Arcok örökidőben

Fenyvesi Félix Lajos kötetét októberben, az '56-os forradalom 60. évfordulója alkalmából mutatták be a Németh László Városi Könyvtárban.

A Napkút Kiadó gondozásában megjelent kötet huszonkilenc vallomást tartalmaz az 1956-os forradalomról.

Fenyvesi Félix Lajos

Arcok örökidőben¹

Az öröm és a gyász ünnepe. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója. Ezt is megértük: a szabadságharcban résztvevők közül sokan élnek, és eljöttek. Ezüst hajjal, bottal botladozva, unokáik karjába kapaszkodva. A hűségesek.
Akik ott voltak az orosz tankok ágyúcsöve előtt, harcoltak, megsebesültek, sötét börtönökben raboskodtak. Hosszú esztendők után szabadultak, hogy örök megaláztatás legyen további életük. Nem tagadták meg a forradalom egyetlen percét sem. Büszkék október 23-ra: először önmagunk voltunk, ölelkező ország, újjászületett nemzet! Ránk mutatott Isten ujja: Mutasd meg kicsi nép bátorságod, fiatal erőd. És Dávid fölkelt a gyűlöletes Góliát ellen, és veszítve győzött.
Az 1956–os forradalom, mint orkán támadt föl. Sodorta és röpítette az embereket. Fölragyogtak a fáradt arcok. „Az idő gyógyító lázában él a magyar – írta Tamási Áron. – Történelmünk ezer évén átragyog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől.”
1956 bevilágította az eltelt évszázadokat, és láttuk egyszeriben, mi történt velünk: 1848-ban, az első világháború poklában, 1919-ben, Trianon nemzet-szétdarabolásában, 1945 hazugságában...
Elcsukló hangon emlékezett nagy írónk, Németh László. Szólnia kell, hű írnokként lejegyezni a gyors napokat: „Írógépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőttek, de ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak feje is oldalt nem konyult. Az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg, ha én odadobtam szép ifjú életem, miért kell a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod?”
A világtörténelem bővelkedik harcokban, felkelésekben. Tisztasága és igazsága révén az 1956-os forradalom egyedülálló. Senki nem tudta, hogy a kis Magyarország a világ legnagyobb hatalmát állítja meg. Ütközetre készteti, nem erővel, nem gyilkolással, a lélek vezette szeretet segítségével.
1956. október 23. és november 4. közötti időben Magyarországon, úgy érezték magukat az emberek, mint akiket halottaiból támasztott föl a forradalom. A szabadság rég betiltott szavait tanulták a vonulók, a magyar himnuszt énekelték a fiatalok. Sírtak az édesanyák halott fiuk fehér virágtakarós sírjánál. Lázban égett mindenki: tervezett és teremtett. Ezt a reményt tiporta el az oroszok fegyveres háborúja! Az öröméneket sötét börtönök, Szibériába tartó vagonok, sortüzek, kínzókamrák, akasztófa-erdők némították el. Megkérdezhetjük: a magyar forradalom 12 napjának mi a tanulsága? Az 1956-os forradalom volt a szovjet birodalom bukásának első láncszeme. Az embermilliókat elpusztító kommunizmus halálának a kezdete. Veszítve győző harc és küzdelem. Nemcsak ott és akkor, hanem itt és most is fontos, egyetemes érték. Bibó István pontosan írta 1957-es májusi letartóztatása előtt: „A magyar nép feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel, elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg forradalmunkat.”
Az elmúlt negyed század alatt sok riportot készítettem 1956-ról. Harcosok, írók, költők, művészek, történészek, levéltárosok vallottak október lázas napjairól. Fájdalmasak és tanulságosak voltak ezek a beszélgetések. Fáradtan meséltek a régmúltról, és arcuk egyszeriben kitavaszodott. Varázsütésre megfiatalodtak, és ott voltam velük én is: kezemet fogták, úgy szaladtunk a halál-talpú tankok között, golyózáporban sebesülteket cipeltünk, ültem a siralomházban kivégzésre várva...
Az író ír, az olvasó olvas. Legszebb az, ha továbbgondolják, külön-külön üzennek egymásnak a csend szavaival. A beszélgetés egyszerűnek tűnik, de akkor jó, ha az őszinteség is jelen van, nyílt szívvel tereli a történetet. Egy óra, és lepereg egy élet. Föltámad az 1956-os forradalom.

1. Az Arcok örökidőben című könyv bevezetője