapáson, azt még nem vágták össze túlságosan a kocsik. Rögtön észrevette az autó nyomát s elmosolyodott. Amint kifelé jöttek, találkoztak egy autóval, amelyet igen kegyetlenül agyusztált a vezető. Na, azok itt mehettek keresztül. Nem csodálja, hogy elromlott. De egye meg a fene, miért járnak erre? Nem elég nekik a város, meg a kövesút. Ott is annyit zakatolnak, hogy nem nyugodhatnak tőlük még éjszaka sem. És még ide is kimerészkednek. Pedig itt igencsak megjárják az úttal mindig, mert azon annak is művészet eligazodni, még gyalog is, aki ismeri. De jól van ez így, legalább ritkábban háborgatják a népet, meg a földet.
Ő, mióta a fia megházasodott, a városban lakik a feleségével. Itt már az a szokás. A fiatalok maradnak a tanyán a földdel. Az öregek pedig hazamennek a városba pihenni s aztán meghalni. A pihenés rájuk is férne, de nehéz megnyugodni annak, aki élete javarészét kinn, a tanyán küzdötte át, mindennapos, kemény tusákban a földdel. Tizenkét éve, hogy hazahurcolkodtak és ő még most sem szokta meg a várost. Nincs ott egy tenyérnyi föld, vagy valami zöld hely, csak kő, tégla, utca, por, zaj, autók meg házak. Mit csináljon olyan helyen a parasztember. Eljárogat a templomba, a kávéházba, az egyletbe, a városházára, kimegy a piacra, szóval dologkerülővé válik. De ezt ő nem szokta meg s nehezére esett volna a városi élet, ha nem talál valami tennivalót otthon is. Tehenet hajtatott haza, disznót hízlalt és szőlőt ültetett a kertbe. Egy nap se tudott meglenni munka nélkül.
A házkörüli munka eléggé lekötötte, mégis ha csak alkalma nyílt rá, kijött a tanyára. Néha kocsin, de legtöbbször gyalog, minden héten kilátogatott, még a legnyagyobb télben is. Tavasszal még sűrűbben és amint beállt a nyár, erőszakkal se lehetett volna otthon tartani. Nem a gazdaság miatt, mert azt a fia vezette s vele meg volt elégedve nagyjából. Ha csak megállhatta, nem is avatkozott bele a dolgokba. De mégis, szerette legalább nézni a tanya életét, bele-bele kóstolni néha.
Átment az út túlsó felére. Hamar elérte a mesgyekarót, ahonnét elég nagy gyöp kezdődött. Felsóhajtott, hosszan, öregesen, de meglódult szívvel. Ez már a saját földje volt. Rá is lépett azonnal, bár a fű nedves volt s néhol még a víz is megcsiccsant a csizmája talpa alatt. Meglassította a lépteit, többször meg is állott, kinézett a kalapja alól s tekintetével körülölelte maga előtt a földet, melynek közepén akácok között állott a tanya. Az ő tanyája. Megsimogatta pillantásaival a fehér falakat, a barna tetőt, a kazlak avas hátát, a fák lombját és sárga oldalát. Milliószor látta már életében ezt a képet, de még mindig tudott gyönyörködni benne és különösen mostanában, az évek gyorsabb irama közben egyre szebbnek látta. Ez a kép volt az, ami akarva, akaratlan, nem engedte nyugodni, hétről-hétre kiszólította őt a városi pihenésből.

Megbotlott valamiben.

Visszanézett, lehajolt érte és mosolyogva vette föl. Nagy darab kerek, laposra száradt tehéngané volt. Árvagané. Így hívják ezen a vidéken. Tehenek szórják el legelés közben, a nap megszárítja, az emberek összeszedik, mert itt, ahol kevés a fa, jó tűzrevaló.
Szép darab, oszt mán jó száraz is – mondta magában az öreggazda. Tört a széléből egy darabkát és az ujjai közt szétmorzsolta. A kanász szokta ezt összeszedni, de ha már fölvette, sajnálta elhajítani.
Elindult vele befelé. Útközben talált még néhányat. Fölborítgatta azokat is. A szárazát föl is szedte, a vizesét otthagyta, hogy süsse még a nap.
A gyermekkorára gondolt. Arra az időre, amikor még mint kanász legeltetett ezen a gyöpön. Akkor sokkal több volt a jószág és így több az árvagané. Sokszor egész kis halmot raktak belőle a szárazabb helyeken. Emlékszem rá, néha versenyeztek is a szomszéd gyerekkel, hogy melyikük szed össze többet. Gyűjtötték napokon át reggeltől estig s mikor be akartak hajtani, megszámlálták. Amaz sokszor megcsalta, átszaladt az ő területére is, vagy kettétörte a nagyobbakat. Egyszer meg ellopott a csomójából egy egész öllel. Mindjárt észrevette és iszonyúan elverte az ostorával. Még a vére is kiserkedt a lábaszárából...
Azon vette észre magát, hogy a két keze tele van árvaganéval. Elmosolyodott a szórakozottságán. Újabb darabok kerültek eléje és most már fölszedte azokat is. Úgysem hozott semmit a városról, hát beviszi ezt, ne mondják, hogy üres kézzel jött. Majd örül neki a menye, megfő nála az ebéd...
Föl is szedte mind, amit útközben talált. Az utolsókért már alig tudott lehajolni. Tele volt a melle is egész az álláig. Kezeit összekulcsolta a teher alatt és úgy haladt befelé.
Közben meglátta a részeseket, akik távolabb arattak. Szeretett volna közéjük menni és beszélni velük, de evvel a teherrel nem cipekszik már odáig.
A kapu be volt téve, alig tudta kitaszítani a térdével és becsuknia már nem sikerült. A kazaloknál fáradni kezdett, nehéznek érezte a terhet, jó lett volna letenni, de már, ha eddig cipelte, beig nem szakad meg.
A kutyák kijöttek eléje, de nem ugatták. Megismerték és hízelegve csóválták farkukat, s hogy nem szólt nekik, bebujtak ismét a hűvös ólba.
Lassan elérte a ház végét. Valahonnét a menye hangja éppen akkor zavarta a lányt tűzrevalóért s az mellette futott el.
Hó, megájj, ide avval a kassal, de gyorsan, mert nehéz.
Éppen színig lett vele a kas.
A lány bámult rá egy pillanatig és a száját is eltátotta, mintha mondani akart volna valamit.
Na, vidd be. Árvagané. Most szöttem útközbe a gyöpön. Mit nézöl úgy rá? Tán nem ismeröd, nem tudod mire való?
De igen... de fáér küldött Teruska néni – hebegte a lány.
Épp olyan jó e mint a fa, csak vigyed.
A lány oldalára emelte a kast, nehezen indult vele, de mikor látta, hogy a gazdasszony nincs a közelben, gyorsan odavitte s letette a katlan mellé.
Az öreggazda utána ment, megrakta árvaganéval a tüzet. Odaköszönt a tanyásnénak, aki távolabb dolgozgatott a lányával, leült a ház tövébe egy kisszékre és fáradtan, lassú mozdulatokkal tömködni kezdte sárga tajtékpipájába a dohányt.
Hát Téra, merre van? – kérdezte aztán. Ő meg a felesége nem becézte a menyét, mint a fia és a cselédség. Ez a név rövidebb volt s nem jelentett akkora megbecsülést, nyugodtan használták, ők már öregek, nekik több szabad, mint másnak.
Az elébb tűnt el valahová – mondta kelletlenül a tanyásné és tovább gyúrta a ruhát a teknőben.
Na, éhén van ni – mondta az öreggazda s előre köszönt a menyének, aki nagy sebbel-lobbal jött ki a konyhából.
Jónapot fiam. Éppen kérdöztelek, merre vagy. Hogy vagytok ideki?
Mögvagyunk. Ahogy szoktunk.
Hát Pali? Nem láttam, hogy befelé gyüttem.
Pali a fiatal gazda volt, az öreg fia, a Teruska ura.
Pali? Hazamönt még röggel kocsival. Nem vót a háznál?
Nem tanálkoztunk. Én gyalog gyüttem égy darabig. A nyomásszélön asztán fölvött égy kocsi, a hozott ki. Mér mönt haza, vitt valamit?
Izé, hát... hogy mit vitt, aszt nem tudom. Korán elmönt, fönn sé vótam még – válaszolta kissé zavartan Teruska. Arrébb riszálta gömbölyű farát, felvett egy fazekat és gyorsan elhallgatott. Tudta ő, hogy mi volt a kocsin, hisz ő rakatta föl. Csirke, tojás, meg egy zsák búza. Igaz, hogy mindenük van idekint, az öregek megvesznek mindent, amit csak kívánnak, de azért jó, ha van egy kis pénz a tanyában. Erről ugyan az öregek nem tudnak, ők nem mondták soha, de hát nem is muszáj nekik mindent tudni. Meg aztán, ha eladogatnak is így lopva egyet-mást, a magukéból adják. Ők dolgoznak meg érte, akik a tanyán bajlódnak a földdel.
A tűzhely mellé állt, megkavarta a fazékban a levet és már csak az bosszantotta egy csöppet, hogy majdnem kikotyogta a dolgot az öreg előtt. Nagy baj nem lett volna belőle, de hát mégisaz öregek olyan nehézfejűek, hogy talán nem értették volna meg olyan könnyen, ahogy ő tisztázta ezt a maga lelkiismerete előtt.
Nehezen forr ez az étel. Julis, hoztál mán fát?
A lány ijedten nézett az öreg gazdára és csak annyit tudott mondani, hogy:
Ott van...
Teruska meglátta a kast az árvaganéval és hirtelen olyan dühös lett, majd elájult.
Ez? Ez fa? Hunnét szötted eszt a vacakot? Nem mögmontam mán szászor, hogy né horgy ide mindönféle giz-gazt? Vidd innét azonnal, mert kiváglak vele égyütt a tanyábul, hogy a lábod sé éri a fődet!
Megkapta és kiborította a ganét a földre. A kast pedig odavágta a lány elé, hogy csak úgy puffant.
Takaroggy rögtön fáér, te rongyos, mer mögtiplek. Té hoztad ide vagy...
Nem, nem én –kiáltotta a lány s elfutott, mint a villám.
Hát ki? – kiáltotta Teruska vérvörös arccal s megvillogtatta szemeit az ottlévőkőn.
Az öreggazda bűnbánó arccal emelkedett föl a székről.
Én szöttem a gyöpön, hogy gyüttem. Hát mondd, mér nem jó az?
Mér? Hát olyan lassú tüze van, hogy sosé forr föl nála az étel – mondta kissé csöndesebben a menyecske, de a düh tovább feszítette.
Az én annyukom mindég ilyennel tüzelt, oszt csak öttünk akkor is főtt ételt. A fának mög hírit sé hallottuk, oszt mégis mögvótunk...
Bánom is én, hogy maguk hogy csinálták, énnéköm nem köll, oszt máskor né is hozza be a tanyába.
Kinyitotta a tűzhely ajtaját és belenézett.
Hát persze, ennek éröztem hát a szagát. Olyan büdös, mint a dög, mind mögérzik az ételön – s kikaparta a parázsló ganét egy fával a földre.
Nagyon elurasodtatok, mondhatom – duruzsolta az öreg s visszaereszkedett a székre.
Én ugyan nem, hisz láthattya, csak nizzön mög jól, most is mezítláb vagyok itt, mintha papucsra sé telne. De máma már más a világ, az árvaganét ki nem állhatom... Oszt aszt sé hiszöm el, hogy a maguk idejibe is csak efélével tüzeltek.
Hát nem mondom, vót akkor is csutkatű, mög csutka is, még galy is akatt néha, de a városrul nem hoztunk tűzrevalót, oda is innét vittük. Eszt elhihetöd, mer én mondom.
Ó hogy a fene önné mög azt a pár mázsa fát, hát aszt sajnálja, avval még nem mén tönkre a gazdaság. Inkább sosé főznék égy tányér ételt sé, ha mindég ilyennel köllene tüzelni. A csutka mög a galy még csak haggyán, de abbul is folyton rakni köll a katlan ajját. Égy akkor csak itt ájjon örökké a tűznél. Aszt hiszi tán, ögyéb dógunk sincs ideki?
Tudom én, tudom, hogy úgy van. Én mindönt elhiszök. Neköd van igazad, neköd, csak hadd el mán. Eszt a ganét mög odaadom a tanyásnénak, ű majd jobban mögböcsüli, mint té.
Hát aggya, a fene bánnya, nem rivok utána – mondta Teruska s megrakta a katlant fával, amit a lány éppen előcipelt. Fölemelte a kötőjét, megtörülte vele az arcát és elhessegette a legyeket. Az jutott eszébe, hogy épp olyan az öreggazda, mint ezek a hitvány legyek, akik mindenbe beleütik az orrukat. Mért jár ez ki folyton a nyakukra. Mért nem marad otthon a városon, a háznál, amikor mindene megvan. Mikor mindent hazavisznek neki a tanyáról, amit csak kíván. Bezzeg ő, ha tehetné, felé se nézne a tanyának. Hisz mi van itt; amiért érdemes kijárni? Sár van, por, piszok, cselédek és állatok, főzés, munka, munka reggeltől estig, munka hétköznap, ünnepnap, mindig, megállás nélkül és aminek örülni lehetne, semmi. Érdemes ezért itt élni? Egy órát se maradna tovább, ha rajta állna s azt is elfelejtené, hogy valaha itt járt. De az öreg kijön, minden héten, mintha nem tudná elfelejteni a tanyai életet, állandóan itt lóg a nyakukon, beleszól életükbe, kérdezget össze-vissza és ő most majdnem kikottyantotta a titkukat. Aztán még fölbosszantja evvel az árvaganéval, mintha nem mérgelődnék eleget egész nap a cselédek miatt. Még azt a néhány mázsa fát is sajnálja tőlük, amit egész évbe föltüzelnek. A vén zsugori. Igazán fölháborító. Kijár ide s leskelődik utánuk, mintha ők is csak cselédek volnának a tanyában. Ezt meg is mondja majd az urának, ha kijön... Annak? Hisz az is olyan. Ha eszt a veszekedést hallotta volna, biztos, hogy az öregnek adott volna igazat, ő meg hallgathatott volna... Hát ilyenek. Mind ilyenek. És neki ezek között kell végig élnie az egész életét. Hát nem bolond ő, hogy ennyit tűr miattuk? Na de ezután majd másképpen lesz. Hiszt mindennek van határa, az ő türelmének is lesz...
Az öreggazda ezalatt kasba rakta az árvaganét és odavitte a tanyásné katlanához.
Itt van, Térának nem köllött, té tudom, szívesen föltüzelöd.
Az asszony örült neki és köszönte, már csak azért is, mivel amott nem kellett. Holnap nagymosást rendez, éppen elég lesz a katlan alá.
De az öreggazdát ez már alig kárpótolta. Meg volt sértve, de nagyon. Vérig. Hogy annak a kényes menyének nem kellett az a drága árvagané, amiért annyit hajlongott a gyöpön öreg derekával. Szörnyen fönn hordja az orrát ez az asszony. Na hisz egyebet se csinált, mióta itt van. Még ő nem tudja, mi az élet. Idehozta a fia a gazdaságba, a szegénységből a jólétbe. Akkor olyan volt, mint a cérnaszál, most meg majd el csöppen a hája. Csak élt itt eddig a készből és semmire semmi gondja. Majd ha megöregszik ő is. Majd jó lenne még az árvagané, csak lenne, aki összeszedné. Majd...
Leült újból a ház tövébe. Konok hallgatással szívta pipáját s többé rá se nézett az asszonyokra. Ezek után ne várjon a menye tőle egy árva szót se.