Imago parvi mundi

– Az azonos című kötet margójára –

A fönti, hangzatos cím alatt kötetében a szerző ismeretlen okból újra akarja írni Vásárhely történetét. Mondhatnánk erre: „Nil admirari”. Ne csodálkozz. Hiszen egy újszülöttnek minden vicc új. S ha egy kicsit mégiscsak csodálkozom, annak oka, hogy fogalmam sincs milyen célból kell szapulnia általában a vásárhelyi helytörténetírást, valamint, különösen Tornyai János festőművészt.

Fejtegetései közben porcelánboltba tévedt jó szándékú elefántként pontosításra, vitára ingerlő, ex katedra szentenciákat, egyszerű emberektől távol álló, helyhez és témához nem illő szociálpszichológiai fejtegetéseket vet papírra.

Mindezekért voltam kénytelen tollat fogni, annál is inkább, mivel Tornyai Jánossal kapcsolatban magam is megszólíttattam, sőt feddést, kioktatást kaptam. (Miközben figyelmen kívül hagyta Tacitus szavait: „Sine ira et stúdió”.)

A helyismeret, helytörténet dolgában Friedrich Schiller fejtegetései, a költő történetírói gondolatai alapján – az irodalomtörténethez közelítve – önkényesen meghatározza, körülírja, ki, mi a helytörténész. Szerinte történettudományi előképzettséggel, szemlélettel, módszertannal nem rendelkező, amatőr „írástudó”, aki a közösség bizalmából írogat ezt-azt. A naiv, vagy szentimentális álkérdés lebegtetése után leszögezi: „A helytörténész üdvét az szolgálná, ha kivonná magát az említett diskurzusokból, és a múltat megénekelve költői magasságokba emelkedne. Első lépésként mondjuk (esztétikai értelemben) megtanulna írni.” [Sic!]

A gyakorlatot, tapasztalatot nélkülöző szerző a továbbiakban összekeverve a honismeretet a helytörténettel, nehezményezi, hogy a vásárhelyi helytörténészek Szeremlei nyomdokain jártak, s nem a ponyvaregényíró Fejérváry József újságíró (1874–1960) cipészeket, főispánokat, lócsiszárokat megéneklő családtörténetében találták meg az archimédeszi pontot.¹

Fejtegetéseit helyi munkák példájával próbálja alátámasztani, ezek között azonban a legfrissebb is 1987-es kiadású. A várostörténet 1993-as, országos elismerést kiváltott második kötetéről például annyit tud, hogy két félkötetből áll.

A szerző Tornyai János festőművész iránt, teljesen érthetetlenül kifejezetten antipatikus érzelmekkel viseltetik. Ezeket művében egyáltalán nem rejti véka alá, nem fukarkodik epés megjegyzésekkel. (Ha nem szereti, ez szíve joga, de miért kell ezt tollának minden erejével demonstrálni?)

Elsősorban azt nehezményezi, hogy a festő teljes levelezésének kiadása (Bp. 2016.) előtt mutatványként, a dokumentumközlés szabályai szerint közreadták a Hombár című múzeumi évkönyvben Tornyai és Kiss Lajos egymáshoz írott leveleit. Szerinte még jó, hogy senki nem olvasta, ezért maradhatott el a közreadást követő botrány. [?!] Ez teljesen jogos lett volna, mivel a „levélhalmot” csak úgy időrendben közzétevő helytörténész mellőzte a dokumentumok „belső kontextualitása, diszkurzivitása” elemzését. Ezért lehet örülni a jogos botrány elmaradásának. [!]

Tornyai és Kiss Lajos különben – folytatja a szerző – nem is voltak barátok, köztük nem volt egyenrangú a viszony. (Nota bene: a festő tizenkét évvel volt idősebb, ő tanította a népi értékek megbecsülésére, a néprajzi gyűjtés technikájára, értékelő, szép portrét írt róla Gonda A Jövendőjébe, szerette barátját.)²

A szerző szerint Tornyai részvétlenül, otrombán viszonyult Kiss Lajos felesége elvesztése miatti gyászához, különben sem tisztelte a nőket, Márikát is „bárgyú, kedves, szent tehénnek” titulálta³

Kettőjük egyéniségének gyökeres ellentéte miatt nem is lehettek barátok – hangzik tovább a fejtegetés – ezért is mentek el mindketten Vásárhelyről. (Nos, hogy miért mentek el, pontosabban Tornyai csak Mártélyra, az távolról sem ilyen egyszerű, de semmiképpen sem a polgár- művész ellentét volt távozásuk oka.)

Befejezésül a szerző kiállítja a gyászos végbizonyítványt a helytörténészekről, akiknek esze ágában sem volt etnográfiai, antropológiai, szociálpszichológiai ismereteket szerezve „irodalmi karakterű” szövegeket alkotni, csak totyogtak 19. századi praxisukban. De hát lehet-e „bárkit is szólítani arra, hogy ugorja át saját árnyékát?” – teszi hozzá felhős sóhajjal.

Megértve a tanítást, kis szégyent, lelkifurdalást érzek. Harminc-negyven év alatt egyáltalán nem próbáltam filozofálni, bevallom, árnyékom körül sem ugráltam. Mással voltam elfoglalva. Várostörténeti kronológiát, életrajzi lexikont készítettünk, bibliográfiákat, cikkeket írtunk, kiállításokat rendeztünk, kutatókat juttattunk ismeretekhez, segítettünk létrehozni a város néprajzi kötetét, a várostörténet második kötetét, helyismereti gyűjteményt építettünk a könyvtárban.

Társaimmal együtt mindössze dolgoztunk.

-----

Hmvhely, 2017. január 31.

Kőszegfalvi Ferenc