Tátrai Vilmos: Szövött álmok

Hölgyeim és uraim,

Nem csak családoknak, munkahelyeknek, intézményeknek is megvan a maguk legendáriuma és anekdotakincse.

A Szépművészeti Múzeum legendáriumában Redő Ferencről, aki ott egy szép álmokból durván felriasztó korszakban, 1952 és 1955 között két éven át volt főigazgató, az áll, hogy az intézmény legtekintélyesebb szakembereinek véleményét minden lényeges kérdésben kikérte, a pozíció és a kor kínálta diktatórikus eszközöket magától távol tartotta, emberségével, derűjével az országos félelem idején a barátságos munkahelyi légkör egyik szigetét teremtette meg. Az első ötven év című önéletrajzi írásában ő maga is szentel néhány oldalt a Szépművészeti Múzeumban töltött időszakának. Az önéletírások csapdája, hogy könnyen az önigazolás fórumává válhatnak, ezúttal azonban az abban foglaltak teljes összhangban állnak mindazzal a jóval, ami a nevezetes múzeum kollektív emlékezetében őrződött meg. Redő egyik jóval későbbi gobelin-jének témája egy ismeretlen huszadik századi magyar bölcs ezüstös levelek és apró virágok kacskaringós keretébe foglalt mondása, miszerint „ A hozzáértés hiányát nem pótolja a jóindulat hiánya”. A kiváló és nagy műveltségű művésznek nem kellett erőszakot tennie természetén, hogy a csodával határos módon átvészelt háború után vállalt vezetői munkájában mindvégig szem előtt tartsa ezt az alighanem önmaga által önmagának megfogalmazott igazságot. Aba Novák Judit 1973-ban megjelent kismonográfiájában minden bizonnyal pontosan fogalmaz. Idézem: „Redő emberi jellemvonásai közül talán a puritánsága a legerősebb. Csakhogy ő nem a száraz, a szükségből gőgös erényt kovácsoló álpuritánok fajtájából való. Azok közé tartozik, akik az életet nagyon is tisztelik és szeretik, öröm és szépség nélkül nem tudnak élni. De az élet megnyilvánulásairól lehántanak minden feleslegeset, elvetik az értelmetlent, a felszínt, csak az egyszerű és lényeges dolgokat tisztelik. A puritán Redő azt akarja, hogy hétköznapjaink szépek, ünnepeink méltóságteljesek legyenek.”

Redő Ferenc: Védtelenül

(Forrás: Tornyai János Múzeum)

Egy kedves, rokonszenves, a szó legteljesebb értelmében tiszta erkölcsű férfi és nem kevésbé kedves, rokonszenves és a szó ugyancsak legteljesebb értelmében tiszta erkölcsű feleségének, Vörös Rozáliának a kiállítására jöttünk el tehát mi mindnyájan, akik ma itt vagyunk. Mi köze van azonban ennek a kiállított festményekhez, rajzokhoz, pasztellekhez, metszetekhez és falikárpitokhoz? Régről és jól tudjuk ugyanis, a művészek személyisége és művészete közötti kapcsolat a végtelenségig sokféle. Bőven találunk még arra is példát, hogy a kettő között semmiféle kimutatható kapcsolat sincs. Ennek a művészházaspárnak az esetében azonban a mesterség több ágának a művelésekor mindannyiszor egyszersmind a két művész egyenes jelleme és megnyerő személyisége jelenik meg előttünk. A lényegüket adó kedvességgel és közvetlenséggel, színlelni, hazudni, szónokolni és affektálni képtelenséggel szólnak hozzánk, csak szavak helyett képekkel. Könnyű értenünk őket. Nem is annyira valósághűségüknek, természetelvűségüknek, hanem sokkal inkább természetességüknek köszönhetően. Az a bizonyos puritánság, az a megrendíthetetlen, szilárd mag, amely gondolkodásukat, érzelemvilágukat és művészetüket egyaránt meghatározta, nem engedte, hogy a magamutogatás, a fellengzősség, a harsány pátosz vagy az érzelgősség megkísértse őket. Érzékenyek és fegyelmezettek. Semmit sem erőltetnek ránk, csak türelmes tapintattal sugallják: tartsunk velük az emberi és a természeti szépség milliónyi megmutatkozásának felfedezésében. „Én egy kora reggel” – írja egyik mártélyi élményéről beszámolva Redő Ferenc –„a különös megvilágítást óhajtottam megnézni, belebotlottam egy terjedelmes kertbe, ahol fokhagymaültetvény volt. Meglepve láttam, hogy a fokhagyma levelei milyen elképesztő módon csavarodnak. Olyan hatása volt a látványnak, mintha valamilyen modern balettet néznék. Azon nyomban leültem közéjük, és elkezdtem rajzolni olyan buzgalommal, mintha valóságos táncolók állnának nekem modellt. Sok rajzot készítettem, itthon még továbbfejlesztettem egyiket-másikat.” Az ilyesmire mondják, és joggal, a művész egyik irigylésre méltó kiváltsága, hogy gyermekségéből megőrzi az első rácsodálkozás képességét. Ettől olyan szeretetreméltó az épp a Gyermekkorom címet viselő, 1993-ban készült gobelin.

Redő Ferenc: Gyermekkorom

(Forrás: Tornyai János Múzeum)

Egy domb tetején, fa tövében látjuk hasalni a majdani művészt, még mint kisfiút, amint gyermekkora egyik fő helyszínében, a felvidéki Szucsány falúban gyönyörködik. A Vág folyó partján fekvő, hegyektől övezett, pár tucat mesebeli kunyhóból, templomból és harangtoronyból álló falu éli mindennapi életét. A mindössze két utcán dolgukra sietőket, gyermeküket, unokájukat sétáltatókat, botra támaszkodó öregeket látunk, egy hajlott anyóka fiatal ismerősének pletykál. Az egyik kertben ludak figyelik, ahogy a gazdasszony szárítani teríti ki a lepedőket, a másikban egy férfi a veteményesét műveli. A folyón faúsztatás zajlik, füstöt eregetve vonat pöfög át a színen, pásztori felügyelettel emitt tehenek, amott juhok legelnek, néhányan az erdőből érkeznek vissza, alighanem gombaszedésből. Idill? Igen, az. Rokon Bruegel és kora németalföldi festőinek panorámatájaival, világtájaival, amelyek ugyanígy, felülnézetből a teremtett világ szentségét magasztalják. A művész, aki a háború éveiben naponta többször nézett szembe a halállal, és tapasztalta meg a Gonosz diadalát, elfelejtette volna, hogy ez az aranykori idill csak vágykép, illúzió? Hogyan is felejtette volna el, hiszen már egy remekbe sikerült korai festményén, a Gesztenyesütőn szembesít bennünket a perifériára szorultak nyomorúságával, vagy a Budai Nagy Antal metszetsorozaton az élet-halál harc iszonyatával. Csak éppen ezt a szucsányi látképet a múltból a jelenbe átmentett gyermeki tekintet varázsolja idillivé. Ezért aztán nincs benne hamisság, csak a mesék igazsága. Rokon szemléletmód inspirálta Vörös Rozália Darvak című pompás gobelin-jét. A művész mintha a madarakkal együtt szállna a táj fölé, hogy élvezze és ünnepelje a képzelet szabadságát. Mindkettejüknél a háborús emlékek képi feldolgozásai sem nyílt sebeket mutogatók. A hazatért Redő Ferencnek legfeljebb csak néhány rajzán ölt formát az átélt rettenet: a Tűzvész a dorosicsi kórházban és a Deportáltak ezek közül valók. Utóbbin az áldozatokat kiszolgáltatottságuk, közös végzetük arctalanná teszi, arca csak a gonosznak van, egy saskeselyűé, de ennek teste is káosz és bomlás. Olyan ragadozó madár, amely önmagát pusztítva pusztít. Vörös Rozália Ostrom után című képén a gyermekét magához ölelő anya mögött elsőre nem is vesszük észre, hogy hullák hevernek, romokban állnak a házak, és meredeken lejt felénk az utca. A Háborús Kati megrendítő egyszerűséggel, valójában végtelenül kifinomult festői eszközökkel szól védtelenségről, fenyegetettségről, szülői szeretetről. Ugyanennek állít emléket, ugyanilyen diszkréten a Gyűrűjáték. Az opálos derengésben láthatóvá tett beszédes mozdulatok és a fegyelmezett képszerkezet együtt sugallják, hogy ez nem a gondtalan játéknak, hanem a túlélés taktikájának, a lélek ellenállásának, az araszolva, percről percre menedéket keresésnek egy hitelesen megörökített pillanata.

Vörös Rozália: Balett

(Forrás: Tornyai János Múzeum)

Mint mondtam, Redő Ferenc és Vörös Rozália művészetének legfőbb ismertetőjegye a természetesség, a közlésmód közvetlensége, de ettől még széles skálán mozog. Nem csak a kettejük közötti stíluskülönbségekre gondolok – ajánlom a látogatóknak, fedezzék fel maguknak amolyan szellemi torna keretében ezeket a különbözőségeket, hiszen két ember, akármilyen közel állnak is egymáshoz, két egyéniség, két össze nem téveszthető individuum – hanem gondolok a műfajtól, technikától is függő hangvétel-változatokra: intimitás, humor, akár egy kis bohóckodás is, esendőségünk iránt megértő irónia, játékosság, irodalmi, bibliai, mitológiai témák-hangulatok, a Földközi tenger vidékének vonzása, zene-idézés színekkel, ritmusokkal – mindezzel és sok egyéb széppel s jóval találkozhat, aki nyitott szívvel és lélekkel járja végig a művészházaspárnak oly kedves Hódmezővásárhelyen rendezett tárlatot. Aki pedig netán műhelytitkokra kíváncsi, az forduljon a művész gyerekeihez, Katalinhoz és Ferenchez. Én legalábbis így tettem, amikor töprengeni kezdtem két olyan faliszőnyeg egymáshoz való viszonyáról, amelyeken megjelenik a háromkirályok vonulásának újtestamentumi témája. Az egyiken buja, paradicsomi tájban lovagol a három király, a másikon kopár fák közt, hóban gyalogol. Csak nem tudtam megfejteni az úgynevezett mögöttes értelmet. Feri barátom megmagyarázta, kérdésemre ugyanis ezzel az emaillel válaszolt. „A paradicsomi bujaságú három királyok története a következő: van egy barátom - évfolyamtársam volt az egyetemen - aki a felesége számára rendelte ezt a gobelint. A felesége bolgár, és ez a megrendelő azt mondta az apunak, azt szeretné, ha a tárgy nagyon színes volna, mert a bolgár népművészet, a népviselet rendkívül színes, sokkal színesebb, mint a miénk. Ezen kívül semmilyen tematikai igénye nem volt. A gobelin tervezése tehát ebben az esetben tökéletesen eltért az addigiaktól. Apám elkezdett a felületre színes foltokat festeni, mindenféle alak, vagy felismerhető téma nélkül. Amikor úgy érezte, hogy tetszenek neki ezek a színes foltok egymás mellett, lassan kialakított valami növényi világot bele, mindenféle liánokkal, meg fákkal, és ebből kialakult egy fantasztikus táj, amely színben nagyon gazdag, de ennek a realitáshoz sok köze nincsen. Az eredménnyel meg volt elégedve, de valamit szeretett volna még hozzátenni, ami eléggé mesei ahhoz, hogy a dolog irrealitását ne törje meg, mégis találjon rajta valami értelmezhetőt a néző. Így kerültek bele a végére a három királyok.

A másik három királyok ettől teljesen független. Ezt a három királyok kedvéért csinálta, és a téli táj, amely látható rajta, a mi pilisi környékünkre jellemző. A róka kíváncsian nézegeti őket, ugyan mit keresnek itt ezek a furcsa figurák, ilyen színes, szedett-vedett göncökben a magas hóban. Nem favágók, az egyszer biztos!”

Na tessék! Évtizedek óta vagyok művészettörténész, de szavatolható, hogy mindezt akármilyen hosszú gondolkodással sem találtam volna ki. Elkeseredésre mégsem érzek okot. Akár tudjuk, akár nem a műhelytitkokat, ez a sok nagyszerű alkotás mind arra vár, hogy örömünket leljük nézésükben. Kívánom mindnyájuknak, találjanak minél több gyönyörűséget a Redő Ferenc és Vörös Rozália teremtette világ megismerésében.

Köszönöm figyelmüket.

(Elhangzott Redő Ferenc és Vörös Rozália képzőművész házaspár: Szövött álmok emlékkiállításának megnyitóján 2016. február 28-án Hódmezővásárhelyen az Alföldi Galériában. Szerk.)